A napokban két dolog is szöget ütött a fejembe: az egyik, hogy hónapok óta nem írtam, úgy igazán rendesen. A másik, hogy miért is nem? Talán ez utóbbi a nagyobb probléma, mert ha nem írok, annak számtalan oka és magyarázata lehet. Ellenben a miért, már sokkal fogósabb kérdés, hiszen konkretizálja a problémát... már ha az valóban probléma. Hiszen, kinek is gond, hogy nem írtam hónapok óta? Leginkább magamnak, de aztán rájöttem, hogy nem is nekem fontos - vagyis igen, nekem, bár inkább úgy mondanám, hogy a korábbi énemnek, aki napi szinten foglalkozott az írással és sorra alkotta a verseket, novellákat vagy bármi mást, amire affinitása volt. Most, nekem és annak a valakinek, aki ezeket a sorokat írja, valahogy kevésbé fontos az írás... ebben a pillanatban, ebben a percben és időben. Valahol úgy érzem, hogy ez baj. Hatalmas gond és úgy érzem, meg kellene oldanom. Mindenképp szükség lenne a megoldásra, vagy valamiféle változtatásra, átgondolásra, hogy ismét működésbe hozzam, viszont amilyen hamar jön ez az elhatározás, olyan hamar le is rázom magamról: miért kellene írnom? Mi kényszerít rá vagy mondja meg, hogy nekem írnom kell?
Minden bizonnyal, ezt önmagamnak kell(ene) tudom, de valahogy nekem sem tiszta a dolog. Írnék, mégsem megy. Írnék, és nem is akarok igazán... imádtam írni és bár még mindig erősen vonz magához, része az életemnek ilyen vagy olyan formában, valahogy elengedtem a szavakat. Nincs benne sem csalódás, sem fájdalom, sem düh vagy szomorúság... egyszerűen, csak elengedtem. Legalább is, erre gondoltam, de valahol meg tudom, hogy még mindig itt van, még mindig él bennem, hiszen akkor most sem írnám ezeket a sorokat és nem gondolnék rá ilyen gyakran.
Van mit mondanom... nincsenek bennem céltalan gondolatok, s még csak nem is kósza szeszély vagy megszokásból fakadó késztetés, hogy papírt ragadjak... van mondanivalóm, csak éppen azt felejtettem el, hogy én már nem az az én vagyok, aki mondjuk egy évvel ezelőtt ült ugyanitt, ugyanezen a helyen. Nem tudok úgy verset alkotni, úgy novellát írni vagy úgy írni szeretetteljes és gyötrő gondolatokról, mint azelőtt... néhány hónapja vagy már jó pár éve.
Néha elfelejtem, hogy telnek az évek és ugyanazt az én, életet és gondolkodást akarom megragadni, ami megvolt egy bizonyos, sikerekkel teli időszaknak. S amikor nem sikerül ugyanazt megélnem, vagy éppen újraalkotnom, kétségbeesetten kapaszkodok a múlt után, mintha visszahozhatnám azokat a gondolatokat vagy azt az életet. Pedig nem kell... nincs rá szükségem, és közben tudom, hogy az enyém. Itt őrzöm belül... csak már nem írok róla. Nincs értelme, hogy a szavakkal testet adjak neki. Egyszer már élt, létezett, érzett velem együtt és ennyi... tovább kell lépni. Tovább menni és tovább élni, és újabb sorokat alkotni, amelyek nem kapaszkodnak a múltba, viszont megélik a jelent, s előre törnek a jövő felé.
Nincsenek megjegyzések: