Szerintem, már vagy egy órája kocogtatom a tollat a laphoz, de fogalmam sincs, mit írjak... nem, mintha nem lenne miről írnom. Inkább az a problémám, hogy mit ne írjak le, mert komolyan úgy érzem, hogy amint papírra vetném a szitokáradatot, csak még idegesebb lennék és a dühtől szétrobbanna a fejem. Ráfröccsenne, akár egy marokban összeszorított lédús narancs. Placcs!!! Véres pacák halmaza, és már tocsognak is a lapok a förtelem-ittas gondolatoktól. Na tessék! Kell nekem olyan sorozatot nézni, amiben „hentelik” az embereket, vagy jobb lenne inkább elfojtani? Hiszen, ami nincs, nem is létezik, vagy igen? Az elég őrületes lenne, ha mindent magamban tartanék, és még csak annyi lehetőségem se lenne, hogy ordibálva a világgal, képzeletben egy bokszzsákot verjek szanaszét. Vááá! Nem bírom... nem bírom!
Őrült agymenés az egész, ami inkább csak engem aggaszt és senki mást az égvilágon. Bosszant a családom, agyamra mennek a barátaim, vagy inkább agyamra sem mennek, mert igazából magasról tesznek rám. Nincs is többesszám, csak jobban hangzik. Valójában, csak egy ember tesz rám, bár ő is azon kategóriába tartozik, aki egyszerűen csak felszívódott, nem ír, nem hív, nem keres és látszólag, totálisan elfelejtett, mintha egy nem létező ember lennék vagy csak egy olyan létező ember, akinek ő nem is tud a létezéséről. Talán, sosem ismertük egymást eléggé. Ilyen „madáremberek”, ahogy én nevezem őket, csak egy ideig fészkelnek az életemben, aztán tovább repülnek, hátra sem nézve, üzenetet sem hagyva, minden búcsúszó és nehéz pillantás nélkül, mintha azok az együtt töltött hónapok vagy évek ennyit érnének. Visszataszító az egész.
Komolyan, milyen világban élünk? Olyan szörnyedelmes (ezt a szót is ő ragasztotta rám) barátságot kérni vagy legalább valamiféle együttérzést, őszinteséget, gerinces viselkedést, hogy a szemembe mondják, amiért már nem tűrnek meg maguk mellett? Borzalmas. Elegem van a kéretlen levelekből, a válaszolatlan üzenetekből, amiben komolyan úgy érzem magam, mint egy meghunyászkodó kutya... jajj, csak hadd maradjak a küszöbödnél, ne üldözz el! Mégis, mi vagyok én, hogy így lealacsonyodjak és mégis, kénytelen vagyok, ha valamiféle választ akarok kapni az egészre. Röhejes! Mikor veszett ki az emberekből a gerinc? Puhatestű lényekként tengődünk és egyik útról a másikra dőlünk, evickélünk, átnyúlunk egy-egy életbe, majd visszahúzódunk a nyálkás kis világunkba, annyit se mondva a másiknak, hogy bocs... ez nem fog működni? Vagy mi lenne, ha nem rondítanánk el egymás életét? Jobb külön, nem passzolunk, semmi közös sincs bennünk, ideje búcsút inteni. Még, ha nem is értenék egyet a dologgal, tisztelném legalább azt a lehetőséget, hogy választ adott. Még ha hamis választ is, valamit. Akármit, amire foghatom, nem ment el szó nélkül. Néha a hazugság is több a semminél. Akkor is, ha nem igazság. Az már olyan féligazság. Valamilyen tett. Valami, ami nyomot hagy, lényegtelenek a körülmények, hogy az egész nem több, mint egy keserű szájíz, melyet már is leöblíthetünk egy kellemes, forró, agyon ízesített teával egy másik ember társaságában, aki gyógyír a csalódásra.
A családom is kész röhej néha. Azt hinném, hogy ha már a barátok olyanok, amilyenek... legalább a család az, amibe feltétel nélkül kapaszkodhatok. Egy nagy frászt! Nem ismernek. Ez már az utóbbi években is ott motoszkált bennem, talán mélyen tudtam is és tisztában voltam vele, de vannak pillanatok, amikor elfelejtem. S vannak pillanatok, amik újra eszembe juttatják: sosem ismertek és nem is fognak eléggé. Azt mondják, hogy elfogadnak, támogatnak, de amire igazán szükségem lenne, nem kapom meg. Csak a zavaró tekintetek kísérnek, a meg nem értett pillantások, a türelmetlen lábdobogások hangjai. Nem, mintha arra vágynék, hogy szinte lyukat véssenek az életem falába és minden mozdulatomról tudjanak... de amit én mutatnék magamból, arra sem kíváncsiak vagy csak felületesen és utána már elmegy a kedvem az egésztől, hogy egyáltalán valamit, akármit is megmutassak magamból.
Ha arra sem kíváncsiak, amit adni akarok magamból, hogy várhatnám el, hogy megjegyezzék végre, egyszer az életben, hogy gyűlölök bizonyos kajákat? Hiszen azok lényegtelen dolgok és mégsem tudják, mind a mai napig, mitől megy el az étvágyam. Anyának ráérzős hajlama van az ilyesmire, mintha belekódolták volna csak azért, hogy az idegeimre menjen. Apa meg az a tipikus jellem, aki bort iszik, de vizet prédikál. A napokban nekem vágott egy mondatot, szinte eleresztve a levegőben, ami azóta is sebként tátong bennem. Apró sebként, de jobban fáj, mintha leüvöltött volna. Ő csendes szavakkal bántja az embert, kiabálás nélkül. Nekem vágta, én pedig csak lenyeltem és tovább mosolyogtam, mintha fel sem fogtam volna a mondatai értelmét, pedig belül ordítottam. Talán ez az egyetlen közös vonása a családnak: jól tudjuk homokba dugni a fejünket a problémák elől.
Jól tudok titkot tartani és ez csak úgy lehetséges, ha senki másnak nem adom át megőrzésre. Két ember nem tud titkot tartani, ezt az egyet megtanultam. Legfeljebb akkor, ha az egyikük halott. Amúgy, kitudódik. Előbb vagy utóbb. Bár erősnek tűnik a kijelentés, de a halál tényleg gátat szab a további titkok kiszivárgásának, még akkor is, ha egyik fél sem volt megbízhatatlan. Így döntött. Képtelen volt együtt élni a tudattal. Talán, én is megtettem volna. Nem tudom. Nehéz a helyébe képzelnem magam, és gondolkodni a variációkon, én miképpen éltem volna másként. Elárultam volna bárkinek is? Felül tudtam volna kerekedni önmagamon? A félelem szörnyű dolgokra sarkall. Olykor meggondolatlan cselekedetekre vagy éppenséggel semmire. Nem ereszt és mozdulatlanná tesz, mert megesik, hogy van rosszabb a félelemnél. Annál a félelemnél, amikor csak te rettegsz. Ha mások is félni kezdenek, az rémes dolgokat hoz ki az emberekből. Titkok kelnek életre a homályban. Előbújnak és azt kívánod, bár ne tettél volna semmit. Néha a hazugság elviselhetőbb, mint a valóság.
Nincsenek megjegyzések: