Nekem ez kínai... avagy a nyelvtanulás és én

Mindig úgy álltam a nyelvtanuláshoz, hogy nem az én műfajom, vagy nincs se nyelvérzékem, se ügyességem hozzá, hogy elsajátítsam. Visszagondolva az iskolás évekre, mindig sokkal többet kellett foglalkoznom a nyelvtanulással, más osztálytársaimmal ellentétben, és ha jelest is kaptam egy-egy feleletre, vagy dolgozatra, azt éjszakába nyúló tanulás és gyakorlás előzte meg, (olykor magántanári segítséggel kiegészítve) míg mások a kisujjukból kirázták és hozzám képest épp csak tanultak rá, mert nekik elég volt az órán elhangzottakat feleleveníteni. Amikor továbbtanultam, tudtam, hogy a diploma megszerzéséhez szükséges lesz majd a nyelvvizsga, így még az egyetemet megelőzően letettem a német nyelvvizsgát, hogy ne később kelljen sietnem vagy kapkodnom a megszerzésével, pláne ha elsőre nem sikerülne. Végül is szerencsém volt, mert elsőre átmentem, de annyira súroltam a ponthatárt - kereken 60%-ot teljesítettem és annyi volt a minimum -, hogy ha egy-két pontot vesztek, oda is a nagy öröm. Átcsúsztam, meglett és ez volt a fő, de örökre a hátam mögött akartam tudni a nyelvtanulással járó küzdelmeket.

Azóta eltelt hat év és a német nyelvvel továbbra sem sikerült megbarátkoznom. Alapszinten elboldogulok vele, ha muszáj, de sokkal szívesebben használom az angolt, még ha azt soha nem is tanultam, csak rám ragadt innen-onnan filmeknek, könyveknek, videóknak és egyéb forrásoknak köszönhetően. A nyelvtanával tudatosan sosem leszek tisztában tanulás nélkül, viszont megérteni megértem, ha látok egy idegen szöveget, s azt is, hogyha szólnak hozzám - ezzel külföldön sincs gond, hogyha kérnem vagy mondanom kellett valamit -, szóval ha úgy adja a helyzet, meg tudom értetni magam, de ennyiben ki is merül a nyelvtudásom angol terén. Így telt el az utóbbi néhány év, és íme, a mostani mindennapjaimat más sem teszi ki, mint a gyakorlás, a fordítás, a hallásértés, és a többi. Mert elkezdtem kínaiul tanulni.

Még önmagam számára is furcsa ez a mondat, így olvasva, viszont benne lenni és alkalmazni, gyakorolni, és elsajátítani, valahogy egyre természetesebb. Ha azt mondták volna nekem évekkel ezelőtt, hogy "Kínaiul fogsz tanulni!", biztosan kinevetem. Én és a nyelvek... én és a kínai, lehetetlen. Sosem volt bennem ellenszenv vagy tartózkodás a keleti dolgok iránt, viszont másokkal ellentétben még csak érdeklődés szintjén sem foglalkoztam semmi hasonlóval, legyen szó könyvről, filmről, kultúráról, ételekről vagy bármi másról, amiben van egy csipetnyi Kelet. Talán annyiban, hogy nagyon szeretem a füstölőket, a különleges illatukat, és nagyon szépnek tartom a japán díszcseresznyefák virágzását, de ezzel az érdeklődésem határához is értünk.

Hogyan is kezdődött mindez? Egészen pontosan, nem tudnám megmondani, azt sem, hogy melyik nap, viszont egy dologra emlékszem, ami hirtelen felkeltette az érdeklődésem és miatta elkezdtem utánanézni a dolgoknak, ez pedig egy videó volt. Vizer Rita csatornáját ajánlotta fel a Youtube és az volt a videójának a címe, hogy: A kínaiak miért nem váltanak a latin betűs írásra? Érdekes témának tűnt és megnyitottam. Szimpatikus volt Rita, maga a személye és az is, ahogyan körüljárta a témát, a kínai nyelv használatának lényegét, annak írásmódját, és az alternatívaként használt "pinyin" átírásról is mesélt, amiről azelőtt sosem hallottam. Lényegében egy hangzás alapján történő írásmódról van szó, amely nem teljes egészében latin betűs változat, viszont valamelyest mégis megkönnyíti a kínai szavak leírását, hierografikus írásjelek alkalmazása nélkül.

Miután megnéztem a videóját, valahogy fellelkesültem a téma iránt. Egyik kattintás követte a másikat, elkezdtem tankönyveket letölteni, kínai-magyar és kínai-angol szótárt, visszatértem a Duolingo-ra, amelyet még régen angol tanulására használtam és próbáltam olyan videókat keresni, amelyek egy-egy szituációra vagy párbeszédre hoznak példát, hogyha Kínában akarna elboldogulni az ember, turistaként. Ennek most már lassan egy hónapja és azóta napi rendszerességgel foglalkozom a tanulásával. Na jó, néha egy-egy nap kimaradt, ha több munkám volt, viszont lényegében a mindennapjaim része és igyekszem nem elhanyagolni. Amikor szóba került a családban, vagy meséltem róla egy-két barátomnak, hogy mivel töltöm a szabadidőm, kaptam jó pár furcsa tekintetet és legtöbbször ugyanazt a kérdést tették fel nekem: miért tanulok pont kínaiul? 

Elmondásuk szerint, sokkal több haszna lenne, hogyha angollal foglalkoznék, vagy egyéb nyelvvel, amelyet többen beszélnek, ha már nyelvet szeretnék tanulni, és talán igazuk van, de nem tudom mással megmagyarázni, minthogy egyszerűen érdekel. Különleges és van benne valami... nem is tudnám pontosan megfogalmazni, de talán a fűszer vagy a zamat szóhoz tudnám hasonlítani az érzést, hogyha kínaiul mondok ki egy-egy szót, vagy mondatot. Az írásjelek amennyire bonyolultak, annyira magával ragadóak, ahogyan egymásra épül néhány kis jel és vonal, amelynek aztán egészében konkrét jelentése van. Különlegesnek tartom azt is, hogy egy-egy szó jelentését csak a hangsúly változtatja meg, vagy azt is, hogy mennyire dallamos és ritmikus a nyelvezetük. Ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek számomra fontossá teszik, hogy foglalkozzam a tanulásával, még ha előreláthatólag nem is tudom, hogy fogom-e valaha hasznosítani. Úgy gondolok erre, mint egyfajta belső bővülésre, mintha tágítanám a látóköröm és gazdagodnék általa úgy, hogy nincs konkrét célom vagy tervem, ami miatt fontos lenne. Fontos, mert egyszerűen jólesik foglalkozni vele és fontos, mert valami pluszt ad számomra. 

Itt tartok most. Van egy füzetem, amelybe folyamatosan vezetem az elsajátított témákat, és van egy másik is, amelybe a megtanult szavakat jegyzetelem ki, kínai írásjellel, pinyin formában és jelentéssel együtt. Gyakorlásként igyekszem önmagamtól mondatokat alkotni egy-egy korábbi témakörre alapozva, hogy szinten tartsam az ismereteimet, és a hallásértéssel is jól haladok, amelyet pinyin formában próbálok leírni. A betűk írása még nehézkes, elvileg majd' tíz év, mire az ember megtanulja ezeket gyakorlottan írni és használni, viszont kikapcsolódásként nagyon élvezem gyakorolni, kalligrafikusan megalkotni őket. S ami még inkább motivál ebben a dologban, hogy sikerélményem van benne és talán ez is jó mozgatórugója ennek a nyelvtanulásnak, hogy önmagamért csinálom, mert érdekel és tetszik, s nincs semmiféle külső nyomás, aminek meg kellene felelnem. Ha valamit nem tudok, nem jár érte negatív értékelés, nincs határidő, ami a sarkamban topogna és arra késztetne, hogy felületes legyek, és talán az sem igaz, hogy nincs nyelvérzékem... lehetséges, hogy van, csak eddig nem tudtam róla, mert olyan nyelvnél próbáltam megtalálni, amit nem szabad akaratomból kezdtem tanulni, hanem mert kellett, és muszáj volt az iskolai követelmény szempontjából. 

Úgyhogy, a saját tapasztalatomból kiindulva, csak bátorítani tudok mindenkit, aki hozzám hasonlóan ugyanilyen szemlélettel van vagy volt a nyelvtanulás iránt, hogy elkezdeni sosem késő, s hogyha van olyan nyelv, ami érdekel és megismernéd, vágj bele! Önmagadért, mert egyszerűen jólesik és kikapcsol és örömöd van benne.