Nem hiába mondják, hogy amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra! Ahogyan abban is van igazság, hogy a nők imádják túlbonyolítani a dolgokat... én pedig különösképp. Mintapéldája lehetnék ennek a megállapításnak. Túlkomplikálom, agyonboncolom, elemezem, szétszedem, majd újra öszeteszem és sosincs vége az önmarcangolásnak. Vagyis de... egyszer véget ér, amikor már elvesztettem azt, amiért folytattam a magam kis harcát. Nincs tét. Elúszott. Elvesztettem. Megszerezte más, mert sokkal több esze volt nálam, és lépett, mielőtt késő lenne. Én elszalasztottam, mert hezitáltam. Elengedtem, mert hagytam kicsúszni a kezeim közül. 

Egyik héten egy hét éves kislány mondta nekem: az élet tele van nehéz döntésekkel. Egyrészt furcsa volt az ő szájából ilyen elmés okosságot hallani, másrészt rádöbbentett arra, mennyire nem könnyű élni. Tele vagyunk problémákkal és igen, néhányat mi gördítünk magunk elé, de az élet sokszor önmagában is elég szívás. Nehéz. Kiszámíthatatlan és sajnos, ha arréb rúgunk egy követ, néha még nagyobb erővel ütődik nekünk. Még csak bosszankodni sincs jogom... mégis mit vártam azok után, hogy elhagytam? Majd ugyanolyan könnyen visszafogad? Bár, igaz... visszafogadott, de mégis van egy határ. Egy láthatatlan válaszvonal, amit már sosem fogok tudni átugrani. S igazából nem tudom, hogy tényleg át szeretném vagy csak azért gyötör a tudat, mert már sosem tehetem meg? Elkéstem. Passzoltam, kiléptem és tovább mentem, hátra sem nézve, kit hagyok magam mögött. Őt hagytam magam mögött és mégsem törődtem a következményekkel. Elmenekültem, mint máskor. Szokásommá vált, hogyha valami nehéz, elviselhetetlen vagy nyomasztó, akkor irány a menekülőút. Persze, idővel megbánom, de akkor a nyúlcipő szimpatikusabb és nincs az a kismonológ, ami maradásra bírna. Gyávaság? Nem tudom. Biztos, hogy nem korrekt vagy éppenséggel egyenes hozzáállás. Azt is tudom milyen, amikor velem szemben teszi meg más és mennyire rosszul tud esni. Voltam és vagyok, mindkét oldalon. Hagytam el mást és hagytak el engem is... mindkettő pocsék érzés. Talán az utóbbi gyötrelmesebb, mert én vagyok a sértett fél. A másik könnyebb, mert én vagyok az, aki mozdul, cselekszik... de az előbbivel talán sokkal nehezebb együtt élni, mert azt a békát nekem kell lenyelni. Én zavartam fel a vizet, én rúgtam el a követ, ugyebár... ha elhagynak, előbb-utóbb együtt tud élni az ember a tudattal, hogy nem kellett. Ellenben elhagyni, majd megbánni és tudni, hogy nincs visszaút, nem táncolhatsz vissza... az már kevésbé szívderítő. 

S én most itt ülök, ebben a csónakban. Az "elhagytam, mert féltem és vissza akarnám kapni, de már nem lehet" nevezetű csónakban, amiben hiába evezek, csak még messzebb sodródom tőle. S a kérdés, ami most sem tiszta előttem, hogy mit is akarok igazából? Őt visszakapni vagy csak maga a tudat zavar, hogy már másé és nem az enyém? Viszony vagy birtokviszony? Gondolom, az idő majd kitisztítja a gondolatok. Idő... abból rengeteg van, igaz? Legalábbis, elméletben... mintha lenne időnk, de közben őrült sebességgel telnek a napok, a hetek, a hónapok. Nem tudom, hogyan fogom magam érezni egy év elteltével. Bánni fogom? Ugyanezekkel az érzésekkel bámulom majd a képernyőt? Ugyanúgy döntésképtelen leszek és tovább kattogok majd lélekben? Nem tudom... semmit sem tudok.

Amikor álmodunk, olyan helyen is jár(hat)unk, ahol már korábban egyszer éltünk. Ez elméletben kedvezően is hangzik, hiszen fizikailag nem kell ott lennünk, és mégis láthatjuk azt a helyet, azt az épületet, és azokat az embereket. Gyakorlatban viszont, vagy annyira erős a honvágy, hogy elviselhetetlenné válik az átélése, vagy egyszerűen érzéketlenek maradunk az álommal szemben. Talán ez utóbbi a gyötrőbb vagy elgondolkodtatóbb: azért nem érzünk semmit, mert már rég túl vagyunk annak elvesztésén, hogy sosem élünk már ott, vagy eleve nem maradt meg bennünk maradandóan, mert sosem volt fontos és sosem számított igazán? 

Ha őszintén akarnék válaszolni, talán az utóbbit mondanám, de mégis, az első keverékével. Kettős válasz, mondhatni... mert már túl vagyok a dolgon. Rég elengedtem és rég megszoktam, hogy ott hátrahagytam egy korábbi életet, egy jól ismert és megszokott közösséget, akik közül már senkivel sem tartom a kapcsolatot és egy olyan várost, ami akkor talán meghatározó volt, viszont mára teljesen elvesztette a jelentőségét. De tudom azt is, hogy sosem lesz annyira hangsúlyos mint az a hely, amitől két éve búcsúztam el... vagy jobban mondva, sosem búcsúztam el, mert nem volt rá időm. Az első hely egyszerűbb eset volt. Egymásból következtek a megoldások, és kaptam egy évet arra, hogy mindent lezárjak, hogy elvarrjak minden egyes szálat és lassú lecsengésű folyamattal elköszönjek mindentől és mindenkitől, amit és akit ott szerettem. Mindentől, ami lényeges volt... mindentől, ami meghatározta azt a pár évemet, amíg átléptem a húszas korjelző küszöbét. 

A második stáció már más dolog... amennyire utáltam eleinte, annyira megszerettem az alatt az öt év alatt, amit ott töltöttem. Öt év és mégis, mennyire rövid idő. Annak oka, hogy ezt annyira vagyok képes nem elfelejteni, mint amennyire az előző helyet már eltemettem magamban az lehet, hogy sosem volt alkalmam ténylegesen búcsút mondani. Semmitől sem tudtam elköszönni. Ott lebegett felettem a választás és a maradás lehetősége, és én ebbe a halvány, kézzel megfoghatatlan dologba kapaszkodtam annak reményében, hogy van még maradásom. Van miért és kiért maradnom, s hogy ezt majd az élet is ugyanebbe az irányba tereli. Megadja, amire vágyom... csak hogy az élet nem mindig veszi figyelembe az egyén kívánságait. Mondhatnám, hogy minden rosszban van valami jó, és hogy a dolgok okkal történnek, így az is, hogy nekem olyan hamar kellett összeszedegetnem az életem ott lévő darabkáit, hogy aztán a hátamra véve hazahozzam őket onnan, ami már sosem lesz az otthonom. Bár a mai napig úgy érzem, hogy örök életemre az lesz a második otthonom. Valamit akkor ott hagytam magamból. Elvette tőlem és én olyan szívesen adtam neki. Talán akartam is, hogy ott maradjon. 

Ennek hiánya eleven még bennem, mint egy nyílt seb, ami az idővel sem akar begyógyulni. Ellenben az első... hiába láttam viszont embereket, hiába történtek velem hasonló dolgok, hiába jártam végig az ismert folyosókat: nem volt deja vu, nem volt fájdalom és végképp nem éreztem azt a letaglózó érzést, ami szinte a csontokba mar: maradj! Talán, néhány évvel később vagy akár tíz év múlvátal, már azt az öt évet sem fogom hiányolni az életemből? Egyszer, minden veszteségbe belenyugszik az ember? 

Nem tudom... csak azt tudom, hogy egyelőre még fáj, és furcsa, hogy az első dologért pedig már nem érzek fájdalmat. Pedig, szeretnék. Sok minden volt, amit onnan hoztam magammal abba az életbe, amit jelenleg élek. Meghatározza azt, aki ma vagyok... s mégsem érzem már a kötődést. Elengedtem vagy ő engedett el engem? Vagy csak igaz a mondás, hogy amikor elveszítesz valamit, jön helyette más, amit szerethetsz. Az első helyzetet abszolút felülírta a második. Nem engedte, hogy szenvedjek még úgy is, hogy én nem éreztem, hogy erre egyáltalán bármilyen lehetőség is lenne. Könnyen hagytam magam mögött a múltam, és magabiztosan haladtam a jövőm felé. Most viszont úgy érzem, egy helyben állok és egyelőre nem találkoztam még azzal a pillanattal, ami végérvényesen elszakítana és mondhatni meggyógyítana... feledtetne és tovább terelne valami jobb, vagy boldogabb dolog irányába. Az is lehet, hogy már megtaláltam, csak még én nem vettem észre... vagy éppen nem találtam meg és egy ideig még várakoznom kell. Türelmes vagyok. Más nem maradt, csak az idő és a türelem. Ebben bízok... félni viszont félek, hogy sosem veszem észre, amit észre kellene vennem és túl késő lesz, mire leesik: ez volt az a pillanat! S te elszalasztottad! 

Most úgy érzem, rendben vagyok... rendbe hoztam saját magam. Tökéletes sosem leszek. Nem hiába mondta egyszer valaki, hogy olyan, mintha a szomorúság beleakadt volna a szavaimba. Nem tudok létezni nélküle. A szomorúságról, a veszteségről vagy a csalódásról mindig is könnyebben írtam, mint a boldogságról. Boldognak lenni könnyű. Súlytalan, felhőtlen érzés... de szomorúnak lenni fájdalmas dolog. Azt cipelni és bírni kell. Erősnek kell lenni ahhoz, hogy ne roppanjunk szét a terhe alatt, míg a boldogságban úszva elhagyjuk a biztonságot jelentő talajt. Lebegünk. 

Jó érzés bocsánatot nyerni, vagy másnak megbocsátást adni. De saját magunknak megbocsátani még nagyobb feladat, és még nagyobb jutalom. Én most képes voltam azt mondani, hogy nem tehetek róla... hibásnak éreztem és érzem is magam, viszont tudom, hogy a lelkiismeretemet leszámítva, nem okolhatom magam. El kell engedni. Magam mögött kell hagyni, mert nem nézhetek folyton folyvást a hátam mögé, keresve a miérteket és a hogyanokat. Ami volt, elmúlt - szokták mondani. Bár az is igaz, hogy az ember akaratlanul is a múltba tekint olykor-olykor. Néha visszaemlékszek egy pillanatra és olyan erősen próbálom sorra venni minden egyes mozzanatát, hogy szinte látom magam előtt az elhaladó embereket, hallom az elhaladó kocsik zaját, érzem a levegőben a közeli pékségből kiáramló édeskés illatot. Gondolom, már csak a fantáziám színezi ki a dolgokat és olyan érzetekkel tölti meg a hiányos részeket, amelyek még szebbé teszik az amúgy fájdalmas emlékek sorát. Megszépíti az idő... olyan, mintha átírnánk a történteket és már nem is úgy emlékszünk vissza, ahogy valójában volt. S hogy ez rossz vagy jó dolog, magam sem tudom. Igazából, talán nem is lényeges. Lényegesebb az, hogy miként visszük tovább magunkkal az életünkben. 

Ha nem lenne képes megszépíteni az idő, vagy az én elmém, sokkal keserűbb érzésekkel telve, szinte elnehezülne tőle a lélek. A rossz pillanatok pedig, mint a szekrénybe zárt molylepkék, előbb-utóbb örök sebeket rágnának a lelkemen. Néha muszáj kegyes hazugságokkal könnyíteni a terheken. Muszáj kissé becsapni önmagunkat ahhoz, hogy élni tudjunk azokkal a cselekedetekkel, amelyeket elkövettünk... vagy éppen nem. Ez nem ámítás. Nem is hazugság. Tudom, mi történt és talán azt is, miképpen lehetett volna megelőzni. Mit nem kellett volna kimondani vagy mikor lett volna jobb felvenni a telefont ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyom a hívást. Mikor kellett volna hallgatni, vagy még jobban eszembe vésni, hogy jóban és rosszban, s nem csak jóban... ismerem a hibáimat. Tudom azt is, hogy gyakran újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el. De talán, minden egyes kudarcból másképp kerülök ki. Építkezik bennem és erősebbé tesz akkor is, ha sokszor még gyengébbnek érzem magam tőle, mint azelőtt. A fájdalomra azért nem váltam immunissá. Nem is lehet megtanulni, hogy ne érezzünk fájdalmat és szerintem nem is kell... hozzátartozik ahhoz, hogy éljünk. Nem bánom az engem ért sérelmeket... s talán azokat sem, amiket én okoztam másoknak. Nyomot kell hagynunk egymásban. Ott kell hagynunk valamit, akár jó, akár rossz emlékekről van szó. Ez tesz bennünket emberivé. 

Úgyhogy, nem akarok boldog lenni. Boldognak lenni olyan, mintha az ember mindennel elégedett lenne, márpedig mindig mindennel elégedettnek lenni nem lehet... s nem is elég. Nem boldog, csak jól akarok lenni. Jól azokkal, amik és akik örömet okoznak anélkül, hogy esténként gondterhelten hunynám álomra a szemem. Úgy akarok ébredni, hogy nincs mit szégyellnem, nincs miért aggódnom és így nyugodt szívvel gondolhatok a másnapra, amelyben ott van mindenkinek a helye mellettem, akit szeretek, mert nincs annál keserűbb dolog, mintha az ember egyedül van. Magányos lehet az ember, de egyedül lenni... az élhetetlenné teszi az életet.