Halovány fény dereng a fák között. Hol felbukkan, hol eltűnik. Szemed behunyod. Gondolatban alszol még. Köd kúszik a fűrengeteg fölött... árnyas lepelként borul rá, melyen apró foltokon, mint molyrágta repedéseken kúszik át a sápatag fény. Melengető ujjaival lenyúl földig. Elér egészen a mélybe. Emberek sétálnak el melletted. Tekintetük rád szegeződik, beléd látnak, gondolataikban formálódik arcod képpé, emlékké, de épp csak egy pillanatra, mely talán a nap végén visszaköszön még. Megjelensz. Benned is emlékké válik valaki, ki idegen. Életek érintkeznek, lelkek nélkül. Oly nagy a távolság. Madarak röppennek a magasba, szárnyaik, mint fekete éjszaka, megtör rajtuk a fény, villódzó narancssárga ragyogás vibrál lehunyt szemeid előtt. Szárnycsapások magaslanak, egészen az égig, az idő szinte megáll, lelassul a pillanat, mozdulatuk minden mozzanata emlékezetedbe vésődik. Elfog egy érzés. Elvágyódás. Apró mosolyfoszlányok. Szívdobbanás. Bárcsak... úgy velük repülnél.
Zene dobog füledben, szíved ritmusától is gyorsabban. Átjár, benned kel életre, ujjaiddal térdeden játszol. Megszűnik a külvilág. Elhal minden külső hang, zaj... némafilmként peregnek előtted a percek, és emberek, mint karakterek mozognak szemed előtt. Figyeled őket. Érteni akarod őket. Szemlélődsz. Mosolyráncok futnak össze szád szegletében, mikor felfedezed, valaki épp a zenéd ritmusára lépked előre. Ő is azt a zenét hallja? Ugyanaz az érzés járja át gondolatban? Gondol egyáltalán? Aggódik? Álmodozik? Tervez? Csak rohan, minden nélkül? Rád néz. Komoly? Elmosolyodik? Viszonozod? Pár másodpercnyi találkozás és talán már mész is tovább.
Kopottas, léptekkel karcolt padlókövek, visszatükröződik a feletted vibráló lámpafény, mint ezernyi mécses. Gondolkodsz. Lelkeddel folytatsz merengő, néma beszélgetést. Vitatkozol. Mérlegelsz. Emlékezel. Jövőképekkel tarkított gondolatok kavarognak elmédben. Arcokat látsz. A kopottas, léptekkel karcolt padlókövek visszanéznek rád. Halvány vonulatok, minták, formák öltenek tested szemeid előtt, rád néznek, téged néznek és beléd látnak. Ajkaik hol sikításra nyílnak, hol gonosz kacajra, segélykérő sóhajokra. Mintha csak a padlólapokba zárták volna őket. Ábrándozol. Képzeleted már is ível és repül a messzeségbe... Félelmetes és lenyűgöző érzés, mikor olyat veszel észre, mellyel azelőtt sosem találkoztál, mikor merengő pillanataidban tovább látsz az életnél, tovább annál, mi eléd tárul. Szíveddel látsz. Lelked legmélyével, s tovább látsz a felszínen, mely mindenki számára érzékelhető. Tapintható. Láthatatlan világok nyílnak meg előtted. Belépsz? Van benned mersz, vagy inkább félsz?
Olyankor életre kel a hajnal, együtt repülsz a hollók seregével, eggyé válsz a zenével, ismerős idegenként pihenteti válladon kezét a felismerés, veled lélegez... mintha most jutnál életedben először tiszta levegőhöz. Vibráló színek, arctalan alakok, mosolyok, eltakarod szemed elől a világot és mégis, akkor a legelevenebb. Mássá válik minden, mikor a hajnal az estbe fonódik, mikor didergő alakok kapaszkodnak egymásba esernyők rejteke alatt... biztonságot ad, és hidat teremt. Tekintetek csillannak, szívek dobbannak. Halk neszek zaja, eső kopogása a tetőn, tócsákban gyűrűző rezdülések, mint életek, sorsok. Múlandók, mint a fény, mely szemed pihenteti, mint eső, mely könnyeiddel sír, mint hollók, kikkel messzeségbe szárnyalsz. Érted szavait, érzed, mit mutatni akar, majd látod őt az üvegtükrökben... halk sóhaj nyugszik ajkadon, mikor lelkedre találtál.
Nincsenek megjegyzések: