Nem könnyű búcsút venni attól, akit szeretünk. Főleg nem úgy, hogyha az eltávozása nem döntés kérdése, és nem avatkozhatunk az élet történéseibe. S úgy sem könnyű, ha tudjuk, hogy elkerülhetetlen és előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen nem lehet rá lelkileg felkészülni, hogy milyen lesz azután az élet, ha Ő már nincs. Sokféleképp lehet gondolni a halálra. Egyfajta megbékélésként, továbblépésként, vagy mint beteljesítés... bár azt mondjuk, hogy "már nem szenved" vagy "már egy jobb helyen van", attól nem lesz kevésbé fájdalmas vagy felemésztő. Mert attól a pillanattól fogva, hogy a szeme örökre lecsukódik, tudatosul benned, hogy sosem fogtok már beszélgetni, sosem fog megölelni, megnevettetni, nem érzed többé a kezét a kezedben, az ölelésében rejlő szeretetet, a tekintete melegségét, ahogyan rád néz... minden megszűnik és visszahozhatatlan. Senkinek sem kívánom ezt az érzést, mert olyan, mintha hirtelen nem lenne se föld a talpad alatt, sem ég a fejed felett... csak lebegsz egy meghatározhatatlan, üres térben, amiben nincs idő... kikapcsol az agyad és csak a fájdalom van, a kérdések és az kattog benned, hogy miért... miért...
Amikor megtudod a hírt, leblokkolsz. Elárasztja a gondolataidat egy bénító érzés, és bár cselekedsz tovább az aktuális szituációban, amiben épp pár perccel ezelőtt is voltál, már nem vagy mögötte sem agyilag, sem lelkileg. Teniszlabda méretű gombóc költözik a mellkasodba és mintha tapintani tudnád, szinte átlyukasztja a bőrödet, elzárva a levegőt, és fuldokolsz az érzéstől, a veszteség gyötrelmétől. Miért... miért ő... miért most... miért nem volt több időnk... miért... nem lehet igaz... nem igaz... ő nem lehet. Mintha az agyad képtelen lenne feldolgozni az információt, bármennyire is képes értelmezni azt. S akkor jönnek azok a bizonyos gondolatok, azok a bizonyos utolsó szavak. Utolsó érintések, utolsó mondatok, pillantások... az emlékezés, mint egy árvíz, mindent elmos a lelkedben, mert görcsösen szeretnél emlékezni arra, mi volt utoljára, mikor és hogyan... és bárcsak tudtad volna, hogy az lesz az utolsó. Sírsz hangosan, sírsz némán, zokogsz, belül ordítasz, kiabálsz, dühöngsz úgy, hogy senki se hallja... mert nem akarod, hogy így lássanak, s közben mégis megosztanád valakivel, mert egyedül képtelen vagy cipelni. Elfojtod, magadba zárod, küzdesz vele... majd egy pillanatra kitisztul az elméd, lenyeled a könnyeket, és tovább lépsz. Nem érezheted, nem fájhat, minden rendben lesz, rendben leszel... néhány másodpercre újra önmagad vagy, mintha csak egy rossz álmot éltél volna meg az imént, és az óra mutatója továbbkattan. Végre észreveszed... fél óra képszakadás. Telefonálsz. Muszáj beszélned valakivel, mert képtelen vagy egyedül megbirkózni vele, sírnod kell és utat akarsz engedni a szavaknak, amelyek belül marcangolnak, mert ha nem engeded ki, szinte a húsodba vájnak. Muszáj beszélned vele. Csöng... csöng... csöng... végül felveszi. Az a barátnő, aki előtt mersz sírni, aki tudod, hogy meghallgat majd, és akiről tudod, hogy képes megérteni. Torkodban dobog a szíved, a könnyeid elmossák a szavaidat, s egyszerre fojtogatni kezd a saját lélegzeted. Elhomályosítja a gondolataidat a felismerés, ami lassan-lassan átszivárog azon a bénító, zsibbasztó érzésen, hogy Ő nincs többé... nincs többé, és csak ismételgeted magadban, mintha ezzel semmissé tehetnéd, felébreszthetnéd magad abból a rémálomból, amelyben azt hiszed, benne ragadtál. De most nem álmodsz, mert a valóságod maga a rémálom, amit megélsz.
Tovább telefonálsz... a túloldalról vigasztaló szavak próbálnak visszahúzni az életbe, de minden mondat tovább fokozza benned az elveszettséget, és a sablonos gondolatok csak még inkább a mélybe rántanak. Senki sem akarja, hogy sírj. Senki sem szeretné, hogy fájjon. Senki sem akarja, hogy megbénítson. Mintha csak azt akarnák, hogy eltemesd magadban, mert ők élik az életüket és neked is az a dolgod, hogy tovább éld, ezért fogadd el, dolgozd fel... bárcsak azt mondanák, hogy dühöngj, engedd ki magadból és akár kiabálj, csak adj hangot a fájdalmadnak! Nem engedik, nem tudnak vele mit kezdeni, mert a te fájdalmad nem az övék. Nem vesznek róla tudomást, elfordítják a fejüket és várják, hogy egyszerűen túl legyél rajta.
Eltereled ezernyi dologgal a figyelmed, beleölöd a mozdulataidat mindenféle hétköznapi tevékenységbe, mintha minden rendben lenne, minden menne tovább, pedig belül érzed, hogy az idő még mindig áll és szinte lassított felvételben suhannak el melletted a dolgok, az emberek.
Aztán sötétség van. Csendesség. Békesség? Jobban elöntenek az érzések, mint a nap korábbi részében, mert végre nincs senki, aki azt mondhatná, ne érezz és ne gondolkodj. Nincs melletted, nem hallod a hangját, csak a paplan magányos surrogását érzékeled, ahogy egyik oldaladról a másikra fordulsz az éjszaka sötétjében, s képtelen vagy álmot erőltetni a szemedre. Sírsz, a párnádba zokogsz és próbálod abbahagyni, de nem megy. Minden elfojtott könny, ami a nap folyamán magadban tartottál, végre utat tör magának, és így alszol el.... ettől vagy képes álmot erőltetni a szemedre. Elfáradsz a tested rázkódásától, a könnyek fojtogatásától, a fejedben lévő monoton lüktetéstől.
Azt mondják, reggel mindent tisztábban lát az ember. Nyugodtabban és reálisabban képes átlátni az élet kuszaságát, miután az éjszaka valamelyest tompította a tegnap történéseit. Élesebben látsz te is... mert végre megérted, hogy tényleg nincs többé. Nincs melletted, nem mondhatod neki, hogy jó reggelt, nem kívánhatsz neki szép napot, nem mosolyoghatsz rá, nem ölelheted meg, nem mesélheted el neki, mit álmodtál... percekig üldögélsz az ágy szélén, és még csak észre sem veszed. A fájdalmat már nem csak a mellkasodban érzed, hanem az egész testedben és, bár sírás fojtogatja a torkod, könnyek nem csorognak az arcodon. Mintha minden könnyed elsírtad volna az elmúlt huszonnégy órában. S akkor végre szembenézel a kérdéseiddel... lesz valaha jobb? Lesz olyan, amikor már kevésbé vagy egyáltalán nem fog fájni? Mikor jön el a pillanat, amikor a szép emlékek jutnak majd eszedbe és nem azok, amelyeket sosem éltetek át? Mikor tudsz majd úgy rágondolni, hogy ne facsarodjon össze a szíved? Mikor tudod majd sírás nélkül meghallgatni, azokat a zenéket, amelyeket mindketten szerettetek? Mindig képes leszel felidézni az arcát, az illatát, a mosolyát, a keze érintését?
Majd a kérdések után tudatosulnak benned a tények. Úgy özönlenek az elmédbe, mintha sűrű eső esne és minden egyes csepp egy újabb információ lenne, ami tűként fúródik a bőrödbe. Felszáll a köd, ami eddig elhomályosította a gondolataidat, ledermedsz, szinte levegőt sem veszel, miközben végigpörgeted őket a fejedben... hogy már sosem fogod tudni elmondani neki, mennyire szeretted. Sosem ölelheted át, sosem érezheted az illatát, sosem hallhatod a hangját... sosem látod már a telefonod képernyőjén felvillanni a nevét, és sosem érzed már a közben megjelenő gyomorgörcsöt az izgatottságtól, amit a jelenléte és a személye okoz benned. Sosem fog megnevettetni, sosem fog lefárasztani a vicceivel, sosem fog kikészíteni a makacsságával, és sosem fogtok már egymással vitatkozni. Sosem lesz már közöttetek nyolc év korkülönbség, mert ettől a naptól kezdve Te tovább öregszel, de neki már sosem lesz szülinapja. Évek múlva utoléred, majd tovább haladsz rajta. Sosem sétáltok már együtt, és sosem érzed majd, ahogy lopva rád pillant és mosoly van a szemében. Sosem adhatod már oda az ajándékát, amit meglepetésnek szántál, és sosem tudod meg, Ő mit szánt a születésnapodra. Sosem tudod már elmondani neki, mennyire tisztelted, becsülted, szeretted az őszinteségéért, a kedvességéért, a jóságáért, a különlegességéért, mert senki sem volt hozzá fogható. Láttad őt, érezted, szeretted és téged sem látott senki úgy a szívével és a lelkével ezelőtt, ahogy Ő. Sosem tudod megköszönni, hogy azért szeretett, aki vagy és, hogy sosem akart megváltoztatni. Sosem tudod már elmondani, mennyit jelentett neked az, hogy a hibáiddal együtt elfogad és azokkal együtt, sőt... azok miatt rajong érted. Sosem mondhatod már el neki, mennyit jelentett neked és, hogy talán rajta kívül sosem lesz más az életedben, aki ugyanígy elfogad majd önzetlenül és feltétel nélkül... mert elvitte a szíved, a lelkeddel együtt és csak az üresség maradt, melyben ott pihennek a soha el nem mondott gondolatok, és a már soha meg nem élt pillanatok múló árnyai.
Nincsenek megjegyzések: