Egy csésze könyv ☕
Main menu

2024. január 14., vasárnap

könyvajánló könyvmoly

Jason Rekulak - Baljós ​rajzok

Jason Rekulak - Baljós ​rajzok
január 14, 20240 Hozzászólás
Mallory Quinn bébiszitterként vállal munkát Ted és Caroline Maxwellnél, az ötéves fiukra, Teddyre kell vigyáznia. Mallory repes az örömtől. Őszintén kötődik Teddyhez, az aranyos, félénk kisfiúhoz, aki nem tud meglenni a vázlatfüzete és a ceruzája nélkül. Ám egy napon a szokásos fák, nyuszik, léghajók helyett valami mást rajzol: egy férfi egy nő élettelen testét vonszolja az erdőben. Teddy rajzai egyre baljóslatúbbá válnak, miközben a pálcikafigurák realista emberalakokká válnak, amelyek messze meghaladják egy ötéves gyermek képességeit. Mallory egyre inkább gyanakodni kezd. Talán valamilyen természetfeletti erő próbál meg Teddy rajzain keresztül üzenni egy múltbeli megoldatlan bűntényről? Tisztában van vele, mekkora őrültségnek tűnik mindez, mégis nekilát, hogy megfejtse a képek jelentését, és megmentse Teddyt, mielőtt túl késő lenne. A világsiker a magyar olvasók számára ráadásul egészen különleges meglepetéseket tartogat.

Bár sokszor fogtam neki az olvasásnak, kevés sikerrel zártam a tavalyi évet. Több alkalommal is nekilendültem, a hév és az elhatározás mindig megvolt, de aztán mindig ugyanoda lyukadtam ki: ismét félbehagytam egy könyvet. Nem a könyveket hibáztatom, mert mindegyik izgalmasnak és lebilincselőnek ígérkezett, továbbá a megannyi pozitív vélemény is megerősített abban, hogy márpedig ezek jó kis történetnek ígérkeznek, de egyszerűen nem boldogultam egyikkel sem. Kevés időm is volt, ha bele is kezdtem egybe, nem volt időm huzamosabban ráhangolódni, és mire újra visszatértem az olvasáshoz, már arra sem emlékeztem pontosan, hol tartottam vagy mi volt a sztori. Az elmúlt évekhez képest tavaly olvastam a legkevesebbet, így megfogadtam - bár a nagy fogadalomtételeket se szeretem, mert nem mindig tartja be az ember -, vagy mondjuk úgy, hogy komolyabb elhatározásra jutottam, hogy idén megpróbálok többet olvasni. Mert hiányzik, mert jó lenne, mert annyi olyan könyv van a polcomon, amit még ki sem nyitottam vagy csak az első oldalakat lapoztam át.

Jason Rekulak könyvével egy véletlen posztban találkoztam, felkeltette a figyelmem a borító és a cím, majd a tartalom elolvasása után nem sokat gondolkodtam rajta, hogy ezzel indítom az idei évet. S aminek nagyon örültem, hogy a lapok csak pörögtek, fogytak és napok alatt a végére értem. Elolvastam egy könyvet, megszakítás nélkül! S milyen jól tettem, hogy ezzel a könyvvel lendültem vissza az olvasásba. Amikor egyetemre jártam, gyakran betértem vagy a Müllerbe vagy a Libribe és találomra választottam egy könyvet, ami ott helyben megtetszett, megvettem, hogy hazafelé legyen mit olvasnom a vonaton. Nem mintha nem várt volna megannyi másik könyv a polcomon, de valahogy tetszett ez a spontán döntés, hogy a véletlenre bíztam az olvasási élményem. Mennyi jó könyvet olvastam el így! Nem mérlegeltem, nem olvasgattam moly értékeléseket, nem jártam körül tucatszor a blogokat, csak egyszerűen lekaptam és megvettem, mert megtetszett a leírása, tartalma. Jason Rekulak könyvét egy ehhez hasonló indíttatásból kezdtem el olvasni és elképesztően tetszett. Izgalmas volt, fordulatos és minden fejezetben történt valami apró mozzanat, ami ott tartott, marasztalt és hajtott előre a könyvben.


Maga a történet nem sejtet nagyobb történéseket, hiszen láttunk már erre nem egy példát könyvekben, filmekben: adott egy jómódú család, apa anya és gyerek, akikhez érkezik egy bébiszitter, szimpatikus, kedves lánynak találják, akit hamar a szívükbe zárnak, a lány pedig gyorsan beilleszkedik a családba, szinte családtagnak tekintik és jól kijön a kisfiúval is, akivel a napja nagy részét tölti. A családi idillt egyetlen bökkenő zavarja meg: a kisfiú furcsa rajzai. Képzeletbeli barátja sok gyereknek van. Beszélgetnek, együtt játszanak és bár a párbeszédek eléggé egyoldalúnak tűnnek, a gyerekek a végtelen fantáziájuknak köszönhetően teljes értékű családtaggá emelik ezt a képzeletbeli barátot. A történetben Teddy szintén rendelkezik egy ilyen képzeletbeli baráttal, melyet szülei elfogadnak, megértenek, hiszen teljesen normális az ő korában, ha hisz az ilyesmiben, idővel majd kinövi. Teddy szívesen készít rajzokat is a képzeletbeli barátjáról, melyek kedves rajzoknak tűnnek a mondanivalójuk szerint, viszont a barát külseje, megjelenése ad némi okot az aggodalomra. Ebbe a helyzetben csöppen bele Mallory is, aki hamar a szívébe zárja Teddyt, imád vele játszani, időt eltölteni, viszont a kisfiú rajzai egyre ijesztőbbek, furcsábbak és zavarba ejtőbbek. S itt jön a nagy De, ami csavarossá teszi a történetet: a rajzok bizarr dolgokat ábrázolnak, például Anyát, ahogyan Teddy nevezi a barátját, éppen végigvonszolják az uvaron, vagy elássák egy gödör mélyén vagy épp fojtogatják... A szülők nem igazán veszik komolyan a lány aggodalmát, Teddy egy színes képzelettel megáldott kisfiú, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a dolognak, viszont a történet akkor válik igazán érdekessé, mikor Mallory értesül arról a szóbeszédről, hogy a ház mögötti kis kunyhóban, amely jelenleg az ő lakrészéül szolgál, évekkel ezelőtt megöltek egy lányt, akinek a holttestét azóta sem sikerül megtalálni.

Érdekes volt Mallory szemén végigkövetni az eseményeket és talán ez tette a történetet ennyire gördülékennyé, mert kedvelhető volt, igazságszerető, együttértő és éppen emiatt volt megrendítő és szívhez szóló a történet, melyet az ő karakterén keresztül ismerhettünk meg. Bár Teddy volt talán a másik kulcsfontosságú szereplő, sokkal hangsúlyosabbnak éreztem Mallory karakterfejlődését, valamint azt a történetszálat, amelyet szépen lassan kibont a történet előttünk, megismerve a múltbeli történéseket, okokat és magyarázatokat, hogy ki is Anya, hogy miért rajzol róla Teddy és hogy ki is volt az a rejtélyes lány, aki meghalt és akit sosem találtak meg. A könyv nem volt cseppet sem ijesztő, viszont tartalmazott ijesztőbb jeleneteket, megrázóbb eseményeket, amelyek meghökkentőek voltak és már-már a horror kategóriát súrolták, de könnyedebb stílusba bújtatva. Fordulatokban gazdag volt, az író ügyesen bravúrozott és sikerült meglepetéseket okoznia, ezáltal nem kiszámíthatóvá tenni a történetet. A történet feszült hangulatát nagyon jól oldották a Teddy-Mallory jelenetek, az ő gyermeki tisztasága mindvégig lágyította a történet baljós hangulatát, pont a megfelelő pillanatokban. Ami pedig kimondottan tetszett a könyvben, az az illusztrációk gazdagsága és hogy a Teddy által rajzolt képek mind-mind megjelentek a történetben egy-egy fejezet végén vagy az adott szituáció olvasása közben, még közelebb emelve ezáltal az olvasóhoz a történetet. 

Aki szereti a krimit, a thrillert, annak nagyon fog tetszeni ez a történet, bátran tudom ajánlani! Nagyon olvastatja magát, szinte észre sem veszed, ahogy pörögnek a fejezetek és ugyanolyan izgalommal szeretnéd megoldani az ügyet, mint Mallory! Ha szereted a borzongató történeteket, nem fogsz csalódni. Egyet sajnálok csak, hogy még nincs filmben, de egyszer hátha felfedezi valaki és úgy is megismerhető lesz.
Olvasd tovább
Egy csésze könyv
Író: - Nincsenek megjegyzések:
Tags ,

2023. január 7., szombat

könyvajánló könyvmoly

Charlotte McConaghy - Egykor ​farkasok éltek ezen a tájon

Charlotte McConaghy - Egykor ​farkasok éltek ezen a tájon
január 07, 20230 Hozzászólás

Inti ​Flynn egy nemzetközi biológuscsapat vezetőjeként tizennégy farkast telepít vissza a Skót-felföldre, amely már évszázadok óta nem látott farkasokat. A csúcsragadozók visszatérése a remények szerint új életet lehelhet a haldokló földbe, és begyógyíthatja a klímaváltozás és az emberi tevékenység által ejtett sebeket. Inti azonban szintén sebeket hurcol magával: az általa látott és átélt erőszak megváltoztatta őt és ikertestvérét, úgy érzi, semmi sem maradt benne a dühön és a gyűlöleten kívül. Egy sorstársával való találkozás új reményt ad neki, ám épp a reményt és a bizalmat engedheti meg magának a legkevésbé a skót kisvárosban, ahol a megélhetésüket féltő helyi gazdák a farkasok életére törnek. Amikor egy éjjel vérbe fagyva talál egy gazdára, azonnal tudja, hogy a helyiek a farkasokat fogják hibáztatni, és csak egyetlen választása maradt: mindenáron megvédeni saját és fogadott családja életét. Charlotte McConaghy, az óriási sikerű Az utolsó vándorlás szerzőjének új regénye felkavaró és lenyűgöző olvasmány a bennünk rejlő vadságról, az életünket megfertőző erőszakról és a gyógyulás törékeny esélyéről.

Sokszor történik az, hogy egy könyv jókor talál meg, jó időben. Régóta nézegettem már ezt a könyvet, sokszor fontolgattam, hogy megrendelem, de valami mindig eltántorított. Mindig adok a molyon olvasható véleményekre, viszont futottam már bele olyan történetbe, amelyet messzemenően dicsértek, én pedig mégis csalódtam, s bár erre kevés példa akadt az elmúlt évek során, a sok-sok pozitív visszajelzés mégis keltett bennem egyfajta kételyt, így halogattam könyvvel való ismerkedést. 
Talán jól tettem, és pont most volt itt az ideje, hogy megismerjem ezt a történetet... bárhogy is, nagyon örülök, hogy ezzel nyitottam meg az új évet olvasás terén. Nagyon szerettem az írónő előző könyvét is, Az utolsó vándorlást, de ez a történet valahogy sokkal jobban szíven talált. 

Maga a cselekmény is lebilincselő volt, nagyon együtt tudtam érezni Inti karakterével, az érzéseivel és a gondolataival, amelyet még személyesebbé tett az E/1. személyű szemszög. Kedvelhető és szerethető volt, még annak ellenére is, hogy a személyisége tele volt érthető okokból sértettséggel, bántottsággal és kiábrándultsággal. Nagyon sok tekintetben és mélyen sebezte meg az élet, az őt körülvevő emberek, és emiatt kialakult a jellemében egyfajta tartózkodás vagy óvatosság, amellyel nagyon tudtam azonosulni, mert korábban én is voltam hasonlóan, s néha még ma is, így ez a párhuzam nagyon jólesett a lelkemnek, könnyen át tudtam érezni az őt aggasztó kérdéseket, pillanatokat.

A szél suttogott a meztelen ágak között, végigsimította a szemhéjamat, az ajkamat. Egy csók. Hallani véltem a légzését, a szívverését alattunk, körülöttünk és felettünk, a világ legősibb nyelvét.

A történetben nagy szerepet kapnak a farkasok, az ő megmentésük, a választott vidék ökológiai újjáélesztése, az ember által okozott sérülések, s ezzel együtt a klímaváltozás jelentősége, továbbá sor kerül egy halálesetre is, ami átszövi a történet menetét, viszont mindezeket leszámítva nekem sokkal jelentősebb volt a lélektani része, ahogyan megismerhetjük a szereplők életét, a nehézségeiket, a küzdelmeiket, és mindazt, ami emberré és érző lénnyé teszi őket. 


Most egy másik erdőben, a Felföldön madáréneket hallok, ahogy hajnali fény önti el a világot; úgy képzelem, csalogány lehet. Bárcsak tudnám, mit mond. Egy apró tóhoz érek, és a partjára ülök, a felkelő nap fényében a szürkéből kékre majd ezüstre váltó vizet figyelem. A köd lebeg a víz felett. Az ébredező vízimadarak egymást szólítják.

A cselekmény nagyon lassan bontakozott ki, viszont mindez kellemes csalódás volt számomra, mert nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyek szépen lassan hömpölyögnek előre. Charlotte McConaghy ezen története pont olyan, amilyet kedvelek: az a fajta könyv, amit olvasol, meghökkensz egy gondolaton, megállsz felette, emésztgeted, elgondolkodsz rajta és csak utána haladsz tovább. Tele volt megannyi gyönyörű leírással, amelyek egyáltalán nem szakították meg a cselekmény menetét, sokkal inkább kiegészítette és még színesebbé tette... színesebbé annak ellenére, hogy a történet hangulata, a táj és a választott környezet is inkább volt szürke és borongós, ami kimondottan illett az események jellegéhez. A szürkeség ellenére mégis tele volt a történet színnel és szépséggel, s nem utolsó sorban annyi tanulsággal, amelyet nem is hittem volna, hogy egyetlen könyvbe bele lehet sűríteni. Család, barátság, szerelem, csalódás, bizalom, megbocsátás, hit, elszántság... hogy csak néhányat említsek, amelyekre kitért a könyv a cselekmény során.

Páratlanul szép történet, mély mondanivalóval, ami számomra még kifejezőbb és magával ragadóbb volt, mint Az utolsó vándorlás c. történet. Biztosan újraolvasós lesz valamikor, és még sokáig visszhangoznak majd bennem az olvasottak.
Olvasd tovább
Egy csésze könyv
Író: - Nincsenek megjegyzések:
Tags ,

2022. augusztus 3., szerda

könyvajánló könyvmoly

Jodi Picoult - A ​két út könyve

Jodi Picoult - A ​két út könyve
augusztus 03, 20220 Hozzászólás
A ​döntéseink időnként meglepő utakra terelnek. Dawn mindent tud a halálról – legalábbis ebben a hitben él. Hospice-dúlaként segíti a betegeit, hogy helyrehozzák a múlt hibáit és befejezzék félbemaradt dolgaikat, hogy megbékélve léphessenek át a túlvilágba. Amikor azonban Dawn repülőgépe zuhanni kezd, és úgy hiszi, már csak pillanatok vannak hátra az életéből, maga is megdöbben, hogy nem a férje jut eszébe, hanem másvalaki. Egykori egyiptológus kollégája, Wyatt Armstrong régész. A szerencsés kimenetelű repülőgép-katasztrófa után Dawn úgy dönt, visszamegy Egyiptomba, a régészeti ásatáshoz, és megkeresi hajdani szerelmét, Wyattet, sőt, folytatja a túlvilágra vezető út első ismert térképének, a Két út könyvének kutatását. A könyv fejezeteiben Dawn két lehetséges jövője bontakozik ki egymás mellett, és mindkét jövőképben feltárulnak a rég eltemetett titkok és kételyek. Mi alakítjuk a választásainkat, vagy a választásaink alakítanak bennünket? Kik lennénk most, ha másként alakult volna az életünk?

Talán ez a második olyan könyv az életem során, amelynél kevésnek érzem az 5 csillagot. Mindig elhatározom, hogy hagyom elcsendesedni magamban az olvasottakat, de aztán mindig billentyűzetet ragadok és a pillanat hevében fogalmazom meg a véleményem – talán egy másik univerzumban így is teszek, de nem itt.

Elképesztően hatott rám ez a történet. Jobban, mint számítottam rá és másképpen, mint vártam. Rengeteg mindenről szólt, és így a végére érve nem is tudom, hogy fért el ennyi gondolat, ennyi érzelem egyetlen történetben úgy, hogy mégis tökéletes egészt alkot? A két út könyve az a történet, ami egyszerre szorítja el a torkod és csal mosolyt az arcodra. Talán ez jellemzi leginkább mindazt, amiről szól. Végig jelen van ez a kettősség-érzet, a döntések súlya vagy éppen azok hiányának terhe, mert félünk meghozni azokat vagy éppen van elég bátorságunk magunk mögött hagyni őket. S itt nem tudom, hogy pont vagy kérdőjel illene jobban a mondat végére – és épp ez a zseniális a könyvben, hogy a legbiztosabb dolgot is kétségbe vonhatóvá teszi.

Nagyon kedveltem Dawn karakterét. Olyan főszereplő, akit olvasás során szinte a barátjának érez az ember, megérti az aggodalmait, a kétségeit és vele együtt örül a boldog pillanatokban. Nagyon tetszett a vakmerősége, a kalandvágya, az önzetlensége, hogy saját maga elé helyez másokat és azok boldogságát, és nagyon szerettem az önzőségéért is, amikor végre képes megragadni a saját boldogságát még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz másoknak. Az élet is ilyen: néha adunk és néha elveszünk, és nem lehet úgy élni, hogy minduntalan mások elvárásai, elképzelései szerint terelgetjük az életünket. Azt az életet kell élni, amit mi akarunk, ami nekünk a legjobb és talán erre világít rá leginkább a könyv, hogy merjük beismerni önmagunk számára is, mire vágyunk. Talán nehezebb, mint hinnénk, mert sokszor párhuzamosan gondolunk arra is, hogy mit szól majd a másik, miképpen vélekedik majd róla, és úgy formáljuk a vágyainkat, azok célját, hogy pozitív visszhangra találjanak. Nem azt mondom, hogy mindenen és mindenkin át kell lépni ahhoz, hogy boldogok legyünk, de nem lehet mindig mindenkivel és mindennel törődni azért, hogy a boldogságunk keresése vagy megvalósítása közepette is az ő boldogságuknak feleljünk meg. Néha, vagy talán mindig, lehetetlenség úgy dönteni, hogy az mindenkinek jó legyen, és nem az a kérdés, hogy megtesszük-e, hanem hogy képesek vagyunk-e együtt élni a következményekkel. Gyakran túlságosan is meg akarunk felelni másoknak, de mi a helyzet a személyes elvárásokkal? Magamnak is megfelelek? Azt az életet élem, amit akarok vagy akartam? Amellett a személy mellett ébredek fel nap mint nap, aki mellett boldog vagyok? Az a munkám, amiben jól érzem magam? Ott vagyok jelen pillanatban, ahol lenni szeretnék? 

Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya.

Bár Jane Austen idézet, kiválóan ráillik erre a történetre. Az egész cselekmény erre épül, hogy milyen döntéseket hozunk és hogy együtt tudunk-e élni a következményeikkel. Néha a nem-döntés is egy döntés, és olykor a megfutamodás, valaminek az elkerülése nem jelenti azt, hogy a helyesebb vagy jobb út irányába fordultunk. A jó és a helyes nem jár mindig kéz a kézben, ellenben, ha a szívünkre hallgatunk és a szerint cselekszünk, megtalálhatjuk azt az utat, ami számunkra jó és helyes egyben.
Ami nagyon tetszett még a történetben, az a szerelmi háromszög megformálása. Bár a szívem Wyatthez húzott mindvégig, teljes mértékben meg tudtam érteni Brian és Dawn kapcsolatát is, az egymáshoz való kötődésüket és ragaszkodásukat. A valóságban is gyakran van példa erre: kockázat vagy biztonság? Szenvedély vagy nyugalom? Vibrálás vagy állandóság? Kalandvágy vagy az otthon melege? Wyatt és Brian ezt a két pólust személyesítette meg és igazából, mindkettőt lehet szeretni, mindkettőben meg lehet találni az otthonunkat, a kapaszkodónkat, ahol teljesnek érezhetjük magunkat. Viszont, amire a könyv is fel szerette volna hívni a figyelmet, hogy olykor nem lehet mindkettő a miénk, legalább is nem lehetséges egyazon időben két férfiben megtalálni ezeket az érzeteket. Az élet nem ennyire fekete-fehér, és végképp nem lehet ennyire különválasztani az érzelmeket. A szívünk nem hasadhat ketté, és nem szerethetünk egyszerre két személyt ugyanolyan intenzitással. Valaki felé mindig billenni fog a mérleg. Csupán az a bökkenő, hogyha nem annak a javára dől el a mérleg serpenyője, aki mellett nap mint nap ébredünk.


Nővérem párját föl nem lelni sehol, 
mindenkinél gyönyörűbb.
Orcája tüzes újesztendei csillag, h
a gazdag évet ígérve följön az égre. 
Ékes erényű, bőre vakító, 
tekintete szép a szemének; 
méz pereg ajkáról, ha beszél, 
hiábavaló szava nincsen. 
Nyaka hosszú, a kebele világít, 
valódi lazúrkő sűrű haja, 
versenyre kel ékes arannyal a karja, 
lótusznak kelyhe öt ujja.

Talán ez a leggyönyörűbb vers, amit életemben olvastam a szerelemről. Olyan finoman fejezi ki az érzelmeket, és mégis megvan benne az az elsöprő mélység, ami magával ránt.  Jodi Picoult könyvét olvasva kissé szerelembe is esik az ember a szerelembe, mert annyira kézzel fogható, megragadható és átélhető.

Többen kritikaként fogalmazták meg, hogy túl sok benne a tudományos téma, sokkal jobban elmerül a témában az író, mint ahogyan azt olvasóként és laikusként be lehetne fogadni. Bár én elfogult vagyok a témával kapcsolatban, mert gyerekkoromban is rajongtam Egyiptomért, kifejezetten élveztem, hogy ennyi mindent megtudhatok az egyiptológiáról, a hagyományokról, temetkezési szokásokról, a hieroglifákról, igazi csemege volt számomra minden egyes ilyen leírás, melyet Jodi Picoultnak sikerült olyan formában tálalnia, hogy az érthető és követhető legyen. Mindent alapos magyarázattal írt körül, így egyáltalán nem éreztem, hogy azt megterhelő lenne értelmezni vagy átlátni. Pont annyira volt tudományos, amennyire kellett és ez ugyanígy igaz a kvantumfizikai vonalra is, amely szintén megjelenik a könyvben. Ez az a téma, ami talán leginkább távolt állt tőlem az olvasás során, mégis izgalmasnak és lebilincselőnek találtam, nem volt sem unalmas, sem száraz. Nagyon tetszett, hogy ilyen széles spektrumon mozog a történet, hogy ennyi témát bejár és mégsem érződött soknak egyetlen történetben megismerkedni velük vagy elmélyedni bennük. 

A két út könyve számtalan témát érint: család, házasság, anyaság, szerelem, bátorság, gyász, elengedés, halál, újrakezdés, csak hogy párat említsek a sok közül. Mindegyiket olyan érzékletesen és tapintatosan járta körül, hogy még a halálról is különleges élmény volt olvasni, még ha nem is a legvidámabb téma, és furcsán érinti az embert, ha szóba kerül. Leginkább kerüljük, és nem szívesen beszélünk róla, pedig a mindennapi életünk része, a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is. Folyamatosan elengedünk, elveszítünk valamit vagy valakit, legyen az egy pillanat, egy tárgy, egy érzés vagy egy konkrét személy, de az egész életünk egyfajta elengedés, s bár ennek része az elmúlás is, ez az egyetlen egy téma mindenkit érzékenyen érint, kortól, személytől és jellemtől függetlenül. Azt nem mondom, hogy erről cseverészni könnyebben fogok a könyv elolvasása után, viszont átformált bennem valamit a történet olyannyira, hogy ne borzongjak meg a gondolatára, hanem nyitottan és bátor szívvel tudjak szembenézni vele.

Jodi Picoult könyve gyönyörű, minden ízében! Minden gondolatát, pillanatát szerettem, még akkor is, ha néha fájdalmas volt olvasni vagy felidézett olyan emlékeket, amelyek az én életem fordulópontjai, kereszteződései voltak. Szerettem a szereplőket, minden hibájukkal, kétségükkel együtt, ami annyira elevenné és emberivé tette őket. Szerettem a tanulságát, a mondanivalóját, azt a rengeteg színt, árnyalatot, amit felsorakoztatott érzelmekben és hogy így, a könyv végére érve kicsit másképp lépek tovább a mindennapokban, mint előtte, amikor még csak egy cím volt és egy olvasatlan könyv. Szerettem, hogy visszaidézte a gyerekkorom, amikor én is egyiptológus akartam lenni, hogy visszaidézte az a lelkesedést és rajongást, amit akkor éreztem, de leginkább azért szerettem, amit tanított, amiben elgondolkodtatott és amire emlékeztetett. Hálás vagyok érte!
Olvasd tovább
Egy csésze könyv
Író: - Nincsenek megjegyzések:
Tags ,

2022. július 30., szombat

könyvajánló könyvmoly

Sáfrán Judit - Az írisz emlékei

Sáfrán Judit - Az írisz emlékei
július 30, 20220 Hozzászólás
A tizenhat éves Cylia öt évvel ezelőtt elveszítette minden emlékét, s azóta sem sikerült azokat visszanyernie. Az éjszakánként rátörő rémálmok miatt pszichológushoz jár és az ő segítségével igyekszik helyretenni zavaros világát, ám ezt a szülei nem nézik jó szemmel. Amikor egy rémisztő támadás alkalmával a valóságban is szemben találja magát álombeli megmentőjével, Keinnal, ráébred, hogy képzelgéseinek köze lehet a múltjához, és senki sem az, mint akinek mutatja magát. A válaszok után kutató lány szembesül az igazsággal, miszerint egy hátrahagyott uralkodói ház leszármazottja, akit ellenségei, a hitetlenek üldöznek. Döntésre kényszerül; választhatja szülei bujdosó életét, vagy visszatérhet szülőhazájába, hogy megismerje a múltját, és vele együtt felvállalja a trónörökös szerepét. Vajon képes beteljesíteni a sorsát egy párhuzamos világban, ahol mindent áthat az istenek ereje? El tudja fogadni, hogy az életével mostantól nem csak ő rendelkezik? Az Örökölt királyság lendületes, lebilincselő első kötete egy nem mindennapi világba kalauzol el, ahol az emberi életek szétszakíthatatlanul összekapcsolódnak. Bele mersz vágni az utazásba?

Egy ​lány, aki mindent elfelejtett.
Egy férfi, aki sötét titkot őriz.
Két lélek, mely örökre összeköttetett.

Egy ideje teljesen ráfüggtem a fantasy témára. Korábban is szerettem és szívesen merültem el az olyan könyvekben, amelyek elrugaszkodtak a realitás talajától, viszont jelenleg sokkal több olyan könyvet olvasok, ami inkább tanulságos, mint szórakoztató, így egy-egy fantasy történet üdítő változatosságot jelent a mélyebb olvasmányok között. Korábban nem ismertem Sáfrán Judit nevét, újdonság volt számomra mint író és ezzel együtt a megjelenő könyvének híre, amelyre elsősorban a borító szépsége hívta fel a figyelmem. Olyan légies, titokzatos és letisztult, szerelem volt első látásra és el is mentettem molyon, hogy ne felejtsek el a későbbiekben rákeresni. Amikor megtaláltam, még volt jó pár hét a hivatalos megjelenésig.
A megjelenést követően jó pár könyvvel együtt kosárba dobtam, és nagy izgalommal vetettem bele magam a történetbe, amely őszintén nem tudtam, mit tartogat majd. Elolvastam a tartalmat, érdekelt a történet, ellenben nem tudtam, mennyire építhetek az olvasói véleményekre, amelyek túlontúl pozitívan méltatták a könyvet. Tényleg ennyire jó? Valóban ilyen szuper történet? Igyekeztem félretenni az előítéletemet és semlegesen állni a könyvhöz, elvárások nélkül... így kezdődött az ismerkedésem Az írisz emlékeivel.

Ismerős alappal indít a történet – meg nem értett főhős, eltitkolt múlt, túlzottan védelmező szülők, semmi sem az, aminek mutatja magát, stb –, viszont a kezdeti „én már olvastam ilyet” érzés után egy hatalmas fejest ugrik a történet az ismeretlenbe és ezzel együtt, mi olvasók sem érezzük magunkat ismerős terepen. Elképesztő fantáziával megálmodott világba csöppenünk, amiért tényleg, hatalmas dicséret illeti az írónőt! Semmiképp sem szeretnék példákat említeni, de bámulatos módon gondolta át Dália felépítését, a hagyományaikat, a kultúrájukat, az ottani élet minden mozzanatát! Egyedi és nagyon ötletes megoldásokat sorakoztat fel, s amikor azt hisszük, hogy már újjal nem tud előrukkolni, ismét valami olyan történésre kerül sor (legyen az egy újabb szokás, egy ritka eszköz, vagy egy különleges hely bemutatása), amire nem is gondoltam volna, hogy el lehet képzelni, és mégis zseniálisan működik a történetben olyannyira, hogy el tudom képzelni, mintha valóban létezne.

Talán ez tetszett leginkább a könyvben: a komplexitás, hogy minden alaposan és következetesen ki van találva a legapróbb részletekig! S ami még tovább emelte a színvonalát a történetnek, az a fejlődés. A történet eleje és vége teljes kontrasztban áll egymással, de a legjobb értelemben. Olyan szinten nyílt ki a cselekmény fejezetről fejezetre és olyan széles skálát járt be a történet ezen a kb. 600 oldalon, mintha sokkal hosszabb történetet olvastam volna. Persze maradtak megválaszolatlan kérdések, amelyekre majd csak a folytatásban kapunk választ, de az első kötet nagyon szép, kerek egészt alkot, semmiképp sem hagyva hiányérzetet maga után. Izgalmas volt a történet haladása, érthetőek és követhetőek voltak a bonyodalmak, s nem utolsó sorban megfelelő volt a tempó is – jókor történt valami váratlan, és jókor került sor egy-egy leírásra, lazítva az eseményeken.
Azt nem mondom, hogy a történet minden vonatkozásában hibátlan. A főszereplőket illetően volt néha ellenérzésem – a női főszereplő naivsága, már-már „lehetetlenül tökéletes férfi főhős” karakter –, valamint a kettejük kapcsolatának is volt néhány olyan pillanata, megmozdulása, amit nem éreztem hitelesnek, és emiatt az egyes szituációk is olykor inkább erőltetettnek hatottak, mintsem átérezhetően igazinak. Ettől eltekintve viszont, maga a történet, a cselekmény és annak kiforrása káprázatosra sikeredett!

Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv! Magával ragadó, izgalmas, tele megannyi kalanddal és váratlan fordulattal! Kettős érzések vannak bennem, mert egyrészt teljesen azt adta a könyv, mint amit ígért és mégis, valami egészen mást kaptam a végére, mint amire számítottam. Sáfrán Judit valami olyat tett le az asztalra ezzel a történettel, ami nem mindennapi és ha azt vesszük, hogy ez az írónő első könyve, akkor mi következhet még ezután?! Nem minden kétkedés nélkül kezdtem neki a történetnek. Azt nem mondom, hogy volt bennem előítélet vagy bármiféle negatív érzés, viszont akkor is ott motoszkált bennem a gondolat, hogy tényleg van-e annyira jó a könyv, mint amennyire az olvasók méltatják? S igen, tényleg van annyira jó, sőt!

Izgalommal és kíváncsian várom a folytatást, hogy még inkább megismerjem Cylia múltját, Dália lenyűgöző világát, s hogy fény derüljön mindenre, amit még a folytatás tartogat! Az írisz emlékei nagyszerű első kötet és egyben erős kezdés, amely remélem, a későbbiekben is ennyire izgalmas és lebilincselő lesz! Szívből ajánlom minden fantasy rajongónak!
Olvasd tovább
Egy csésze könyv
Író: - Nincsenek megjegyzések:
Tags ,

Flickr Images