Sok-sok idő eltelt azóta, hogy utoljára itt jártam. Bár ez sem pontosan, mert járni jártam itt, csak valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy posztoljak. Ha pedig éreztem is volna, hogy de jó lenne írni valamit, nem tudtam, ennyi kihagyás után miképpen térjek vissza. Most sem tudom pontosan, visszatérés-e ez egyáltalán, hogy billentyűzetet ragadtam, de talán egy stabil folytatás, hogy ne teljen el ismét ennyi idő két bejegyzés között.
Nézegettem a korábbi posztokat és próbáltam valamiféle kapaszkodót keresni, mikor is voltam még aktív, mikor volt az az időszak, amikor még rendszerességgel hoztam a bejegyzéseket. Visszatekintve, 2021 volt az az időszak, amikor úgy igazán volt időm a blogolásra, majd jött a 2022, amikor már csak pár havonta voltam jelen, és a következő évben sem bővelkedtem szavakban. Olvasás terén és egyéb bejegyzések terén is csendesség állt be az életemben, pedig csend aztán nem volt ebben a két évben körülöttem, s mindezt a legjobb értelembe értem. Sok minden megváltozott. Az életem és én magam is. Hogy ez a változást jó-e vagy rossz, magam sem tudom, legalább is az utóbbit tekintve, miszerint én magam is változtam. Bölcsebb lettem vagy érettebb? Edződtem, ez kétségtelen. Szívósabb lettem, magabiztosabb, eltökéltebb és kevésbé fojtom magamba a gondolataim, mint azelőtt. Mondhatnánk úgy is, hogy az igazságérzetem élesebb lett, néha előnyömre, néha káromra, bár inkább csak a világ zavarossága miatt érzem olykor negatív tulajdonságnak, mert magam részéről inkább erősségnek tekintem, vagy legalábbis szeretném. Szeretném hinni, hogy józanul és reálisan látom az engem körülvevő világot, amelynek nem akarom megengedni, hogy bedaráljon, megtörjön vagy megsemmisítsen. Sem a világ, sem a benne élő emberek. Viszont az erősségeim ellenére gyengébb is lettem. Érzékenyebb a világra, a világban eluralkodott megannyi kis gócra, amelyek befészkelték magukat az emberek közé. Szépen, kényelmesen bevackolta magát közénk a magány, az ítélkezés, az egó, a tudatlanság, az önzőség, a felszínesség és sorolni lehetne még a megannyi kis részét ennek a palettának, amellyel fekete-fehérre festettük az életünk minden apró kis mozzanatát. Néha én is, mert az ember egyszerűen sodródik az árral, akaratlanul is, de néha igyekszem, próbálkozom, küzdöm, hogy ezen a fekete-fehér vásznon megőrizzem azt az icipici színes foltot, ami nekem a világot jelenti, az én valóságomat, az én igazságomat. Azt a pici színes foltot, melyben ott van minden és mindenki, akit szeretek. Sokszor nehéz. Néha elfáradok abban, hogy nem értem sem az embereket, sem a világot. Olyankor összetörök. Aztán meglátom azokat a dolgokat, amelyek újra fel tudnak emelni, azokat az embereket, akikbe kapaszkodni tudok és tovább tudok menni. Talán ez a legnagyobb változás: hogy van kibe kapaszkodnom, feltétel nélkül. Az életem változásában ebben a formában nem kételkedem, még akkor sem, ha visszatekintve őrületes és szédítő tempóban sodortak magukkal a változások.
Új otthon, új emberek, új szerelem vagy talán az első valódi? A személyes tárgyaim más helyet kaptak, a szekrényem kicsit szűkösebb lett vagy csak a ruháim darabszáma nőtt?! (talán az utóbbi), embereket engedtem el és újabbakat kaptam az életembe, elhagytam néhány hobbit, hogy aztán más tevékenységeknek adjak teret, új dolgokat tanultam és végre hasznosítani tudok olyat is, amit eddig csak elméletben tudtam. A nagyváros zajából belecsöppentem a falusi nyugalomba, a beton és a parkolók látványát felváltotta az erdők és mezők végtelensége, a családom pedig akkorára bővült, hogy egy-egy ünnep alkalmával el sem férünk az asztalnál. Kaptam őket, ők pedig fogadtak engem szeretettel, kedvességgel. De a legnagyobb változás az az ember az életemben, akit nap mint nap magam mellett tudhatok, és akinek azt az egyetlen, nagybetűs igent szeretném majd adni azon a bizonyos napon, tiszta szívből.
Nincs könnyű időszak mögöttünk. Voltak borúsabb, esősebb napok, néha nehezek, olykor könnyesek... megvívtuk a magunk kis küzdelmeit, hol egymásért, hol mások ellen, de mindig azért a célért, hogy itt tartsunk, ahol jelenleg is: kéz a kézben, jegyben járva, tervezgetve a közös jövőnket, sok-sok álommal, elképzeléssel átölelve. Egyikünk sem akarta direkt módon a másikat. Talán inkább csak vágytuk vagy álmodtuk, hogy jön valaki, aki olyan, mint mi... mint én és te, mint ő és én, viszont pont olyanok vagyunk, amilyennek lennünk kell: abban az első pillanatban tudtuk, hogy a másik az a valaki, akit akarunk az életünkbe. Érdekes dolog ez. Én azonnal tudtam, hogy őt akarom az életembe és ő is érezte, tudta, hogy én vagyok az a valaki, akivel meg akarja osztani az életét. Megmagyarázhatatlan érzés ez, mikor egyszerűen csak tudod és biztos vagy abban az érzésben, amit megmozdít benned. Ismered, tudod, átjár és valami a helyére kattan. Volt az előtte és most már lesz az utána, s attól kezdve semmi sem lesz olyan, mint korábban. S az a legérdekesebb vagy a legmegfoghatatlanabb ebben, hogy ez nem egyetlen, pillanatnyi történés, mert minden nap, folyamatosan történik és hömpölyög előre, akár a folyó... hol kanyarogva, hol egyenesen, de lendületlenül tart előre. S talán ez benne a legjobb: hogy folyamatosan halad, növekszik és formálódik, hogy egyre színesebb és gazdagabb, szebb és összetettebb. Így érzem magam. Itt tartok most. S itt akarok tartani megannyi év múlva is... tudni, hogy őt akarom az életembe, és őt akarnám újra és újra.
Nincsenek megjegyzések: