Minden nap van egy "megvilágosodtam" pillanatom. Tegnap az, hogy nem is olyan borzalmas ízű a cékla, mint ahogyan emlékeztem rá. Azt nem mondom, hogy ezentúl a kedvenc savanyúságaim egyike lesz, viszont furcsa tévképzet élt bennem mind a mai napig arról, hogy a cékla élmezőnyben vezet az "ezeket az ételeket utálom" című versenyben. Tegnapelőtt pedig azzal a dologgal szembesültem, hogy mi mindent nem tudok az írásról és amit tudok, azt sem biztos, hogy valójában tudom. Lehet, hogy a tudom is csak egy elképzelt tudás és valójában semmit sem tudok mindarról, amit tudni vélek. Ma pedig elgondolkodtam, hogy az egyik volt barátomnak március 10-én vagy 12-én van a születésnapja? Őszintén, fogalmam sincs, bár ha tippelni kellene, talán az előző a szimpatikusabb... mindez nem is érdekes, hiszen már évek óta nincs közünk egymáshoz, ellenben elgondolkodtatott maga az információ hiánya, hogy ezek szerint ő már semmilyen szempontból nem lényeges nekem - ha még csak a születésnapjára sem emlékszem -, pedig néhány évvel ezelőtt miatta láttam szebbnek a legborúsabb napokat is - nem időjárási szempontból.
Hihetetlen, mennyi minden meg tud változni néhány év leforgása alatt és furcsa, hogy az eltelt idő ellenére vannak dolgok, amik kivesznek - lásd, agyalnom kell egy születésnapon, amit addig akkor is tudtam, ha álmomból keltenek -, és vannak olyan apró megszokások vagy tartalmak, amelyek kimondottan hozzá vagy hozzá köthetőek, és mégsem töltenek el keserűséggel, ha használom őket.
Azt hiszem, az egykori "köszönöm" érzések akkor sem tűnnek el, amikor a másik hiánya már megszokottá, elfogadottá, pótolhatóvá, élhetővé és kicsit semmissé válik. Kihűl, elmúlik, majd a feledésbe merül és mégis jelen van az életünkben, mert akit egyszer szerettünk, kicsit örökké szeretni fogjuk, még ha a szívünk nem is érte dobban már.
Nincsenek megjegyzések: