Különös érzés egy évvel öregebbnek lenni. Egyrészt átjár valamiféle öröm, megbújik az a kis mosoly az ajkak szegletében, hogy valami közeleg, ami csak a miénk. Másrészt viszont, minden egyes születésnapban ott van a szomorúság is, a magunk mögött hagyott emlékek árnyai, azok a meg nem történt események, melyeknek a lehetősége talán a miénk volt, mégis kicsúszott a kezeink közül, vagy éppen alkalmunk sem volt megvalósítani. Az ember nem szívesen nézi magát a tükörben. Látjuk önmagunkat, de igazából sosem nézünk szembe ténylegesen a lelkünkkel.
Az arcunk folyamatosan változik és ehhez a változáshoz valahogy hozzászokik az agy, a test, a személyiség, a lélek és minden egyéb dolog, hiszen egyik nap sem rettenünk meg önmagunktól, hogy már nem az a kislány néz velünk szembe, mint húsz évvel ezelőtt. Mégsem tudjuk, kik vagyunk valójában, mikor szaladtak el az évek, mikor jelent meg az a kis folt a halántékunk mentén, mikor keletkeztek az apró ráncok a szemünk sarkánál, mikor lett a tekintetünk ennyire mély... mindig ilyenek voltunk? Mindig Ő voltam? Az vagyok, aki lenni szeretnék? Olyan vagyok, akinek lennem kell?
Félelmetes érzés belegondolni az eltelt évek sokaságába... már csak abban a tekintetben is, hogy milyen volt tavaly ilyenkor, vagy azelőtt vagy tíz éve... az a bizonyos nap sosem úgy telik. Sosem azokkal az emberekkel, sosem ugyanazokkal a pillanatokkal karöltve. Mindig más, mindig új és mégis ugyanaz. Még rémlik egy telefonhívás, amikor az éjszaka közepén egy barátnőm felhívott éjfél után csak azért, hogy ő köszönthessen először. Ma már nem is beszélünk. Évekkel ezelőtt nagy esemény volt ez a nap, rokonokkal, barátokkal, ma pedig már csak szűk családi körben történik mindez. Szülinapi buli, társasággal? Mintha meg sem történt volna. Ő akkor azt mondta, már megvan a szülinapi ajándékom... tavaly ilyenkor, néhány héttel ezelőtt még izgatottan beszélgettünk róla, hogy ünnepeljük meg, amire sohasem került aztán sor. Túl hamar ment el. Túl gyorsan, túl csendesen, megannyi kérdést hagyva maga után, s a legfontosabbat: a hiányát.
Nem telik el úgy nap, hogy ne érezném, hogy ne vágynék utána, csak hogy utoljára halljam a hangját vagy rám mosolyogjon. Örömteli napnak kellene lennie egy születésnapnak, de valahogy nem tudom annak érezni, s az évek múltával egyre szürkébb és haloványabb a lángja. Gyermekként izgalmas, kalandos, tizenévesként még jó buli, huszonévesként talán érdekes, már tudatosabban éli meg az ember, és egyúttal látja azt is, hogy miket veszített, vagy engedett el, milyen dolgokat hagyott a múltba veszni. Ahogy idősödsz, egyre bölcsebb leszel - mondják. Én valahogy azt érzem, hogy egyre több a kérdésem, egyre több a miért és, hogy valahogy semmire sincs válasz, olykor pedig megoldás. Csak a beletörődés van, néha a megszokás, és egyszerűen elfogadod a dolgokat. Együtt élsz megannyi bárcsak, volna és ha lehetőséggel, melyek kézen fognak, mint a jóbarátok és együtt lépkednek veled az úton. Valami felé, valamitől távolabb? Na erre sem tudom a választ. S talán nem tudja igazán senki sem.
Nincsenek megjegyzések: