Egy csésze könyv ☕: merengések
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: merengések. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: merengések. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. június 29., hétfő

Elfelejtett felejthetetlen
június 29, 20200 Hozzászólás

Minden nap van egy "megvilágosodtam" pillanatom. Tegnap az, hogy nem is olyan borzalmas ízű a cékla, mint ahogyan emlékeztem rá. Azt nem mondom, hogy ezentúl a kedvenc savanyúságaim egyike lesz, viszont furcsa tévképzet élt bennem mind a mai napig arról, hogy a cékla élmezőnyben vezet az "ezeket az ételeket utálom" című versenyben. Tegnapelőtt pedig azzal a dologgal szembesültem, hogy mi mindent nem tudok az írásról és amit tudok, azt sem biztos, hogy valójában tudom. Lehet, hogy a tudom is csak egy elképzelt tudás és valójában semmit sem tudok mindarról, amit tudni vélek. Ma pedig elgondolkodtam, hogy az egyik volt barátomnak március 10-én vagy 12-én van a születésnapja? Őszintén, fogalmam sincs, bár ha tippelni kellene, talán az előző a szimpatikusabb... mindez nem is érdekes, hiszen már évek óta nincs közünk egymáshoz, ellenben elgondolkodtatott maga az információ hiánya, hogy ezek szerint ő már semmilyen szempontból nem lényeges nekem - ha még csak a születésnapjára sem emlékszem -, pedig néhány évvel ezelőtt miatta láttam szebbnek a legborúsabb napokat is - nem időjárási szempontból. 

Hihetetlen, mennyi minden meg tud változni néhány év leforgása alatt és furcsa, hogy az eltelt idő ellenére vannak dolgok, amik kivesznek - lásd, agyalnom kell egy születésnapon, amit addig akkor is tudtam, ha álmomból keltenek -, és vannak olyan apró megszokások vagy tartalmak, amelyek kimondottan hozzá vagy hozzá köthetőek, és mégsem töltenek el keserűséggel, ha használom őket. 
Azt hiszem, az egykori "köszönöm" érzések akkor sem tűnnek el, amikor a másik hiánya már megszokottá, elfogadottá, pótolhatóvá, élhetővé és kicsit semmissé válik. Kihűl, elmúlik, majd a feledésbe merül és mégis jelen van az életünkben, mert akit egyszer szerettünk, kicsit örökké szeretni fogjuk, még ha a szívünk nem is érte dobban már.
Egy csésze könyv

2020. március 7., szombat

Közeledő-távolodó
március 07, 20200 Hozzászólás

Különös érzés egy évvel öregebbnek lenni. Egyrészt átjár valamiféle öröm, megbújik az a kis mosoly az ajkak szegletében, hogy valami közeleg, ami csak a miénk. Másrészt viszont, minden egyes születésnapban ott van a szomorúság is, a magunk mögött hagyott emlékek árnyai, azok a meg nem történt események, melyeknek a lehetősége talán a miénk volt, mégis kicsúszott a kezeink közül, vagy éppen alkalmunk sem volt megvalósítani. Az ember nem szívesen nézi magát a tükörben. Látjuk önmagunkat, de igazából sosem nézünk szembe ténylegesen a lelkünkkel. 
Az arcunk folyamatosan változik és ehhez a változáshoz valahogy hozzászokik az agy, a test, a személyiség, a lélek és minden egyéb dolog, hiszen egyik nap sem rettenünk meg önmagunktól, hogy már nem az a kislány néz velünk szembe, mint húsz évvel ezelőtt. Mégsem tudjuk, kik vagyunk valójában, mikor szaladtak el az évek, mikor jelent meg az a kis folt a halántékunk mentén, mikor keletkeztek az apró ráncok a szemünk sarkánál, mikor lett a tekintetünk ennyire mély... mindig ilyenek voltunk? Mindig Ő voltam? Az vagyok, aki lenni szeretnék? Olyan vagyok, akinek lennem kell? 

Félelmetes érzés belegondolni az eltelt évek sokaságába... már csak abban a tekintetben is, hogy milyen volt tavaly ilyenkor, vagy azelőtt vagy tíz éve... az a bizonyos nap sosem úgy telik. Sosem azokkal az emberekkel, sosem ugyanazokkal a pillanatokkal karöltve. Mindig más, mindig új és mégis ugyanaz. Még rémlik egy telefonhívás, amikor az éjszaka közepén egy barátnőm felhívott éjfél után csak azért, hogy ő köszönthessen először. Ma már nem is beszélünk. Évekkel ezelőtt nagy esemény volt ez a nap, rokonokkal, barátokkal, ma pedig már csak szűk családi körben történik mindez. Szülinapi buli, társasággal? Mintha meg sem történt volna. Ő akkor azt mondta, már megvan a szülinapi ajándékom... tavaly ilyenkor, néhány héttel ezelőtt még izgatottan beszélgettünk róla, hogy ünnepeljük meg, amire sohasem került aztán sor. Túl hamar ment el. Túl gyorsan, túl csendesen, megannyi kérdést hagyva maga után, s a legfontosabbat: a hiányát. 
Nem telik el úgy nap, hogy ne érezném, hogy ne vágynék utána, csak hogy utoljára halljam a hangját vagy rám mosolyogjon. Örömteli napnak kellene lennie egy születésnapnak, de valahogy nem tudom annak érezni, s az évek múltával egyre szürkébb és haloványabb a lángja. Gyermekként izgalmas, kalandos, tizenévesként még jó buli, huszonévesként talán érdekes, már tudatosabban éli meg az ember, és egyúttal látja azt is, hogy miket veszített, vagy engedett el, milyen dolgokat hagyott a múltba veszni. Ahogy idősödsz, egyre bölcsebb leszel - mondják. Én valahogy azt érzem, hogy egyre több a kérdésem, egyre több a miért és, hogy valahogy semmire sincs válasz, olykor pedig megoldás. Csak a beletörődés van, néha a megszokás, és egyszerűen elfogadod a dolgokat. Együtt élsz megannyi bárcsak, volna és ha lehetőséggel, melyek kézen fognak, mint a jóbarátok és együtt lépkednek veled az úton. Valami felé, valamitől távolabb? Na erre sem tudom a választ. S talán nem tudja igazán senki sem. 
Egy csésze könyv

2020. január 2., csütörtök

Gondolatok peremén
január 02, 20200 Hozzászólás

Mindennek van felszíne és van mélysége. Általában csak az egyiket érzékeljük. Látjuk, amit látni akarunk és elhisszük, amit látunk. Amit nem látunk, nem is érzékeljük, bár tudjuk, hogy van és valószínűleg azt is, hogy látnunk kellene ahhoz, hogy valójában és teljességgel érthessük a dolgok lényegét. A felszínt látni kényelmesebb. Könnyebb hinni abban, hogy a társadalom által hozott szabályok kapaszkodót jelentenek, mintsem felismerni, hogy megkötnek és magukhoz láncolják a lelket. Olyan nekem, mint egy szikla, amire támaszkodhatok - szoktuk mondani, de mi van akkor, ha ez a szikla egyszerűen csak, nem enged továbbmenni? A közelség nyomasztóbb vagy a távolság hiánya? A felszínben élni elviselhetőbb, mert nem fenyeget bennünket annak érzése, hogy egyszer csak, valami leránt bennünket egy ismeretlen világba. Mélyre menni kicsit olyan, mintha feladnánk önmagunkat, holott akkor merészkedünk a legközelebb ahhoz a valakihez, akik ténylegesen vagyunk. S ez a megtapasztalás ijesztő, valljuk be. 

Minden egyes nap vagyunk valakik. Néha szánt szándékkal, néha már akaratlanul is. Szerepeket játszunk, begyakorolt mozdulatokat teszünk önkéntelenül is, annak mutatjuk magunkat, akik lenni szeretnénk és annak, akinek mások látni akarnak bennünket. Talán az utóbbi helytállóbb. Nem szeretnénk lenni valakik, hiszen már valakik vagyunk, de elhitetik velünk, hogy lehetünk jobbak, szerethetőbbek, mintha sosem lenne elég az, amilyenek most vagyunk. Tényleg kevesek lennénk? Soha nem elég? Mintha az ember sosem lenne készen, sosem lenne elegendő vagy megfelelő, akárcsak egy megmunkálatlan tárgy, ami még csiszolásra vár, hogy felérhessen a tökéletességhez. Pedig az ember nem tökéletes, és soha nem is lesz az, s ennek ellenére mégis, minduntalan ezért küzdünk, ezt hajszoljuk, ebben látunk önmegvalósulást. Bizalmatlanok vagyunk mások felé? Hiszen önmagunkban sem bízunk. Kételkedünk önmagunkban, mert mások sem hisznek bennünk és mivel mások megkérdőjelezik a belénk vetett hitüket, mi is hitetlenekké válunk saját magunkkal szemben. Mintha a kígyó önön farkába harapna és sosincs kiút ebből az érzésből. Van egyáltalán kiút? Vagy kell, hogy legyen? Boldogságra vágyunk, mégsem találjuk és amikor rátalálunk, újabbat keresünk, mintha sosem éreznénk, hogy lelkünk csordultig telt. Ha boldogság sosem elég, hogy lehet, hogy a szomorúság mégis képes színültig tölteni bennünket? A szenvedést mindig mélységekig megtapasztaljuk, a boldogságnak meg csak a felszínén lépkedünk. Mintha a fájdalmat ösztönösebben éreznénk. Mintha nem tudnánk, hogyan is kell boldognak lenni. Akarjuk, mégsem sikerül elérnünk. 

Hol rontottam el? - kérdezzük. Nem tettünk meg valamit? Rossz irányba mentünk? Nem... a lelkünk mélyén, odalent nagyon is jól tudjuk, merre visz az utunk. Tudjuk, merre is kell haladnunk. Elrontottuk volna? A válaszok mindvégig a szemünk előtt voltak. Talán meg is érintettük. Engedtük, hogy befészkelje magát a tudatunkba... de mennyivel könnyebb elfordítani a tekintetünket, mint elviselni az igazság okozta égető fájdalmat, nem igaz? Amiről nem tudok, nem fáj. Pedig istentelenül tud fájni akkor is, ha úgy hiszem, nem veszek róla tudomást. Akkor is, ha a sötétben nem nyitom ki a szemem, csakhogy ne kelljen látnom azt, ami már nincs. Hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ami ott lebeg a felszín alatt, a mélység mélyén és minduntalan emlékeztet azokra a szavakra, melyeket szabadon engedtem, s azokra is, melyek már sosem kelnek szárnyra. Mi tehát a boldogság? Talán az az érzés, amikor már nem érzem, hogy boldogabb szeretnék lenni, s a fájdalom határa talán ott húzódik, mikor már a szív mozdulatlanul tűri az újabb és újabb sebeket, mert már rég megszakadt. Élni talán annyit jelent, mint ennek a mezsgyéjén lépkedni abban a reményben, hogy sosem lépünk túl nagyot vagy eléggé kicsit ahhoz, hogy letérjünk az ösvényről, mely valahol ott húzódik a felszín alatt és a mélység felett.
Egy csésze könyv

2019. december 8., vasárnap

Nem látod, majd felismered és mégis elfordulsz
december 08, 20190 Hozzászólás

Sok minden meg tud tanítani az életre. Általában, ha erről van szó, legtöbben ahhoz társítják, hogy mennyi pofont kaptak eddigi életük során. Mennyi csalódás és fájdalom érte őket, majd ezt átváltják valamiféle mértékegységre, amellyel meghatározni lehet annak mértékét vagy nagyságát, hogy mennyire is vagyunk tapasztaltak, sokat látottak vagy mondhatni "sérültek". Mert sérülni kell ahhoz, hogy okuljunk. Anélkül, nem megy. A boldogság is taníthat... bárcsak elég lenne erre alapozni mindazt, hogy kik is vagyunk valójában, viszont a fájdalom hatásosabb. Annak tükre képes eszünkbe juttatni az érzést, amikor égetett, amikor kínzott és bár sokszor esünk ugyanabba a hibába, azért (remélhetőleg) tudatosan igyekszünk elkerülni mindent, ami bánthat. Szánt szándékkal nem menekülünk zsákutcába. Miért ítélnénk szenvedésre a szívünket? Vagy tudat alatt mindvégig tudjuk, hogy előbb-utóbb megütjük a bokánkat, csak jobb nem hátrapillantani? Amiről nem tudunk, nem fáj... szokták mondani. 


Úgy érzem, hogy én jelenleg sok mindent nem tudok. Olykor magabiztos vagyok és megingathatatlan, viszont ez határozottan nem az az időszak. Amikor bizonyos dolgok állandósága bizonytalanná válik vagy meg is szűnik, az ember kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy a boldogság nem tart örökké. Tarthat, viszont nincs rá olyan érvényes szabály, amely gátat szabna a múlandóságnak. Már a kezdet pillanatában látjuk a célt. A véget. Ez az egyetlen, amelynek birtokában vagyunk, akárcsak az életünkkel kapcsolatban: valamikor megszűnünk létezni. A köztes időszak viszont homályos, üres, alaktalan vagy pontatlan. Nem tudjuk, milyen lesz, hogyan alakul, nem ismerjük a miérteket, a hogyanokat, viszont abban a pillanatban, hogy bizalmat adunk valakinek, aláírjuk azt a lehetőséget, hogy bánthat minket. Elvehet tőlünk. Mássá tehet és változtathat rajtunk. Azzal, ha még itt van... azzal, ha elmegy... azzal, ha marad. A maradás állapota viszont képlékeny. Sosem fogjuk megismerni, mert még ha létezne is szavatossági határidő egy kapcsolatra, akkor sem biztos, hogy az ott és abban a pillanatban megszakadna. Bármennyire kölcsönös, (sajnos) képes tovább élni csak az egyik fél által. Bár a kettő teszi egésszé, elég egyetlen fél is ahhoz, hogy ne haljon meg. Életben tarthatja és formálhatja. Azt nem mondom, hogy mindez egészséges, boldogító vagy a kötődést tekintve, működőképes. Létező dolog, de jól gondolod... nem valós. Nem élő. Talán halott is. Mintha lélegeztető gépen tartanánk egy beteget, csak mert képtelenek vagyunk meghozni a döntést, a lekapcsolás gondolatát. Mellette ülünk, fogjuk a kezét, beszélünk hozzá, emlékekkel gondozzuk az elméjét, mint egy kertet és várjuk, hogy újra kivirágozzon. Azt hiszem, ilyen érzés lehet magányosnak lenni... és mindebben nem az a félelmetes, ahogyan élsz vagy hogy (már) nélküle: hanem, hogy észre sem vetted az eltávozása pillanatát, s úgy jársz-kelsz és lélegzel, mintha még érte, miatta és általa tennéd.
Egy csésze könyv

2019. augusztus 17., szombat

Szeret, nem szeret...
augusztus 17, 2019 3 Hozzászólás

Kislányként annyira egyszerű volt definiálni a szerelmet és minél idősebb vagyok, annál nehezebben fogalmazom meg önmagam számára is. Mi a szerelem? Gyerekként egyszerű volt válaszolni erre a kérdésre, de most? Magam sem tudom. Szerelmes vagyok egyáltalán és honnan tudom, hogy ez Az az érzés? Gondoljunk csak bele, mennyire könnyű volt gyerekként átérezni és belebújni a szerelmes szerepébe. Kis szíveket rajzoltunk a füzetünk sarkára, belevéstük a park egyik padjába az illető monogramját, szeret-nem szeret játékot játszottunk a kertben és addig tépkedtük a fa leveleit, mígnem a szeret maradt utoljára... amikor pedig sikerült, képesek lettünk volna átölelni a világot. S lényeges volt, hogy szeret-e a másik személy? Ó dehogy... elég szerelem volt bennem kettőnk helyett is. Egy kedves mosoly, egy sokat ígérő szia, egy aprócska kéz összeérintés, és meg is volt a romantika. Szimplán elég volt az érzés és boldogabb volt az élet. Kislányként a szerelmet borzasztó egyszerű definiálni, de most... szeretem? Dehogy szeretem, hisz ő sem szeret. Miért érezzem, ha ő sem érzi? Gyerekként imádtam a plátói kapcsolatokat, még akkor is, ha a srác elérhetetlen volt, vagy egyszerűen nem jön össze a dolog. Szerelmes voltam belé és punktum. Senkinek nem ártottam vele, akkor miért ne éltem volna át, miért ne éreztem volna? 
Felnőtt fejjel mindez sokkal komplikáltabb. Szerelmes vagy? Mondd el, valld be, ne titkold és légy bátor! Majd amikor az ember megteszi és pofont kap, szinte bűntudatot érez miatta, mintha hiba vagy szégyellni való dolog lenne szeretni a másikat. Miért nem lehet egyszerűen csak annyit elfogadni, hogy szeret valakit a szíved? Miért kell rögtön kombinálni, tovább gondolni, terveket szövögetni és kinyilatkoztatni? Miért nem lehet csak az enyém? Persze... azért sokkal kellemesebb és szívet melengetőbb, hogyha ugyanazon a szerelmen két ember osztozik, tudom én. Viszont mi van, hogyha a másik semmit sem érez és képtelen a viszonzásra? Olyankor mi történik a szerelemmel? Megmarad? Tovább él? Elpusztul? 
Elárulom... megmarad. Halványan pislákolva, de tovább ég és az egyetlen dolog, ami képes eloltani, az az idő. Tegyük fel, hogy megkapod. Időt, mint éveket, amik feledtetik az érzést és mindez még távolsággal is párosul, mert a másik elérhetetlenné válik, messze sodródik és már arra sem emlékszel pontosan, milyen volt a közelsége. Ha elveszíted, az érzést is képes vagy elengedni. 

Ellenben, mi van akkor, ha a másik közelsége karnyújtásnyira van? Kicsit viccesen olyan ez, mint amikor az ember éhes, előtte van a legínycsiklandóbb étel, amit valaha látott és mégsem ehet belőle. Le kell nyelnie a gombócot a torkában és úgy kell tennie, mintha nem is érezne éhséget. Egy ideig tettethető, de meddig? Mondani szokás azt is, hogy amiről nem tud az ember, az nem fáj. Amit nem mondasz ki, nem válik valósággá. 
Én beszéltem a szerelemről. Nem volt egyszerű, de megtettem, mert a gyerekkori, plátói szerelmekkel ellentétben, felnőttként csak akkor érzi az ember teljesnek a szerelmet, ha megoszthatja, ha annak adhatja, akihez tartozik. Őrizgetni nincs értelme, mert olyankor nem is él igazán. Gyermekként azt hisszük, hogy így is boldogok vagyunk, de igazából csak a szerelembe vagyunk szerelmesek. A valóság az, hogyha csak őrizzük, előbb-utóbb felemészt bennünket. Akkor képes élni, ha szabadon engedjük. 
Én megtettem. Beszéltem róla, elismertem a létezését és bár félve, de az ujjaim közé fogtam a szívemet. Vártam. Behunytam a szemem és reménykedtem, hogy egyszer csak az én halovány kis fénnyel pislákoló szívem megtelik fénnyel... az ő fényével, az ő szívének érzéseivel. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás, mire képes volt szavakban önteni a gondolatait. De megtette... s a fény változatlan maradt, majd kinyitva a szemem és hallgatva a szavait, a kezeim között dobogó szívem egyre lassabban verdesett, egyre erőtlenebbül világította meg a közénk ékelődött sötétséget. A viszonzatlanság volt ez a sötét érzés, ami bekebelezett. Sose éreztem még magam annyira sebezhetőnek és lélekben meztelennek. Borzalmas volt. Egy visszautasításba sosem hal bele az ember, de akkor kicsit mégis meghaltam. Belül, és összerakni magam, kegyetlen folyamatnak ígérkezett. S hogy, van-e a folyamatnak vége? Képes lehet-e az ember meggyógyulni a viszonzatlan szerelem okozta bénultságból és sértettségből? Kétlem. Begyógyulni vagy kevésbé fájni sosem fog, viszont birtoklunk egy zseniális képességet, ami képes feledtetni az emlékét. Ez pedig a tagadás. Azt nem mondtam, hogy helyes képesség, nem igaz? De képesség. Tagadunk és tovább lapozunk, nem beszélünk róla és feledni próbáljuk, pedig mindig azt a legnehezebb feledni, amit felejteni akarunk. 

Én a mai napig magammal cipelem ezt az érzést, a szívem közelében, nem a szívemben... hogy a szívedben hordozhasd, két ember kell, én pedig egyedül maradtam vele. Ott, ahol ennek a szerelemnek élnie kellene, üresség maradt, mely köré inda-érzéseket szőttem gondolatban, hogy feledtessem még önmagam számára is a létezését, hogy egyszer bizony, ott valami más is életre kelhetett volna. Bevontam a nevetés mézes-mázas ízével, kitöltöttem a barátság vigaszával, s olyan apró érzelemmorzsák sokaságával, amelyek bár szépen megtöltik a helyet, az űrt eltüntetni sosem fogják. Olyan, mintha egy levegővel teli lufi addig dagadt volna, hogy szépen illeszkedhessen a kis érzés-barlang minden sarkához, mélyedéséhez, viszont bármennyire is passzol, a levegő attól még levegő. Kitölt és mégsem telít. Ez is több, mint a semmi - mondhatnánk, de meddig? Azt hittem, hogyha hátat fordítok neki azzal a tudattal, hogy arra összpontosítok, ami van és nem arra, ami nincs, akkor működni fog. Képes leszek nem szeretni és előbb-utóbb kiszeretni vagy azt érezni, amit kellene és nem azt, amit a szívem akar érezni. Működőképesnek is tűnt... mindaddig, amíg néhány mondat szépen fel nem szakította azokat a sebeket, amelyek azt hittem, már rég eltűntek. Nem tűntek el, csak nem akartam tudomást venni róluk, s önmagammal őszintének lenni sokkal nehezebb, mint másnak az igazságot mondani. Jó kis csapdába estem... a saját érzéseim csapdájába. A legellentmondásosabb dolog szeretni valakit: mert hogy lehet valami ennyire eleven, ennyire szép és mégis, ennyire borzasztóan nehéz.
Egy csésze könyv

2019. május 21., kedd

Nincs majd Holnap, csak az egyetlen Ma
május 21, 2019 2 Hozzászólás

Sok mindent halogatunk az életben. Határidőket, ígéreteket, fogadalmakat, feladatokat és valahogy utolérhetetlennek tűnik az egész, mintha sosem érnénk a dolgaink végére. Ha elbújunk előlük, nincs is, igaz? Pedig vannak. Ott toporognak a sarkunkban és hiába nem fordulunk meg tudjuk, ott vannak a hátunk mögött, szinte hozzáérnek a vállunkhoz... kopogtatják, szúrják, sebet ejtenek a lelkünkön, mert a tagadás ellenére tudjuk: önmagunkat becsapni a legnagyobb hazugság a világon. 

Sok mindennel nem néztem szembe az utóbbi egy év során... vagy talán évekről van szó? Magam sem tudom. Nem akartam a tényekkel szembesíteni önmagam, és inkább körülrajzoltam gondolatban megannyi pozitív mondattal, mintha azzal igazzá tehetném őket vagy éppen semmissé. Nem történik meg, nem lesz baj, minden rendben lesz, én nem élhetem át, Te nem élheted át... Te vagy a kivétel, ami erősíti a szabályt és sok-sok holnap van még előttünk. S akkor jössz rá, hogy már nincs holnap, amikor már a ma is a tegnapba vész és rájössz, hogy nincs már több időd. Nem tudod elmondani, nem tudod meg a választ, nem teheted fel azt a bizonyos kérdést, nem oszthatod meg, nem árulhatod el, nem... végtelen nemekké válik az idő. Sosem bántam még így a saját hallgatásom. Sok mindent fojtottam már el, szándékosan vagy akaratlanul csak azért, mert úgy gondoltam, van időm a felfedésére. Az őszinteséghez tökéletes pillanat kell. (? ) Amikor készen állok rá lélekben, fejben és úgy érzem, a másik is képes úgy befogadni a nyíltságom, hogy az ne végződjön csalódással. Mert az igazság sokszor fájdalmas. Széttépi az addigi bizalmat vagy kétséget ébreszt az ember lelkében. Ki volt eddig a másik, ha most nevezi magát őszintének? Hazug? Őszinte, csak egyszerűen nem került eddig szóba az igazság? Tényleg létezik erre tökéletes pillanat vagy szimplán képtelenek vagyunk szembenézni a saját igazságunkkal? 

Én hallgattam. Nem hazudtam... csak hallgattam. S immár örökké hallgathatok dolgokról, mert akinek elmondanám... akinek el akarnám mondani, már nem hallhatja. Gyötrelmes érzés, amikor a saját hallgatásod, mintha fojtogatná a torkod. Túl nehézzé vált a némaság. Az egyik legnagyobb ámítás, hogy azt gondoljuk, van holnap. Persze, elalszunk, eljön a reggel és ismét egy napra ébredünk, viszont vannak dolgok, amelyek számára nincs holnap. Nem lenne szabad abban bízni, hogy van. Akár szembenézünk vele, akár nem, az élet egy feje tetejére állított homokóra, még ha nem is figyeljünk a homokszemeket vagy elfordítjuk a fejünket, csak mert amiről nem tudunk, az nem fáj. Nem akarok tudni a dátumokról, nem akarok tudni a jövőhétről, nem akarok tudni a hívásról, nem akarok tudni a betegségről... nem válik semmissé semmi, csak mert behunyjuk a szemünket. A valóság akkor is ott táncol a szemhéjaink mögött, azokban a narancsos-pirosas foltokban és nincs az az álom, ami másnapra elmosná őket. 

Nem lenne szabad, hogy kimondatlan szavak maradjanak a testünkben, mert előbb-utóbb felemésztik a lelkünket. Darabokra szaggatja és nincs az a szó, az a pillanat, az a személy.... és idő... ami újra összerakhatná azt, aki vagy, aki lehetnél, hogy ne az legyél, aki voltál és aki maradtál. Mert néma-lányként maradsz, mozdulatlanná válsz... maradásra ítéled önmagad. Bármennyire is fájdalmas, vagy kínos, az igazság szabaddá tesz, még akkor is, ha abban a pillanatban vagy a legsebezhetőbb. Engedni kell, hogy a szavak a felszínre szökjenek. Hagyni kell, hogy egyszerűen átszivárogjanak a testen és utat találjanak ahhoz, aki megérti. Nem holnap. Ma. Ne haragudj. Bocsáss meg. Sosem mondtam, de... Képzeld, egyszer... Senkinek sem mondtam még, de... Szeretném, ha tudnád, hogy... El kellett volna mondanom, de... Fontos vagy. Tisztellek. Értelek. Akarlak. Hiszek benned. Ismersz. Bízom benned. Melletted állok. Szeretlek. El kell mondani... mielőtt elveszítenénk Őt, akinek tartoztunk velük.
Egy csésze könyv

2019. március 1., péntek

Nem búcsúztál, csak elmentél
március 01, 20190 Hozzászólás


Nem könnyű búcsút venni attól, akit szeretünk. Főleg nem úgy, hogyha az eltávozása nem döntés kérdése, és nem avatkozhatunk az élet történéseibe. S úgy sem könnyű, ha tudjuk, hogy elkerülhetetlen és előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen nem lehet rá lelkileg felkészülni, hogy milyen lesz azután az élet, ha Ő már nincs. Sokféleképp lehet gondolni a halálra. Egyfajta megbékélésként, továbblépésként, vagy mint beteljesítés... bár azt mondjuk, hogy "már nem szenved" vagy "már egy jobb helyen van", attól nem lesz kevésbé fájdalmas vagy felemésztő. Mert attól a pillanattól fogva, hogy a szeme örökre lecsukódik, tudatosul benned, hogy sosem fogtok már beszélgetni, sosem fog megölelni, megnevettetni, nem érzed többé a kezét a kezedben, az ölelésében rejlő szeretetet, a tekintete melegségét, ahogyan rád néz... minden megszűnik és visszahozhatatlan. Senkinek sem kívánom ezt az érzést, mert olyan, mintha hirtelen nem lenne se föld a talpad alatt, sem ég a fejed felett... csak lebegsz egy meghatározhatatlan, üres térben, amiben nincs idő... kikapcsol az agyad és csak a fájdalom van, a kérdések és az kattog benned, hogy miért... miért... 

Amikor megtudod a hírt, leblokkolsz. Elárasztja a gondolataidat egy bénító érzés, és bár cselekedsz tovább az aktuális szituációban, amiben épp pár perccel ezelőtt is voltál, már nem vagy mögötte sem agyilag, sem lelkileg. Teniszlabda méretű gombóc költözik a mellkasodba és mintha tapintani tudnád, szinte átlyukasztja a bőrödet, elzárva a levegőt, és fuldokolsz az érzéstől, a veszteség gyötrelmétől. Miért... miért ő... miért most... miért nem volt több időnk... miért... nem lehet igaz... nem igaz... ő nem lehet. Mintha az agyad képtelen lenne feldolgozni az információt, bármennyire is képes értelmezni azt. S akkor jönnek azok a bizonyos gondolatok, azok a bizonyos utolsó szavak. Utolsó érintések, utolsó mondatok, pillantások... az emlékezés, mint egy árvíz, mindent elmos a lelkedben, mert görcsösen szeretnél emlékezni arra, mi volt utoljára, mikor és hogyan... és bárcsak tudtad volna, hogy az lesz az utolsó. Sírsz hangosan, sírsz némán, zokogsz, belül ordítasz, kiabálsz, dühöngsz úgy, hogy senki se hallja... mert nem akarod, hogy így lássanak, s közben mégis megosztanád valakivel, mert egyedül képtelen vagy cipelni. Elfojtod, magadba zárod, küzdesz vele... majd egy pillanatra kitisztul az elméd, lenyeled a könnyeket, és tovább lépsz. Nem érezheted, nem fájhat, minden rendben lesz, rendben leszel... néhány másodpercre újra önmagad vagy, mintha csak egy rossz álmot éltél volna meg az imént, és az óra mutatója továbbkattan. Végre észreveszed... fél óra képszakadás. Telefonálsz. Muszáj beszélned valakivel, mert képtelen vagy egyedül megbirkózni vele, sírnod kell és utat akarsz engedni a szavaknak, amelyek belül marcangolnak, mert ha nem engeded ki, szinte a húsodba vájnak. Muszáj beszélned vele. Csöng... csöng... csöng... végül felveszi. Az a barátnő, aki előtt mersz sírni, aki tudod, hogy meghallgat majd, és akiről tudod, hogy képes megérteni. Torkodban dobog a szíved, a könnyeid elmossák a szavaidat, s egyszerre fojtogatni kezd a saját lélegzeted. Elhomályosítja a gondolataidat a felismerés, ami lassan-lassan átszivárog azon a bénító, zsibbasztó érzésen, hogy Ő nincs többé... nincs többé, és csak ismételgeted magadban, mintha ezzel semmissé tehetnéd, felébreszthetnéd magad abból a rémálomból, amelyben azt hiszed, benne ragadtál. De most nem álmodsz, mert a valóságod maga a rémálom, amit megélsz. 
Tovább telefonálsz... a túloldalról vigasztaló szavak próbálnak visszahúzni az életbe, de minden mondat tovább fokozza benned az elveszettséget, és a sablonos gondolatok csak még inkább a mélybe rántanak. Senki sem akarja, hogy sírj. Senki sem szeretné, hogy fájjon. Senki sem akarja, hogy megbénítson. Mintha csak azt akarnák, hogy eltemesd magadban, mert ők élik az életüket és neked is az a dolgod, hogy tovább éld, ezért fogadd el, dolgozd fel... bárcsak azt mondanák, hogy dühöngj, engedd ki magadból és akár kiabálj, csak adj hangot a fájdalmadnak! Nem engedik, nem tudnak vele mit kezdeni, mert a te fájdalmad nem az övék. Nem vesznek róla tudomást, elfordítják a fejüket és várják, hogy egyszerűen túl legyél rajta. 
Eltereled ezernyi dologgal a figyelmed, beleölöd a mozdulataidat mindenféle hétköznapi tevékenységbe, mintha minden rendben lenne, minden menne tovább, pedig belül érzed, hogy az idő még mindig áll és szinte lassított felvételben suhannak el melletted a dolgok, az emberek. 

Aztán sötétség van. Csendesség. Békesség? Jobban elöntenek az érzések, mint a nap korábbi részében, mert végre nincs senki, aki azt mondhatná, ne érezz és ne gondolkodj. Nincs melletted, nem hallod a hangját, csak a paplan magányos surrogását érzékeled, ahogy egyik oldaladról a másikra fordulsz az éjszaka sötétjében, s képtelen vagy álmot erőltetni a szemedre. Sírsz, a párnádba zokogsz és próbálod abbahagyni, de nem megy. Minden elfojtott könny, ami a nap folyamán magadban tartottál, végre utat tör magának, és így alszol el.... ettől vagy képes álmot erőltetni a szemedre. Elfáradsz a tested rázkódásától, a könnyek fojtogatásától, a fejedben lévő monoton lüktetéstől. 

Azt mondják, reggel mindent tisztábban lát az ember. Nyugodtabban és reálisabban képes átlátni az élet kuszaságát, miután az éjszaka valamelyest tompította a tegnap történéseit. Élesebben látsz te is... mert végre megérted, hogy tényleg nincs többé. Nincs melletted, nem mondhatod neki, hogy jó reggelt, nem kívánhatsz neki szép napot, nem mosolyoghatsz rá, nem ölelheted meg, nem mesélheted el neki, mit álmodtál... percekig üldögélsz az ágy szélén, és még csak észre sem veszed. A fájdalmat már nem csak a mellkasodban érzed, hanem az egész testedben és, bár sírás fojtogatja a torkod, könnyek nem csorognak az arcodon. Mintha minden könnyed elsírtad volna az elmúlt huszonnégy órában. S akkor végre szembenézel a kérdéseiddel... lesz valaha jobb? Lesz olyan, amikor már kevésbé vagy egyáltalán nem fog fájni? Mikor jön el a pillanat, amikor a szép emlékek jutnak majd eszedbe és nem azok, amelyeket sosem éltetek át? Mikor tudsz majd úgy rágondolni, hogy ne facsarodjon össze a szíved? Mikor tudod majd sírás nélkül meghallgatni, azokat a zenéket, amelyeket mindketten szerettetek? Mindig képes leszel felidézni az arcát, az illatát, a mosolyát, a keze érintését? 

Majd a kérdések után tudatosulnak benned a tények. Úgy özönlenek az elmédbe, mintha sűrű eső esne és minden egyes csepp egy újabb információ lenne, ami tűként fúródik a bőrödbe. Felszáll a köd, ami eddig elhomályosította a gondolataidat, ledermedsz, szinte levegőt sem veszel, miközben végigpörgeted őket a fejedben... hogy már sosem fogod tudni elmondani neki, mennyire szeretted. Sosem ölelheted át, sosem érezheted az illatát, sosem hallhatod a hangját... sosem látod már a telefonod képernyőjén felvillanni a nevét, és sosem érzed már a közben megjelenő gyomorgörcsöt az izgatottságtól, amit a jelenléte és a személye okoz benned. Sosem fog megnevettetni, sosem fog lefárasztani a vicceivel, sosem fog kikészíteni a makacsságával, és sosem fogtok már egymással vitatkozni. Sosem lesz már közöttetek nyolc év korkülönbség, mert ettől a naptól kezdve Te tovább öregszel, de neki már sosem lesz szülinapja. Évek múlva utoléred, majd tovább haladsz rajta. Sosem sétáltok már együtt, és sosem érzed majd, ahogy lopva rád pillant és mosoly van a szemében. Sosem adhatod már oda az ajándékát, amit meglepetésnek szántál, és sosem tudod meg, Ő mit szánt a születésnapodra. Sosem tudod már elmondani neki, mennyire tisztelted, becsülted, szeretted az őszinteségéért, a kedvességéért, a jóságáért, a különlegességéért, mert senki sem volt hozzá fogható. Láttad őt, érezted, szeretted és téged sem látott senki úgy a szívével és a lelkével ezelőtt, ahogy Ő. Sosem tudod megköszönni, hogy azért szeretett, aki vagy és, hogy sosem akart megváltoztatni. Sosem tudod már elmondani, mennyit jelentett neked az, hogy a hibáiddal együtt elfogad és azokkal együtt, sőt... azok miatt rajong érted. Sosem mondhatod már el neki, mennyit jelentett neked és, hogy talán rajta kívül sosem lesz más az életedben, aki ugyanígy elfogad majd önzetlenül és feltétel nélkül... mert elvitte a szíved, a lelkeddel együtt és csak az üresség maradt, melyben ott pihennek a soha el nem mondott gondolatok, és a már soha meg nem élt pillanatok múló árnyai.
Egy csésze könyv

2018. május 5., szombat

Elmosódó határok
május 05, 20180 Hozzászólás

Barátok vagyunk. Barátok vagyunk? Azt hiszem, ez az egyik örök kérdés, amit minden egyes ember feltesz magának legalább egyszer, élete során. Barátok vagyunk. Barátságot ápolunk azzal, aki iránt nem érzünk többet. Nem hajlik szerelembe a dolog és nem zavar, ha mellettünk barátja vagy barátnője van. Bár azt hiszem - magamból kiindulva -, most maradnék annál a példánál, hogy barátnő. Nem zavar, hogy barátnője van. Tényleg nem zavar? 
Furcsa egy helyzet, amikor úgy érzed, egy hullámhosszon vagy a másikkal, még imponál is neked, bejönnek a bókjai, a figyelmes gesztusai, tetszeni szeretnél neki és tetszik, ahogyan tetszel neki, aztán egyszer csak... puff: barátnőm van. Hihetetlen, mekkora vágás tud keletkezni egyetlen kis mondattól. Barátnőm van. Akkor miért nem tájékoztatott már rögtön erről az elején? Miért a köntörfalazás? Nem úgy lett volna tiszta sor a dolog, ha rögtön közli, te jobbra és én pedig balra? Miért kellett egy ideig egyazon úton haladunk... vagy pontosabban, miért hitette el, hogy azonos irányba tartunk? Miközben ő tudván, hogy van egy mellékösvény, amin visszatérhet a saját területére, én magabiztosan haladtam előre anélkül, hogy akár csak felmerült volna bennem: lesz egy pont, amikor már egyedül ballagok tovább a sűrűben. Én ámítottam magam, vagy ő engem? 

Viszont belegondolva, ha elhangzott volna a kérdés, miszerint mi is van közöttünk és én szeretnék-e többet, nem biztos, hogy igennel válaszotlam volna. Sőt... határozottan ki merem jelenteni, hogy nemet mondtam volna. Akkor meg, mi a frászért vert bennem gyökeret ez a dolog? Mert nem volt őszinte? Mert elmondhatta volna már a kezdet kezdetén? Mert titkon mégis azt reméltem, hogy ebből több lesz? Mindenesetre, ha körül kellene írni, hogy mit érzek, a sértettséget tudnám első helyre venni. Kicsit becsapva, átrázva érzem magam. Ha tudtam volna, hogy mik a játékszabályok, akkor azok szerint játszok, így viszont... mintha marionett bábúként engem rángattak volna ide-oda abban a hitben, hogy azok az én mozdulataim. Nagy tévedés... 
Barátnője van... legyen! Csak akkor, miért a flörtök, miért a bókok és miért a megannyi kedveskedés és hízelgés? "Erősebb volt irántad a vágy..." Ja kösz, így már értem. Ezek szerint, ha nem is minden férfi, de tegyük fel minden második, párkapcsolatban élő férfi titkon más lányokat szédítget szóban, mert erősebb a vágy, minthogy azt mondja: bocs, de ez nem fog működni? Miért nem tudnak gerincesen a sarkukra állni és megmondani, mi A és mi B? Miért a terelés? Miért a hallgatás? 
S eben az a plusz poén, hogy (szerinte) ez nem volt flört. Nem volt semmi. Akkor mégis, micsoda volt? S fordított helyzetben, ő zokszó nélkül tűrte volna, ha az ő barátnője vált furcsa üzeneteket valakivel, akinek minden nap elmondja, milyen jó pasi és egyebek? Példát inkább nem kötök hozzá. Szerinte, ebben nincs semmi, sőt... én gyerekesen fogom fel. Mióta váltak a kapcsolatok nyitottnak érzett, mégis zárt kapcsolatokká? Benne vagyok valakivel, de közben mégis ki-kitekintgetek? Mintha meghagynánk pár embert a kispadon tartaléknak, hátha kellhet még. S ki tudja, hány kispadon ülő szerencsétlen van, aki azt hiszi, hogy ez majd halad valamerre... ebből majd lesz valami. Ja, semmikor amúgy... mert barátnője van. Még épp időben, gondolom. Az ebben a legjobb, hogy még csak nem is ő bökte ki, hanem én kérdeztem rá... és ha nem kérdezek rá? Meddig ment volna még a dolog cél nélkül előre, ha nem kérdezek? Hetekig, hónapokig? 

Nem értem, hogy tud egy őszintének tűnő barátság (vagy tudja a franc, hogy mégis micsoda), ennyire sáros lenni? Jobb szó nem jut eszembe. Beszenyezve érzem az egészet, és nem tudom, hogyan tudnék újra ugyanúgy beszélni, ugyanúgy érezni, hogy közben ne taglózzon le ez az érzés, hogy "te vagy a harmadik... te vagy a felesleges... te vagy a betolakodó... te hittél el dolgokat, amik nem is voltak...". Tényleg én lennék a hibás ebben az egészben, és lazábban kellene felfognom? Manapság már szabad flörtölni és félreéthető üzeneteket váltani valakivel, aki foglalt, mert hát nincs ebben semmi? 
S a nagy kérdés: egy ilyen kapcsolatot, le kell építeni vagy meg lehet még tartani? Rajtam múlik, vagy mindkét felen? Működhet, ha nem is ugyanúgy, de hasonlóan tovább annak tudatában, hogy van barátnője? Mert hát, amúgy nem zavar. (?) Mi csak barátok vagyunk. (?) Igen. Tudom, hogy barátok vagyunk, vagy legalább is ez nem több és meg sem közelíti a szerelmet. Tudom, milyen szerelmesnek lenni. Azt már valaki másnak adtam, még ha ő nem is kérte. Az ember sablonként őrzi ezeket a dolgokat a lelkében és képes csoportosítva hozzárendelni másokat. Őt a szerelemhez nem tudom kapcsolni. Talán a vonzalomhoz. A játékhoz. Mint egy érzelmi pingpongozás. Csakhogy, én azt hiszem, letettem az ütőt. Felesleges játszanom... már nem tudok játszani.
Egy csésze könyv

2018. február 25., vasárnap

Háromszög-történet
február 25, 20180 Hozzászólás

Egy párkapcsolat sosem egyszerű... az elején bonyolultabbnak tűnhet, mint amilyen, amikor pedig már benne vagyunk, olyan érzéseket, gondolatokat veszünk egyszerűnek, hogy elfelejtjük, sokkal keményebben is meg kellene dolgoznunk érte, ha megtartani szeretnénk. Sosincs megállás, folyamatos küzdelmet és ébrenlétet igényel, még ha azt is mondanánk, hogy "de egy kapcsolatnak nem lenne szabad ilyennek lennie". Pedig ilyen... még a legboldogabb szerelmek sem maguktól születnek. Legfőképp a boldog szerelmek, mert a boldogtalan már eleve önmagában hordozza a megküzdés sikertelenségét. Amint szerelembe estél, mintha felszállnál egy vonatra, melyen nem te mondod meg, mikor legyen a követező stáció, nincs beleszólásod a sebességbe vagy, hogy ki a következő felszálló. Bár a szerelem két ember között szövődő érzelem, mégsem két emberre tartozik és akaratunktól függetlenül részt vesznek benne más játékosok is, még ha nem is mi válogattuk meg a karaktereket... legalább is, a legtöbb esetben. 

Emlékszem, az első háromszög helyzetre hetedikes koromban került sor. Ott voltam két szék között, majd közé esve, és még csak nem is érzékeltem, mikor kerültem oda. Nevezzük őt Rékának... mi akkor a legjobb barátnők voltunk. Tizenévesen mindig problémám volt a barátkozással és legtöbbször ide-oda csapódtam, mikor melyik lánytársasághoz tartozva. Sosem találtam igazán a helyem, viszont eltökélten próbálkoztam beilleszkedni. Tartozni szerettem volna valahová. Szerettem volna, ha engem is meghívnak a szülinapi zsúrokra, elmenni a Tisza-partra lazulni, elmenni mozizni az aktuális csúcs filmre... szerettem volna az lenni, aki a lányokkal pusmog, s nem az, akiről pusmognak. 
Rékával akkoriban rengeteg időt töltöttünk együtt. Megvolt a közös baráti társaságunk, viszont tőlük függetlenül is szívesen lógtunk a másikkal. Reggelente a templom sarkánál vártam, majd együtt mentünk tovább a suli irányába. Napközben minden órák közötti szünetben letelepedtünk a kedvenc helyünkre - a harmadik emeletre vezető lépcsőre (amelyet nem építettek ki és sosem használtak, így nem kellett bámészkodó emberekre számítani) -, és kibeszéltük az aktuális pletykákat, híreket, házit írtunk (vagy éppen másoltunk egymásról), hogy mennyire gyűlöljük a tornaórákat vagy hogy suli után kinél töltjük majd az időt. Legtöbbször nálunk voltunk. Leginkább azért, mert messze laktak, mi pedig a városközpontban, de még inkább azért, mert nálunk a lakás estig mindig üres volt. Egy kis időre szabadok lehettünk, és tévézhettünk anélkül, hogy anya rosszalló tekintettel jelezte volna, miszerint ideje tanulni. 

Akkoriban szerelmes voltam. Egész általános iskolás éveim alatt egyetlen fiúért voltam oda, és persze, Réka tudott erről. A legjobb barátnők voltunk, így mindent megosztottunk egymással. Egyszer - bár egynél sokkal többször -, nálunk aludt és elterülve az ágyon, hallgattuk az egyik walkman kazettáját, amelyen az akkori romantikus számok voltak összeválogatva. Kívülről fújtunk minden dalt, minden szöveget és ezernyi hasonlattal fejeztük ki a viszonzatlan szerelmünk okozta kínt és csalódást, amiért olyanért epekedünk, aki ránk sem néz. Ő is szerelmes volt egy fiúba és én is... még az volt a szerencse, hogy nem ugyanabba a srácba. Azelőtt sokáig nem tudtam, hogy így érez iránta - nevezzük Máténak -, és meglepődve hallgattam, ahogy róla mesél. Mindig én voltam a végtelenül romantikus, az örök optimista, aki mindent rózsaszín ködben lát, aki "love storysan" éli az életet és Réka... ő mindig is, sokkal reálisabb volt. Okosabb és megfontoltabb. Valamiért, mindig is úgy gondoltam, hogy ő sosem lesz szerelmes vagy csak a kellemes megszokás tette, hogy mindig az én szívügyem volt a téma. Furcsa volt más érzéseibe, gondolataiba látni az alapján, amit megosztott velem... különös volt a másik lány lenni és nem az, aki mindezt átéli. Szokatlan látni más szerelmét és osztozni ennek az örömében... vagy akkor éppen a viszontagságaiban, ugyanis Máté nem igazán érdeklődött Réka iránt.


Aztán egy csapásra, én lettem a közvetítő, ugyanis Máté és én közös órára jártunk délutánonként, továbbá az évek során kialakult közöttünk egy amolyan barátságféle, ami nem igazán foglalt magába sok mindent - például sosem töltöttünk együtt sok időt vagy nem találkoztunk egyszer sem iskolán kívül -, ellenben többször is segítettünk egymásnak, ha gondunk volt a német házival vagy segítség kellett egy-két feladat megoldásában. Egyszer hálából még egy kólára is meghívott (volna) a büfébe, de én kedvesen visszautasítottam, miszerint erre semmi szükség. Jóban voltunk, vagy fogjuk rá. Többet beszéltem vele, mint akkor bármelyik másik fiúval és Réka ezt tudván, ráállított a Máté-ügyre: feladatul kaptam, hogy mondjak róla néhány szép szót és próbáljak puhatolózni Máténál, hogy lenne-e esélye nála, avagy sem. 
Az sms varázsa... hihetetlen, mennyi mindent el lehet intézni egy üzenetváltásban anélkül, hogy személyesen találkozni kellene a másikkal és mennyi előnyt jelent, ha nem kell szemtől szemben megkérdezni dolgokat, amelyekhez talán egy más helyzetben nem is lenne merszünk. 
Így történt, hogy én és Réka az iskola második emeletén álldogálva vártuk Máté válaszát azzal kapcsolatban, hogy tetszik-e neki a barátnőm, vagy sem, mert Réka szeretne vele járni. Máté válasza rövid és tömör volt: nekem nyolc. Akkor találkoztam először ezzel a kifejezéssel és elsőre fogalmam sem volt, mit akar jelenteni, de Réka szemet forgatva felvilágosított és olyan örömujjongásba tört ki, mintha a kezét kérte volna meg azzal a két rövidke és nem éppen érzelemben gazdag szóval. Nekem nyolc... nem igazán tartottam romantikus gesztusnak, viszont Rékának és Máténak minden bizonnyal elég volt, mivel másnap egyedül ballagtam suliba, ők pedig kézen fogva léptek be a terembe. Teljesült Réka nagy-nagy álma... ő és Máté egy párt alkottak. Legalább is, azon a héten. 

Amilyen hamar fellobbant a láng, olyan hamar ki is aludt és ezzel az eseménnyel párhuzamosan, a mi barátságunk is megszűnt. Nem lehetett nem észrevenni a közöttünk lévő távolságot és bár sejtettem, hogy a Mátéval való szakításhoz van köze - a mai napig nem tudom, hogy ki szakított kivel, de talán nem is lényeges -, mégsem értettem, hogy mit tettem, amivel kivívtam magamnak ezt a figyelmet nem érdemlő viselkedést. Réka mindig is csendes és zárkózott lány volt, így sejtettem, hogy nem igazán fogok választ kapni tőle, úgyhogy más megoldással próbálkoztam: Mátéhoz fordultam, aki egy vállrándítással elintézte a dolgot, miszerint nem illettek össze és nem is igazán tetszett neki, csak amolyan "jó, legyen" hozzáállással belement a dologba. Ami pedig Rékát és engem illetett... a válasza úgy ért, mint a hideg zuhany.




Furcsa érzés harmadikként benne lenni egy kapcsolatban, főleg akkor, ha Te magad nem is kívánsz részt venni benne, és szinte földbe gyökerezett lábbal álltam Máté előtt, amikor kibökte, hogy miattam szakítottak, ugyanis én jobban tetszek neki, mint a barátnőm és Rékával csak azért kezdett ki, hogy engem féltékennyé tegyen vagy legalább is azt hitte, hogy ezzel felkeltheti az érdeklődésemet. Nos, mindezzel csak az volt a probléma, hogy én sosem gondoltam úgy Mátéra, ahogy az elmondása alapján ő gondolt rám. Mindig is kedvesnek, helyesnek tartottam, viszont én másba voltam szerelmes - még ha ő nem is tudott róla és mindössze plátói volt a dolog. Nem tudtam elképzelni, hogy helyette Máté monogramját véssem a füzetem lapjaira vagy hogy rá gondoljak, amikor a kedvenc romantikus számomat hallgatom. 
Máté az Máté volt... Ő pedig Ő... és senki sem vehette át a helyét. S Réka ezért fordított nekem hátat. Sértődött volt és bántott, amiért én kivívtam Máté figyelmét anélkül, hogy akartam volna, ő pedig cseppet sem érdekelte, bármennyire is próbálkozott. Még barátnőként sem alakult több közöttük és mindössze egy hétig használhatta ezt a megnevezést. Utána már nem Réka volt, hanem az a lány, akit Máté dobott. S mindebben az volt a furcsa, hogy kicsit felelősnek éreztem magam, még ha ténylegesen nem is az én hibám volt a dolog. Tehettem is róla, meg nem is... és Rékával sosem békültünk ki. Bár nem ugyanabba a fiúba voltunk szerelmesek, mégis egyazon személy választott szét bennünket. 

Mondhatnánk, hogy fiatalság, bolondság... nem lehet megválogatni vagy kivédeni, hogy egyes esetek újra megtörténjenek velünk, és még csak azt sem lehet mondani, hogy tanulva a hibánkból, a második vagy harmadik már sokkal könnyebben lesz. Lehetetlenség. Akkor sem tudtam, mi lett volna a helyes cselekedet vagy mondat, és most sem tudom, pedig nem először élem át a dolgot és lehetne már valamennyi rálátásom, hogy tudjam, jobbra vagy balra érdemesebb fordulni... vagy éppen hátra? Ilyenkor, amikor harmadik féllé válik az ember, talán jobb semmit sem tenni és csak várni, hogy történjen valami. Valami, amit nem én okozok és akkor talán mentesülök a szerepem alól, amit még csak nem is én választottam. Jobb nem cselekedni és amolyan "ne szólj szám, nem fáj fejem" hozzáállással várni a vihar végét, mert ha beleavatkozunk, csak még nagyobb bajt zúdítunk a fejünkre annak ellenére, hogy jót akartunk... hogy mindkettőnek jót akartunk. 
Olykor, kegyetlennek kell lenni, hogy kedvesek legyünk és akkor talán azok maradhatunk, akik voltunk. Jelzők nélkül. Fájdalmak nélkül.
Egy csésze könyv

2018. február 22., csütörtök

A szeretlek nem mindig elég...
február 22, 20180 Hozzászólás

Sokféleképpen elmúlhat egy szerelem, de igazán csak akkor múlik el, ha elkezdjük nem szeretni a másikat. Furának és egyszerűnek tűnik, tudom. Viszont, amikor már nem tudod mondani a másiknak, hogy szeretlek, ott gond van. Már nem érzed, már nem akarod kimondani, nem jön a szádra és miután Ő kimondta, elgondolkodsz, hogy akkor most neked is ki kellene mondani? Nem megy, nem jön. Hová tűnt a szerelem? 

Fura, hogy egyetlen emberre kétféleképpen is tudunk gondolni. Tudjuk, hogy volt idő, amikor nem kedveltük és van a most, amikor kedveljük. Vagy éppen fordítva. Helyzettől függ, hogy mi billentett át és melyik oldalra. Érdekes belegondolni, hogy évekkel ezelőtt, amikor minden rendben ment, nem gondoltam volna, hogy ez valaha elromlik vagy tönkremegy majd. Pedig, mindig benne van a pakliban. Ami ép, az eltörhet, mert minden törékeny. Az érzések, a gondolatok, nem csak a csont vagy a körülöttünk lévő tárgyak. Az embert ugyanúgy le lehet sodorni a biztonságot jelentő talajról. Eltörünk. Sérülünk. Most én is eltörtem. Tudom, hogy nem véglegesen, de legyen szó akárhány hasonló esetről, attól még ugyanolyan fájdalmas. Szakítani és lezárni egy kapcsolatot, sosem egyszerű. Hetekig vagy hónapokig ott lebeg még a neve a levegőben. A kezembe kerül valami, ami rá emlékeztet. Történik valami, amit neki mondanék el, de már nem tehetem. Látok valamit, ami eszedbe juttatja, de már nem mosolygok gondolatban. Elolvasom a tőle kapott üzeneteket, mintha keresnék valamit, mégsem találom. Igazából, nem is tudom, mit keresek, csak egyszerűen a szavakba kapaszkodom. Akkor még minden rendben volt. Még ott volt. S az utolsó üzenetet azóta sem olvasta el. Számítana, ha elolvasná? Azt várom, hogy írjon vagy az bosszant, hogy ez még mindig érdekel? Bár ha írna, tuti azért lennék mérges, mert keresni mert a történtek után. Totál káosz az egész. Talán azért érdekel, mert én voltam az, aki kimondta. Nem vagyok boldog, nem vagyok szerelmes, nem tudok felejteni, és nem tudok megértő lenni. Egy kapcsolatban nem mindkét félnek kellene meglátnia azt, hogy nem működik? Ha csak az egyik érzékeli, akkor az nem is valódi? Tényleg működésképtelen volt a dolog, vagy csak én nem tudtam benne működni? Mikor lehet tudni, hogy valósan látunk egy kapcsolatot vagy vakon? De, ha nekem van igazam, akkor Ő miért volt vak? Miért nem látta be azt, hogy képtelenség volt folytatni? Ha pedig én tévedek, miért éreztem magam mégis bizonytalannak, s tehetetlennek? Jogosan adtam fel? 

Ami megtörtént, megtörtént, tudom. Nem vagyunk már gyerekek, akik egyik pillanatban haragszanak egymásra, majd a másikban ismét barátok, csak mert nem adtad nekem a csokid felét. Kiléptem ebből a dologból, és semmilyen késztetést nem érzek, hogy visszatáncoljak. A szerelmet nem lehet megjátszani, megtanulni vagy akarattal kialakítani, létrehozni. Vagy jön, vagy nem... és fura, mert megvolt. Ezernyi pillanat volt, amikor úgy éreztem, minden lennék érte vagy értünk, és el tudnám képzelni vele az életemet. Annyi kudarcba fulladt próbálkozás után, benne volt valami más, amitől elkezdett kattogni az a bizonyos jel: Ő az igazi... Ő az igazi? Ahogy teltek a hetek, a kijelentés kérdő mondattá formálódott és akkor, gondolkodni kezdtem. Ha képes vagyok kérdéssé formálni azt, amiben annyira biztos voltam, akkor gond van. Nem kicsi és nem olyan, amit én elképzelek és Ő nem érzi. Érezned kellett. Tudnod kellett. Mégis hallgattál. Én nem tudom homokba dugni a fejem. Én nem tudom elhitetni magammal, hogy minden oké és majd idővel megoldódik. Ami most sem jó, később sem lesz. A most számít, és amikor hallom, hogy szeretlek... hogy szeretsz... s én nem tudok rá felelni... mintha minden levegőt kiszippantottak volna a mellkasomból. Már tudtam, hogy vége. Abban a pillanatban. Mert nem lehet folytatása vagy jövője annak, amire hallgatás a válasz. Mondanom kellett volna. Szólnom kellett volna. Akármit, csak cselekedni, de nem tudtam. Mondhatnám, hogy én bonyolítom túl a viszonzás kérdését, de nem... aki ezerszer képes elmondani, az csak dobálózás a szavakkal. Nincs mélysége, nincs célja. Lehet, hogy én hallgattam, viszont az én hallgatásom ezerszer többet ért, mint az az egyetlen kis szó. Én szavak nélkül mondtam el, amit Te egyetlen szó mögé akartál rejteni. Csakhogy a szeretlek nem megoldás mindenre. Nem űzi el a rémálmokat, nem tünteti el a kételyt és nem múlik el tőle a szomorúság.
Egy csésze könyv

2018. január 1., hétfő

Holtomiglan, holtodiglan
január 01, 20180 Hozzászólás

Az idő múlásával gyakran jönnek-mennek emberek az életünkben, akik olykor huzamosabb ideig maradnak, néha pedig igen gyorsan távoznak... épp csak letelepedtek nálunk, már mennek is tovább. Eddig úgy gondoltam erre a tényre, mintha tragikus lenne. Egy sajnálatos, szomorú esemény, amelynek muszáj megkeresnem az okát és kijavítanom, mintha egyáltalán javítható lenne vagy mintha nekem beleszólásom lenne. Pedig sokszor, önmagunktól függetlenül mennek el azok, akiket maradásra bírnánk. Csak még maradj. Csak még egy kicsit... vagy bárcsak sose mennél el. 
Nem mindig a mi hibánk, ha a másik távozik. Az, hogy bízunk valakiben, támaszkodunk egymásra és részt veszünk a másik életében, a szükségesség teremti meg. Mert szükségünk van a másikra. Hangzásra olyan, mintha hasznot húznánk a másikból, de ennél sokkal többről van szó és még csak megközelítőleg sem erről a tényről. Kapcsolatok ezek. Még akkor is, ha nem túlságosan maradandóak, és csak néhány hónapnyi vagy évnyi idő az, amelyet a másik társaságában töltünk. Kapcsolatok, amelyek idővel megkopnak, kifakulnak és elhalványulnak, viszont valamilyen formában - még ha oly' haloványan is -, ott élnek bennünk tovább. S mindebben még csak nem is azok a felek a lényegesek, akik elmentek. Hanem akik maradnak és maradnak... áthidalva minden egyes elvesztett vagy elengedett kapcsolatot. Mindig azzal törődöm, hogy kitől kell búcsút vennem, vagy éppen kit kell megsiratnom. Az életemben örökkön jelenévő embereket ellenben sosem ünneplem vagy sosem hullajtok értük örömkönnyeket. 

Annyi mindent veszünk természetesnek, hiszen megszokni a dolgokat nem nehéz... főleg, ha jó dolgokról van szó. Mint amikor egyik pillanatról a másikra nincs se áram, se víz és mégis, önkéntelenül is a kapcsolóhoz nyúlunk, vagy a csaphoz és bosszúsan tapasztaljuk, hogy az oly' megszokott mozdulatot nem követi a jól ismert jelenség. Nincs se fény, se víz. Ilyen formában kellene valahogy az emberekre is tekinteni, akik nap mint nap velünk vannak. Én sem teszem. Kellene. S meg kellene tanulni azt is, hogy akik elmennek, mennyi emléket hagynak maguk után, mert sosem tűnnek el nyomtalanul. Pillangóhatás, szokták mondani. Elég egyetlen rezzenés, egyetlen mozdulat és képes új fordulatot venni a jövő. Még akkor is, ha csak perceink voltak. Még akkor is, ha csak pillanatnyi mozzanatok. Ott voltak. Ott élnek a bőrünkbe mélyedve érintéseik és szavaik lenyomatai. S talán, ha nagyítóüveg alatt néznénk az ember lélek-bőrét, láthatnánk a megannyi heget, forradást és erezetet azon a papírvékony, leheletnyi fátylon... s nem csodálkoznánk meg a testet, mikor kora már az öregségbe hajlik, és arcára a mély barázdák húznak mosoly-ösvényt. Megannyi emlékkel tarkított test az, mit birtoklunk, s melyben a léleküregben bélelt szív pihen, érez... dobban.
Egy csésze könyv

2017. december 30., szombat

Lélektől lélekig
december 30, 20170 Hozzászólás

Halovány fény dereng a fák között. Hol felbukkan, hol eltűnik. Szemed behunyod. Gondolatban alszol még. Köd kúszik a fűrengeteg fölött... árnyas lepelként borul rá, melyen apró foltokon, mint molyrágta repedéseken kúszik át a sápatag fény. Melengető ujjaival lenyúl földig. Elér egészen a mélybe. Emberek sétálnak el melletted. Tekintetük rád szegeződik, beléd látnak, gondolataikban formálódik arcod képpé, emlékké, de épp csak egy pillanatra, mely talán a nap végén visszaköszön még. Megjelensz. Benned is emlékké válik valaki, ki idegen. Életek érintkeznek, lelkek nélkül. Oly nagy a távolság. Madarak röppennek a magasba, szárnyaik, mint fekete éjszaka, megtör rajtuk a fény, villódzó narancssárga ragyogás vibrál lehunyt szemeid előtt. Szárnycsapások magaslanak, egészen az égig, az idő szinte megáll, lelassul a pillanat, mozdulatuk minden mozzanata emlékezetedbe vésődik. Elfog egy érzés. Elvágyódás. Apró mosolyfoszlányok. Szívdobbanás. Bárcsak... úgy velük repülnél. 

Zene dobog füledben, szíved ritmusától is gyorsabban. Átjár, benned kel életre, ujjaiddal térdeden játszol. Megszűnik a külvilág. Elhal minden külső hang, zaj... némafilmként peregnek előtted a percek, és emberek, mint karakterek mozognak szemed előtt. Figyeled őket. Érteni akarod őket. Szemlélődsz. Mosolyráncok futnak össze szád szegletében, mikor felfedezed, valaki épp a zenéd ritmusára lépked előre. Ő is azt a zenét hallja? Ugyanaz az érzés járja át gondolatban? Gondol egyáltalán? Aggódik? Álmodozik? Tervez? Csak rohan, minden nélkül? Rád néz. Komoly? Elmosolyodik? Viszonozod? Pár másodpercnyi találkozás és talán már mész is tovább. 
Kopottas, léptekkel karcolt padlókövek, visszatükröződik a feletted vibráló lámpafény, mint ezernyi mécses. Gondolkodsz. Lelkeddel folytatsz merengő, néma beszélgetést. Vitatkozol. Mérlegelsz. Emlékezel. Jövőképekkel tarkított gondolatok kavarognak elmédben. Arcokat látsz. A kopottas, léptekkel karcolt padlókövek visszanéznek rád. Halvány vonulatok, minták, formák öltenek tested szemeid előtt, rád néznek, téged néznek és beléd látnak. Ajkaik hol sikításra nyílnak, hol gonosz kacajra, segélykérő sóhajokra. Mintha csak a padlólapokba zárták volna őket. Ábrándozol. Képzeleted már is ível és repül a messzeségbe... Félelmetes és lenyűgöző érzés, mikor olyat veszel észre, mellyel azelőtt sosem találkoztál, mikor merengő pillanataidban tovább látsz az életnél, tovább annál, mi eléd tárul. Szíveddel látsz. Lelked legmélyével, s tovább látsz a felszínen, mely mindenki számára érzékelhető. Tapintható. Láthatatlan világok nyílnak meg előtted. Belépsz? Van benned mersz, vagy inkább félsz? 

Olyankor életre kel a hajnal, együtt repülsz a hollók seregével, eggyé válsz a zenével, ismerős idegenként pihenteti válladon kezét a felismerés, veled lélegez... mintha most jutnál életedben először tiszta levegőhöz. Vibráló színek, arctalan alakok, mosolyok, eltakarod szemed elől a világot és mégis, akkor a legelevenebb. Mássá válik minden, mikor a hajnal az estbe fonódik, mikor didergő alakok kapaszkodnak egymásba esernyők rejteke alatt... biztonságot ad, és hidat teremt. Tekintetek csillannak, szívek dobbannak. Halk neszek zaja, eső kopogása a tetőn, tócsákban gyűrűző rezdülések, mint életek, sorsok. Múlandók, mint a fény, mely szemed pihenteti, mint eső, mely könnyeiddel sír, mint hollók, kikkel messzeségbe szárnyalsz. Érted szavait, érzed, mit mutatni akar, majd látod őt az üvegtükrökben... halk sóhaj nyugszik ajkadon, mikor lelkedre találtál.
Egy csésze könyv

2017. július 16., vasárnap

Boldognak lenni
július 16, 20170 Hozzászólás

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ő nem akar boldog lenni, csak jól akarja érezni magát. Boldognak lenni olyan érzés, mintha mindig egy előttünk lógatott csalit követnénk, amit úgy sem érhetünk el. Furcsa kijelentés volt és nem éreztem igaznak. Igenis, boldognak kell lenni. El kell érni. Viszont, amint boldog az ember, még boldogabb akar lenni és amiben éppen van, abban a pillanatnyi boldogságban, tudomásul sem veszi. Nem elég. Több kell. Kicsit hedonista hozzáállás, amely valahogy akaratlanul is a részünk. Így vagyunk beállítva. Úgy gondoljuk, ez a normális. Küzdeni azért, hogy boldogok legyünk. S ha már eleve boldogok vagyunk? Túl unalmas a megállapodás? 

Azt hiszem, az unalom is egy olyan dolog, ami ráül a kapcsolatokra és megmérgezi, pedig boldogságból fakad. Szeretetből. Igazi és elpusztítjuk, mert nem elég jó. Túl könnyen jön. Nincs benne megküzdés. Csak az a boldogság, amiért szenvedünk? ...Aki mindig elérhető az unalmas, aki feltétel nélkül szeret az unalmas, aki kifejezi az érzéseit az unalmas, minden ami igaz, őszinte, amiben nincs játék, taktika és hátsó szándék, minden pillanat amikor lehull a maszk, az unalmas. Mondd neki, hogy szeretlek és elmenekül, mondd neki, hogy soha többet nem akarod látni, s csak idő kérdése, és az ajtódban fog állni. Mert van, aki mindig csak akkor érdekes, amikor nem lehetsz az övé, amikor már nem vagy unalmas... 

Egy barátom minden nap megkérdezni, hogy vagyok. S tudom, hogy őszintén érdekli, viszont a kérdésre adott válaszom általában változó. Néha jól vagyok. Néha megvagyok. Olykor fogjuk rá. Valamikor pedig igen, jól vagyok. Most nem tudom, melyik kategóriába sorolnám magam, de végül is, miért ne lehetnék jól? Minden feltétel adott, hogy azt mondhassam: boldog vagyok. S ez nem megelégedés vagy beletörődés valamibe, amin amúgy változtathatnék. Jól vagyok így? Talán. Nem tudom, viszont állandóan azért keseregni, amim nincs vagy amilyen nem vagyok, ami nem sikerült vagy ami hiányzik... ezek a dolgok minden értékes időt elrabolnak, amikor azzal törődhetnék, hogy éppen jól vagyok. Nem boldog, nem szomorú, csak jól érzem magam. Talán több ilyen gondolatra lenne szükség és akkor megszűnne a görcsösség, a félelem, a megfelelés... kisimulna minden ránc, gyűrődés és aggodalom-gondolat a homlokon. 

"Ha nem próbálnánk minden áron boldognak lenni, egészen jól érezhetnénk magunkat."
Egy csésze könyv

2017. június 12., hétfő

Megfelelési kényszer
június 12, 20170 Hozzászólás

Az életünkben folyamatosan jelen vannak a rejtett elvárások, amelyeknek megfelelünk, akár akarunk, akár nem. Megfelelünk azért, mert elvárjuk egyrészt magunktól, de leginkább azért, mert mások gondolják úgy, meg kell tennünk vagy éppen nem, úgy kell gondolkodnunk, úgy kell viselkednünk, mert az a normális... így tanultuk, így láttuk mástól, ez a norma és ha nem akarsz furcsa tekinteteket kapni, akkor is cselekedj úgy, ahogyan Kell... de mitől is kell úgy viselkedni, ahogyan? Kinek felelek vele, vagy éppenséggel, kinek ártok azzal, ha valamit megteszek vagy nem? Az embert hajlamosak kicsit őrültnek nézni, ha őrültséget csinál. Őrültség. Őrület... miért lennék őrült, csak mert teszek valamit, ami nekem jól esik? 

Nem kellene így hordani a hajam, mert valakinek nem tetszik. Nem lenne szabad színes lakkal festeni a körmeimet, mert valakinek nem jön be. Nem lenne szabad beszélnem Vele, mert valaki ellenzi. Nem lenne szabad találkoznom vele, mert valaki szerint egyenesen butaság. Nem lenne szabad megbocsátanom neki, mert nem érdemli meg. Nem kellene azt használom, nem helyes azt mondanom, nem nem nem... sorozatos tagadásban kérik, hogy éljünk. Mert én nem akarok, az egyszer biztos és ha egyszer is megpróbálok tenni ellene és igent mondani magamra, én vagyok a hülye. S szinte várják a pillanatot, mikor vághatják Nekem, hogy "én megmondtam". Most komolyan, boldogabb vagy attól, mert igazad volt vagy hogy volt alkalmad megmondani nekem, te nyertél? Mivel is nyertél? A káromon? Igen... néha csalódok, vagy elesek, pofont kapok az élettől vagy másoktól, de neked ebben mi az öröm? Miért jó jobban tudni valamit másnál, vagy miért fontos, hogy jobban tudjunk valamit egyáltalán? 

Egy ideje nem érdekelnek a gondok. Eleget aggódtam és agyaltam már azon, minek mi lesz a következménye vagy, ha megteszek ezt és azt, annak mi lesz az eredménye. Fárasztó dolog állandóan azon kattogni, mi miből következik. Amíg az én lelkem képes elviselni a dolgokat, nem érdekel más véleménye... erre kár, hogy nem jöttem rá hamarabb. Talán évekkel ezelőtt másképp tettem volna meg bizonyos dolgokat, ha nem hallgatok sem rá, sem rád... Istenem, mennyi vitát kezdtem csak azért, mert más szerint vitatkoznom kellene vagy felelősségre kellene vonnom. Mert szerinted megérdemli és igenis, kérdezzek... mi értelme volt a kérdésnek, ha a válasz nem az, amit várok és tudtam is, hogy nem létezik? Azért kérdezzek rá, hogy még fájdalmasabb legyen hallani? Belefáradtam, hogy másért tegyek meg dolgokat, miközben értem senki nem tesz meg semmit. Unom, hogy más lelkivilágára legyek tekintettel, de hogy az enyém hogy hever romokban, az már mellékes, igaz? Neked jó volt... és nekem? 

Szeretnék immunis lenni mások véleményére. Arra is, hogy ne érdekeljen, ne gondolkodtasson el és hogy végképp le tudjam rázni magamról. Ha nem azzal foglalkoznék, hogy másnak mit okozok egy-egy döntésemmel, talán boldogabb lennék. Nem is boldogabb, de jobban. Jobban, mint most. Ott, ahol vagyok és amit csinálok. Rémes, mennyi döntést hozunk meg másokért. S a legborzasztóbb az benne, hogy a végén azt hiszem, a saját ötletem volt és én akartam! Nem röhej? Elültetik a fejedben a gondolatot és olyan mélyen leránt az önmarcangolás tudata, hogy végül már azt hiszed, a te érzéseid, a te kételyeid és a te kérdéseid. Beléd ivódik, a részeddé válik és bezárul körülötted... aztán ott ragadsz abban a szép kis, mások által ásott veremben, s még azt várják, hogy te mondj köszönetet, amiért segítettek ellapátolni téged. Felemelő érzés, amikor rájössz, mekkora hülyét csináltak belőled és ott állsz nélkülük, amik és akik mellől elszakítottak. Elhitették veled, hogy nincs rájuk szükséged, jobb nélkülük... és a legrémesebb az egészben, hogy én is elhittem, jobb nélkülük. Mert méregként áradt szét bennem minden szavuk, ami eleinte gyógyírként hatott. Enyhítette a fájdalmakat, aztán a skorpió mégis visszamart, nesze nekem. 

Poénos, amikor tudod, hogy másokban sem bízhatsz, de lassan önmagadban sem, mert minden, ami Te vagy, valaki más tett azzá.
Egy csésze könyv

2017. május 27., szombat

Egyensúlyozás, majd zuhanás
május 27, 20170 Hozzászólás

Nem hiába mondják, hogy amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra! Ahogyan abban is van igazság, hogy a nők imádják túlbonyolítani a dolgokat... én pedig különösképp. Mintapéldája lehetnék ennek a megállapításnak. Túlkomplikálom, agyonboncolom, elemezem, szétszedem, majd újra öszeteszem és sosincs vége az önmarcangolásnak. Vagyis de... egyszer véget ér, amikor már elvesztettem azt, amiért folytattam a magam kis harcát. Nincs tét. Elúszott. Elvesztettem. Megszerezte más, mert sokkal több esze volt nálam, és lépett, mielőtt késő lenne. Én elszalasztottam, mert hezitáltam. Elengedtem, mert hagytam kicsúszni a kezeim közül. 

Egyik héten egy hét éves kislány mondta nekem: az élet tele van nehéz döntésekkel. Egyrészt furcsa volt az ő szájából ilyen elmés okosságot hallani, másrészt rádöbbentett arra, mennyire nem könnyű élni. Tele vagyunk problémákkal és igen, néhányat mi gördítünk magunk elé, de az élet sokszor önmagában is elég szívás. Nehéz. Kiszámíthatatlan és sajnos, ha arréb rúgunk egy követ, néha még nagyobb erővel ütődik nekünk. Még csak bosszankodni sincs jogom... mégis mit vártam azok után, hogy elhagytam? Majd ugyanolyan könnyen visszafogad? Bár, igaz... visszafogadott, de mégis van egy határ. Egy láthatatlan válaszvonal, amit már sosem fogok tudni átugrani. S igazából nem tudom, hogy tényleg át szeretném vagy csak azért gyötör a tudat, mert már sosem tehetem meg? Elkéstem. Passzoltam, kiléptem és tovább mentem, hátra sem nézve, kit hagyok magam mögött. Őt hagytam magam mögött és mégsem törődtem a következményekkel. Elmenekültem, mint máskor. Szokásommá vált, hogyha valami nehéz, elviselhetetlen vagy nyomasztó, akkor irány a menekülőút. Persze, idővel megbánom, de akkor a nyúlcipő szimpatikusabb és nincs az a kismonológ, ami maradásra bírna. Gyávaság? Nem tudom. Biztos, hogy nem korrekt vagy éppenséggel egyenes hozzáállás. Azt is tudom milyen, amikor velem szemben teszi meg más és mennyire rosszul tud esni. Voltam és vagyok, mindkét oldalon. Hagytam el mást és hagytak el engem is... mindkettő pocsék érzés. Talán az utóbbi gyötrelmesebb, mert én vagyok a sértett fél. A másik könnyebb, mert én vagyok az, aki mozdul, cselekszik... de az előbbivel talán sokkal nehezebb együtt élni, mert azt a békát nekem kell lenyelni. Én zavartam fel a vizet, én rúgtam el a követ, ugyebár... ha elhagynak, előbb-utóbb együtt tud élni az ember a tudattal, hogy nem kellett. Ellenben elhagyni, majd megbánni és tudni, hogy nincs visszaút, nem táncolhatsz vissza... az már kevésbé szívderítő. 

S én most itt ülök, ebben a csónakban. Az "elhagytam, mert féltem és vissza akarnám kapni, de már nem lehet" nevezetű csónakban, amiben hiába evezek, csak még messzebb sodródom tőle. S a kérdés, ami most sem tiszta előttem, hogy mit is akarok igazából? Őt visszakapni vagy csak maga a tudat zavar, hogy már másé és nem az enyém? Viszony vagy birtokviszony? Gondolom, az idő majd kitisztítja a gondolatok. Idő... abból rengeteg van, igaz? Legalábbis, elméletben... mintha lenne időnk, de közben őrült sebességgel telnek a napok, a hetek, a hónapok. Nem tudom, hogyan fogom magam érezni egy év elteltével. Bánni fogom? Ugyanezekkel az érzésekkel bámulom majd a képernyőt? Ugyanúgy döntésképtelen leszek és tovább kattogok majd lélekben? Nem tudom... semmit sem tudok.
Egy csésze könyv

2017. április 3., hétfő

Vissza a múltba
április 03, 2017 2 Hozzászólás

Amikor álmodunk, olyan helyen is jár(hat)unk, ahol már korábban egyszer éltünk. Ez elméletben kedvezően is hangzik, hiszen fizikailag nem kell ott lennünk, és mégis láthatjuk azt a helyet, azt az épületet, és azokat az embereket. Gyakorlatban viszont, vagy annyira erős a honvágy, hogy elviselhetetlenné válik az átélése, vagy egyszerűen érzéketlenek maradunk az álommal szemben. Talán ez utóbbi a gyötrőbb vagy elgondolkodtatóbb: azért nem érzünk semmit, mert már rég túl vagyunk annak elvesztésén, hogy sosem élünk már ott, vagy eleve nem maradt meg bennünk maradandóan, mert sosem volt fontos és sosem számított igazán? 
Ha őszintén akarnék válaszolni, talán az utóbbit mondanám, de mégis, az első keverékével. Kettős válasz, mondhatni... mert már túl vagyok a dolgon. Rég elengedtem és rég megszoktam, hogy ott hátrahagytam egy korábbi életet, egy jól ismert és megszokott közösséget, akik közül már senkivel sem tartom a kapcsolatot és egy olyan várost, ami akkor talán meghatározó volt, viszont mára teljesen elvesztette a jelentőségét. De tudom azt is, hogy sosem lesz annyira hangsúlyos mint az a hely, amitől két éve búcsúztam el... vagy jobban mondva, sosem búcsúztam el, mert nem volt rá időm. Az első hely egyszerűbb eset volt. Egymásból következtek a megoldások, és kaptam egy évet arra, hogy mindent lezárjak, hogy elvarrjak minden egyes szálat és lassú lecsengésű folyamattal elköszönjek mindentől és mindenkitől, amit és akit ott szerettem. Mindentől, ami lényeges volt... mindentől, ami meghatározta azt a pár évemet, amíg átléptem a húszas korjelző küszöbét. 

A második stáció már más dolog... amennyire utáltam eleinte, annyira megszerettem az alatt az öt év alatt, amit ott töltöttem. Öt év és mégis, mennyire rövid idő. Annak oka, hogy ezt annyira vagyok képes nem elfelejteni, mint amennyire az előző helyet már eltemettem magamban az lehet, hogy sosem volt alkalmam ténylegesen búcsút mondani. Semmitől sem tudtam elköszönni. Ott lebegett felettem a választás és a maradás lehetősége, és én ebbe a halvány, kézzel megfoghatatlan dologba kapaszkodtam annak reményében, hogy van még maradásom. Van miért és kiért maradnom, s hogy ezt majd az élet is ugyanebbe az irányba tereli. Megadja, amire vágyom... csak hogy az élet nem mindig veszi figyelembe az egyén kívánságait. Mondhatnám, hogy minden rosszban van valami jó, és hogy a dolgok okkal történnek, így az is, hogy nekem olyan hamar kellett összeszedegetnem az életem ott lévő darabkáit, hogy aztán a hátamra véve hazahozzam őket onnan, ami már sosem lesz az otthonom. Bár a mai napig úgy érzem, hogy örök életemre az lesz a második otthonom. Valamit akkor ott hagytam magamból. Elvette tőlem és én olyan szívesen adtam neki. Talán akartam is, hogy ott maradjon. 

Ennek hiánya eleven még bennem, mint egy nyílt seb, ami az idővel sem akar begyógyulni. Ellenben az első... hiába láttam viszont embereket, hiába történtek velem hasonló dolgok, hiába jártam végig az ismert folyosókat: nem volt deja vu, nem volt fájdalom és végképp nem éreztem azt a letaglózó érzést, ami szinte a csontokba mar: maradj! Talán, néhány évvel később vagy akár tíz év múlvátal, már azt az öt évet sem fogom hiányolni az életemből? Egyszer, minden veszteségbe belenyugszik az ember? 
Nem tudom... csak azt tudom, hogy egyelőre még fáj, és furcsa, hogy az első dologért pedig már nem érzek fájdalmat. Pedig, szeretnék. Sok minden volt, amit onnan hoztam magammal abba az életbe, amit jelenleg élek. Meghatározza azt, aki ma vagyok... s mégsem érzem már a kötődést. Elengedtem vagy ő engedett el engem? Vagy csak igaz a mondás, hogy amikor elveszítesz valamit, jön helyette más, amit szerethetsz. Az első helyzetet abszolút felülírta a második. Nem engedte, hogy szenvedjek még úgy is, hogy én nem éreztem, hogy erre egyáltalán bármilyen lehetőség is lenne. Könnyen hagytam magam mögött a múltam, és magabiztosan haladtam a jövőm felé. Most viszont úgy érzem, egy helyben állok és egyelőre nem találkoztam még azzal a pillanattal, ami végérvényesen elszakítana és mondhatni meggyógyítana... feledtetne és tovább terelne valami jobb, vagy boldogabb dolog irányába. Az is lehet, hogy már megtaláltam, csak még én nem vettem észre... vagy éppen nem találtam meg és egy ideig még várakoznom kell. Türelmes vagyok. Más nem maradt, csak az idő és a türelem. Ebben bízok... félni viszont félek, hogy sosem veszem észre, amit észre kellene vennem és túl késő lesz, mire leesik: ez volt az a pillanat! S te elszalasztottad! 


Sehonnan sem szabad annyira elvágyódni, hogy ne vegyük észre, mennyire jó nekünk ott is, ahol vagyunk.
Egy csésze könyv

2017. március 19., vasárnap

Megbocsátani önmagamnak
március 19, 20170 Hozzászólás

Most úgy érzem, rendben vagyok... rendbe hoztam saját magam. Tökéletes sosem leszek. Nem hiába mondta egyszer valaki, hogy olyan, mintha a szomorúság beleakadt volna a szavaimba. Nem tudok létezni nélküle. A szomorúságról, a veszteségről vagy a csalódásról mindig is könnyebben írtam, mint a boldogságról. Boldognak lenni könnyű. Súlytalan, felhőtlen érzés... de szomorúnak lenni fájdalmas dolog. Azt cipelni és bírni kell. Erősnek kell lenni ahhoz, hogy ne roppanjunk szét a terhe alatt, míg a boldogságban úszva elhagyjuk a biztonságot jelentő talajt. Lebegünk. 
Jó érzés bocsánatot nyerni, vagy másnak megbocsátást adni. De saját magunknak megbocsátani még nagyobb feladat, és még nagyobb jutalom. Én most képes voltam azt mondani, hogy nem tehetek róla... hibásnak éreztem és érzem is magam, viszont tudom, hogy a lelkiismeretemet leszámítva, nem okolhatom magam. El kell engedni. Magam mögött kell hagyni, mert nem nézhetek folyton folyvást a hátam mögé, keresve a miérteket és a hogyanokat. Ami volt, elmúlt - szokták mondani. Bár az is igaz, hogy az ember akaratlanul is a múltba tekint olykor-olykor. Néha visszaemlékszek egy pillanatra és olyan erősen próbálom sorra venni minden egyes mozzanatát, hogy szinte látom magam előtt az elhaladó embereket, hallom az elhaladó kocsik zaját, érzem a levegőben a közeli pékségből kiáramló édeskés illatot. Gondolom, már csak a fantáziám színezi ki a dolgokat és olyan érzetekkel tölti meg a hiányos részeket, amelyek még szebbé teszik az amúgy fájdalmas emlékek sorát. Megszépíti az idő... olyan, mintha átírnánk a történteket és már nem is úgy emlékszünk vissza, ahogy valójában volt. S hogy ez rossz vagy jó dolog, magam sem tudom. Igazából, talán nem is lényeges. Lényegesebb az, hogy miként visszük tovább magunkkal az életünkben. 

Ha nem lenne képes megszépíteni az idő, vagy az én elmém, sokkal keserűbb érzésekkel telve, szinte elnehezülne tőle a lélek. A rossz pillanatok pedig, mint a szekrénybe zárt molylepkék, előbb-utóbb örök sebeket rágnának a lelkemen. Néha muszáj kegyes hazugságokkal könnyíteni a terheken. Muszáj kissé becsapni önmagunkat ahhoz, hogy élni tudjunk azokkal a cselekedetekkel, amelyeket elkövettünk... vagy éppen nem. Ez nem ámítás. Nem is hazugság. Tudom, mi történt és talán azt is, miképpen lehetett volna megelőzni. Mit nem kellett volna kimondani vagy mikor lett volna jobb felvenni a telefont ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyom a hívást. Mikor kellett volna hallgatni, vagy még jobban eszembe vésni, hogy jóban és rosszban, s nem csak jóban... ismerem a hibáimat. Tudom azt is, hogy gyakran újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el. De talán, minden egyes kudarcból másképp kerülök ki. Építkezik bennem és erősebbé tesz akkor is, ha sokszor még gyengébbnek érzem magam tőle, mint azelőtt. A fájdalomra azért nem váltam immunissá. Nem is lehet megtanulni, hogy ne érezzünk fájdalmat és szerintem nem is kell... hozzátartozik ahhoz, hogy éljünk. Nem bánom az engem ért sérelmeket... s talán azokat sem, amiket én okoztam másoknak. Nyomot kell hagynunk egymásban. Ott kell hagynunk valamit, akár jó, akár rossz emlékekről van szó. Ez tesz bennünket emberivé. 
Úgyhogy, nem akarok boldog lenni. Boldognak lenni olyan, mintha az ember mindennel elégedett lenne, márpedig mindig mindennel elégedettnek lenni nem lehet... s nem is elég. Nem boldog, csak jól akarok lenni. Jól azokkal, amik és akik örömet okoznak anélkül, hogy esténként gondterhelten hunynám álomra a szemem. Úgy akarok ébredni, hogy nincs mit szégyellnem, nincs miért aggódnom és így nyugodt szívvel gondolhatok a másnapra, amelyben ott van mindenkinek a helye mellettem, akit szeretek, mert nincs annál keserűbb dolog, mintha az ember egyedül van. Magányos lehet az ember, de egyedül lenni... az élhetetlenné teszi az életet.
Egy csésze könyv

2017. február 20., hétfő

Két hónap eseményei
február 20, 2017 2 Hozzászólás

Lassan-lassan, de lepereg ez a téli időszak és hálistennek már érezni a tavasz közeledtét, amit nagyon várok annak ellenére, hogy amikor meg ősz volt, a télbe voltam beleszerelmesedve, és alig vártam az első havat, a karácsonyi fényeket, a befagyott tavak látványát. Viszont, ez a szép az évszakokban, hogy mindig azt várja az ember, ami a soron következő, és most már igenis, jól esne a tavasz langyos melege, a színek, a zöldbe boruló fák látványa... sorolni tudnám. 
Kicsit, a tavasz közeledtével mintha én is kezdenék kitapogatózni a sötétből. A téli hónapok amúgy is eléggé komorak, ha pedig rossz dolgok történnek, a kettő együtt eléggé be tudja szippantani az embert. Megmérgezi a mindennapokat és szinte éjszakává tesz minden nappalt. Most, valahogy jobb... vagy inkább kezd jobb lenni. Még az ember ruhatárán is meglátszik, ahogy a hideg, szürke színek közé becsempész egy kis halvány, pasztell árnyalatot... én horgolt virágot tűztem a kabátomra, hívogatva a jobb időt vagy jelezve, hogy ideje lenne nagyot lépni és füves-virágos talajra érkezni. 
Újra elkezdtem olvasni. Egy ideje már beletörődtem, hogy olyan nagy hévvel már sosem fogom falni a könyveket, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt - lényegesebben jobban ráértem, ez is tény -, viszont igyekszem újra rászokni vagy visszahozni az életembe. Manapság, sokkal kevésbé kötnek le a történetek. Nagy lelkesedéssel belevágok egy-egy kötetbe, aztán valahogy nincs kedvem tovább olvasni vagy elmúlik az a fajta kíváncsiság, ami még a tartalom elolvasásánál megvolt. Átlapozok néhány fejezetet és tovább, nincs meg a varázs. Most ezt próbálom magamban újra megteremteni és átértékelni magamban azt a gondolatot, hogy az olvasásra szükségem van. Lélekben érzem, hogy szükségem lenne rá, csak valahogy ellenem dolgozik az élet, a mindennapok, a munkahely, a problémák és gondok egyvelege, ami azt erősíti bennem, hogy van sokkal fontosabb annál, minthogy könyvekbe merüljek. Mi értelme romantikus történetekkel szórakoztatnom magam, ha a saját szerelmi életem is romokban hever? Miért olvassak hatalmas drámákról, ha éppen én is abban evickélek és épp csak levegőhöz jutok? Megvan a saját történetem és még valaki történetével foglalkozni olyan, mintha egy plusz ember problémáival foglalkoznék. Ez az egyik... viszont, a könyvek tanítanak. Mások hibái és tévedései talán jó példák lehetnek, és figyelmeztethetnek egy-egy olyan esemény előtt, amelyek az én életemben következnének be, mielőtt ténylegesen megtörténnének. Próbálok meríteni belőlük, általuk feltöltődni és okosabban, vagy tisztább fejjel szembenézni a saját gondjaimmal. 

Ha már problémákkal való törődés, a kapcsolataimat is igyekszem rendbe tenni. Elég sok barátság megromlott az életemben az elmúlt hónapok során, és bár egyeseket igyekszek magam mögött hagyni, néhányat próbálok megmenteni és nyugodtabb mederbe terelni. Azzal, hogy nem is olyan rég új évbe léptünk, nem csak a 2016-os évnek fordítottam hátat, hanem embereknek is, akiket immár ténylegesen is a múltban hagytam, egy előző évben, egy olyan időben, amelyben még működőképes volt a "mi" fogalom, viszont mára már sokkal kényelmesebb az "én és te" megnevezés. Régebben sokkal nehezebben engedtem el azt, aki az életem része és nem értettem, miért távoznak, miért cserélődnek le és miért lépnek a helyükbe mások. Veszteségként éltem meg minden egyes "szakítást". Hibásnak éreztem magam és közben átkozottul okoltam a másikat, amiért képes volt magamra hagyni, olykor fájdalmas búcsúval, olykor pedig szó nélkül kilépve az életemből. Talán, most már könnyebben kezelem... azt nem mondom, hogy nem fáj, de elfogadóbban tekintek arra, ha valaki úgy érzi, jobb nélkülem vagy úgy gondolom, nekem jelent fellélegzést a hiánya. Nem jó dolog kimondani, de egyes barátságok vagy kapcsolatok képesek teherré válni és egy idő után annyira nehéz cipelni őket, hogy szinte összeroskad az ember, a testben lakó lélek a súly alatt, amit nehézzé tettek a szavak, a kimondott vagy kimondatlan gondolatok, a másikba vetett bizalom vagy annak hiánya. Egy eleinte kitéphetetlennek tűnő szeretet képes önmagunk felé tartott késsé változni. Félelemben tart. Elválaszt másoktól. Talán a világtól is. 
Viszont vannak olyan barátságok, amelyek a viták és problémák ellenére is képesek virágozni és újabb hajtásokat növeszteni a vérző sebek fölött. Képes újjászületni vagy tovább nőni azon, ami korábban volt és valahol ezeket a kapcsolatokat igyekszem jelenleg az életemben, és ezzel együtt életben is tartani. Bele akarok burkolózni, mikor álomra hajtom a fejem és tudnom kell, hogy másnap is ott vár, miután felébredek a szobámon végig nyújtózó reggeli fényre. Léteznie kell, hogy legyen mibe kapaszkodnom. Élnie kell, hogy én is éljek...
Egy csésze könyv

Flickr Images