Különös dolog a szerelem. Egyszerre elsöprő, különleges, izgalmas, váratlan és minden nap mosollyal az arcodon ébredsz, csak mert megvan a lehetősége annak, hogy láthatod őt. S ebben ki is merült a szerelem, már ha plátói szerelemről beszélünk és nem viszonzott érzelemről. Legalább is, viszonzatlan mindaddig, amíg a másik fél tudomására nem jut a dolog és valljuk be, több ilyen szerelmet is össze tudnánk számolni, melyhez nem lenne elég egyetlen kezünk. Az első, igazi (viszonzott) szerelemig több plátói válságon is keresztül evickélünk, ami a sok kétség és bizonytalanság ellenére, szép emlékként marad meg az emlékezetünkben. Mert valljuk be: a plátói érzelmeket magunknak köszönhetjük, hiszen bátorság és határozottság hiányában maradnak csupán "mindent a szemnek, semmit a kéznek" elven viszonzatlan érzések, s még így sem biztos, hogy valóban viszonzatlan lett volna a dolog. Lehetséges - bár elég kevés az esély rá, ha soha nem szólítottuk meg és "szia hellón" kívül (jobbik esetben) semmi kapcsolatunk nem volt az illetővel -, hogy ő is gyengéd érzelmeket táplálna irántunk, így nincs rá garancia, hogy egy könnyed ismerkedés után ne izzott volna fel az a bizonyos parázs.
Viszont, ami volt elmúlt, és így a plátói szerelmek is mindössze szép emlékek, amik meg is történtek, meg valahogy nem is. Voltak. Voltak? Nem tudom. Az én életemben is volt néhány ilyen találkozás, pillanat vagy időszak, amikor úgy éreztem, szerelmes vagyok... bár inkább csak magába a szerelembe voltam bele esve és nem abba a hús-vér alakba, akinek tulajdonítottam a szívem vad verdesését a mellkasomban. Szerettem, mert arról fantáziáltam, milyen párt alkothatnánk. Szerettem, mert behunyt szemmel elképzeltem, milyen lenne csókot kapni tőle. Szerettem, mert megmosolyogtatott a gondolat, ahogy kézen fogva kísér hazáig. Szerettem, és naplóm vékonyka oldalain ő szerepelt, ezernyi becenévvel, milliónyi jelzővel, ami csak tovább szította bennem azt az aprócska lángot, amit én teremtettem. Alkottam egy hőst, egy szerelmest, egy barátot, egy álmot, aminek bár ő volt a tárgya, de alanya sohasem. Nem létezett olyan, hogy mi, ketten, együtt, vagy vele... semmi birtoklás, semmiféle közös meghatározás. Mégis, amikor szerettem őt, őt vagy őt... abban az időszakban, mi voltunk valakik. Legalább is, számomra.
Míg középsulisként kollégista voltam, minden hétvégén hazautaztam. Ritka kivételt alkotott, ha valami miatt mégsem töltöttem otthon a hétvégét, így ez a péntek is egy átlagos napnak tűnt, ahogyan húztuk magunk után a jól megpakolt bőröndöt - bár némi helyet azért hagyva a vasárnapi "ne haljak éhen egész héten" feltankolásnak, hiszen anya főztje az igazi -, és miután megvettük a jegyet, majd helyet foglaltunk az egyik négyes kupéban, megjelent Ő... az egyik nagybetűs Ő, aki akkor már egy teljes éve belopta magát a szívembe. Levegőt visszafojtva figyeltem, ahogy elrendezi a csomagjait, és nem messze tőlünk, leül az egyik utas mellé. Abban a két órában, amíg hazafelé tartottunk, egyszer sem nézett rám. Egyszer sem találkozott a tekintetünk és egyszer sem fordult hátra, hogy legalább az arcát láthassam. A mosolyát vagy a tekintetét, ahogy a tömeget fürkészi. Ellenben egész úton figyelhettem a vállának ívét, a kezét, ahogyan újra és újra tovább lapoz a könyvében, és ez bár nem jelentett semmit - nagyon is nem jelentett semmit -, nekem a minden volt. Olyan örömmel mentem haza azon a hétvégén, csak mert egy helyen voltunk, egy időben azalatt a röpke két óra alatt, mintha nyertem volna a lottón. Visszagondolva, elég szánalmas voltam vagy nem is tudom... az ember ilyenkor már csak homlokát fogva gondol vissza az ilyen pillanatokra, hogy uramisten... s mégis, ilyenek vagyunk. Néha szentimentálisak, végtelenül romantikusak, gyengék, naivak és képesek vagyunk úgy meghallgatni egy lassú, érzelmes számot, mintha közben vele táncolnánk.
Szükségünk van erre is. A valótlan, de annyira valóságos, a viszonzatlan és mégis, viszonzottnak hitt érzelmekre. Kell valaki időnként, akiért rajonghatunk, odáig lehetünk, akinek a nevét halványan százszor beleírhatjuk a füzetünkbe, akire elsőként gondolhatunk ébredéskor. Lehet, hogy ártunk vele önmagunknak, hiszen egy olyan érzelembe kapaszkodunk, melynek végét csak mi tartjuk és a másik a messzeségbe vész. Nincs senki odaát, a túloldalon vagy a másik végén... olyan, mintha papírsárkányt eregetnénk. Gyönyörködünk a szépségében, a légiességében, s abban a tulajdonságában, hogy képes repülni. Hogy vele együtt mi is képesek lehetünk arra, hogy eltávolodva a biztonságot jelentő talajtól, lebegjünk kicsit az érzésben, ami megmelengeti a lelkünket. Még akkor is, ha nincs se hős, se szerelem, se jövő, amiben ő és én "mi"-t alkothatnánk.
Nincsenek megjegyzések: