Azt hittem, furcsább lesz a furcsábbnál és majd felszakadnak dolgok, eszembe jutnak percek, érzések, hasonlatok, mosolyok, a rágondolás mindenféle vonatkozása és e helyett, még csak helyet sem kapott a gondolataim között. Csak akkor, amikor történt és csak most, amikor szavakba öntöm. Ennyit engedek a dolognak, és jó érzés, hogy nem kell tudatosan irányítani. Egyszerűen csak, már nincs miért rá gondolnom, őt gondolnom, azt gondolnom és miérteken agyalnom. Legtöbbször tudatosan próbálom húzni a határokat és nem úgy dönteni, ahogy jól esne. Úgy túl sok lenne a meggondolatlanság, a feleslegesség, a kétség. Így, nincs miért félni. Tudom, hol vagyok, miért és hogy mit akarok. A határtalanság azt mondják, szárnyakat ad. Nálam letörné, mer tudom, hogy már abban a pillanatban gyötörne a lelkiismeret, amint boldog vagyok.
Ehhez a határhoz próbáltam a legközelebb lépkedni, amikor őt ismertem és mégis ott lebegett a gondolat... bár hagynám, hogy repülhessek és bárcsak ő is ezt érezné. Kicsit reménykedtem a reménytelenben, és közben hónapok teltek el. Elveszett a tavalyban minden gondolat, amit köré építettem és még csak a hiánya sem hiányzott. Ott vibrál egy név, egy kép vagy valamilyen szövegfelirat és ezen kívül nincs más, ami képet formálna arról az emberről, aki valahol, valamikor a monitor túloldalán ülne és még csak eszébe sem jut billentyűt ragadnia, hogy egy sziahelloval köszönjön, feltűnjön vagy elköszönjön. Talán ő sem szeret búcsúzni. Könnyebb gyávának és némának maradni, mint élni a bátorsággal és olyan szavakba bocsátkozni, amit nem is gondolunk komolyan és csak a saját lelkiismeretünk megnyugtatására ismétlünk el újra és újra. Elviselhetőbb a csend a visszhangoknál.
Sosem köszöntünk el és nem is köszöntünk újra... majd ismételten búcsúztunk, bár mindketten tudjuk, hogy a csend újabb hónapokra szól. Különös, amikor érzünk és tudunk dolgokat anélkül, hogy egymás szemébe néznénk. Beleakad a betűk, a szavak körvonalaiba, mélyedéseibe és úgy olvasunk közöttük, mintha ismerős kertekben járnánk, hűvös fák árnyékában, amelyekben otthonra találunk és idegenebbnek érezzünk magunkat, mint a kietlenben. Pofoncsapáshoz hasonló. Ismerős, s mégis ugyanúgy fáj, mint első alkalommal. Nem lehet hozzászokni a veszteségekhez. Megrándul a száj, elnehezül a szem... érezzük, csak nem mondjuk. Ha kimondanánk, nehezebben ül meg a vállakon. Kimondatlanul, talán elfújja a kósza szél, ami belibben az ablakon és azt sugallja... lesz még tavasz, ne bánkódj. Csak te már nem leszel a része. S nem, mert én nem akarom. Döntött helyettem az élet és én jól érzem magam benne. Elviselhető nélküled még akkor is, ha azt mondjuk néhány pillanatban, hogy nem tudnék élni nélküled vagy sosem akarnék. Jelen helyzetben, tudok és akarok is, mert nincs értelme benne tartanom azt a lényt, akinek képzeltelek. Sosem voltál az, akit szerettem, sosem voltál olyan, amilyennek láttalak és sosem voltál akkor, amikor kellett volna. Elkéstél. Mindketten lemaradtunk arról a pillanatról. Elmehetsz előttem akárhányszor, már hidegen hagy a pillantásod, a szavaid... kedves mosolyban őrizlek és már képes vagyok szívdobbanás nélkül elengedni a gondolatokat. Vissza-visszajövő barát lettél számomra, akár egy csésze tea, amelyet jó csak melengető tavasszal inni a teraszon vagy a takaró melegében, a fotelben kucorodva, onnan figyelve a hulló hópelyhek súlytalanságát. Hangulat lettél és nem állandósult jelenség. Hangulat, amelynek nyitva hagyom az ajtót és engedem, hogy távozzon, ha szeretne. Már nem akarom, hogy fogd a kezem... és úgy integetek neked, hogy már előre köszönök az elkövetkezendő hónapoknak, melyben ismét búcsúzom és újra mosolyogva várlak.
Nincsenek megjegyzések: