Sokféleképpen elmúlhat egy szerelem, de igazán csak akkor múlik el, ha elkezdjük nem szeretni a másikat. Furának és egyszerűnek tűnik, tudom. Viszont, amikor már nem tudod mondani a másiknak, hogy szeretlek, ott gond van. Már nem érzed, már nem akarod kimondani, nem jön a szádra és miután Ő kimondta, elgondolkodsz, hogy akkor most neked is ki kellene mondani? Nem megy, nem jön. Hová tűnt a szerelem?
Fura, hogy egyetlen emberre kétféleképpen is tudunk gondolni. Tudjuk, hogy volt idő, amikor nem kedveltük és van a most, amikor kedveljük. Vagy éppen fordítva. Helyzettől függ, hogy mi billentett át és melyik oldalra. Érdekes belegondolni, hogy évekkel ezelőtt, amikor minden rendben ment, nem gondoltam volna, hogy ez valaha elromlik vagy tönkremegy majd. Pedig, mindig benne van a pakliban. Ami ép, az eltörhet, mert minden törékeny. Az érzések, a gondolatok, nem csak a csont vagy a körülöttünk lévő tárgyak. Az embert ugyanúgy le lehet sodorni a biztonságot jelentő talajról. Eltörünk. Sérülünk. Most én is eltörtem. Tudom, hogy nem véglegesen, de legyen szó akárhány hasonló esetről, attól még ugyanolyan fájdalmas. Szakítani és lezárni egy kapcsolatot, sosem egyszerű. Hetekig vagy hónapokig ott lebeg még a neve a levegőben. A kezembe kerül valami, ami rá emlékeztet. Történik valami, amit neki mondanék el, de már nem tehetem. Látok valamit, ami eszedbe juttatja, de már nem mosolygok gondolatban. Elolvasom a tőle kapott üzeneteket, mintha keresnék valamit, mégsem találom. Igazából, nem is tudom, mit keresek, csak egyszerűen a szavakba kapaszkodom. Akkor még minden rendben volt. Még ott volt. S az utolsó üzenetet azóta sem olvasta el. Számítana, ha elolvasná? Azt várom, hogy írjon vagy az bosszant, hogy ez még mindig érdekel? Bár ha írna, tuti azért lennék mérges, mert keresni mert a történtek után. Totál káosz az egész. Talán azért érdekel, mert én voltam az, aki kimondta. Nem vagyok boldog, nem vagyok szerelmes, nem tudok felejteni, és nem tudok megértő lenni. Egy kapcsolatban nem mindkét félnek kellene meglátnia azt, hogy nem működik? Ha csak az egyik érzékeli, akkor az nem is valódi? Tényleg működésképtelen volt a dolog, vagy csak én nem tudtam benne működni? Mikor lehet tudni, hogy valósan látunk egy kapcsolatot vagy vakon? De, ha nekem van igazam, akkor Ő miért volt vak? Miért nem látta be azt, hogy képtelenség volt folytatni? Ha pedig én tévedek, miért éreztem magam mégis bizonytalannak, s tehetetlennek? Jogosan adtam fel?
Ami megtörtént, megtörtént, tudom. Nem vagyunk már gyerekek, akik egyik pillanatban haragszanak egymásra, majd a másikban ismét barátok, csak mert nem adtad nekem a csokid felét. Kiléptem ebből a dologból, és semmilyen késztetést nem érzek, hogy visszatáncoljak. A szerelmet nem lehet megjátszani, megtanulni vagy akarattal kialakítani, létrehozni. Vagy jön, vagy nem... és fura, mert megvolt. Ezernyi pillanat volt, amikor úgy éreztem, minden lennék érte vagy értünk, és el tudnám képzelni vele az életemet. Annyi kudarcba fulladt próbálkozás után, benne volt valami más, amitől elkezdett kattogni az a bizonyos jel: Ő az igazi... Ő az igazi? Ahogy teltek a hetek, a kijelentés kérdő mondattá formálódott és akkor, gondolkodni kezdtem. Ha képes vagyok kérdéssé formálni azt, amiben annyira biztos voltam, akkor gond van. Nem kicsi és nem olyan, amit én elképzelek és Ő nem érzi. Érezned kellett. Tudnod kellett. Mégis hallgattál. Én nem tudom homokba dugni a fejem. Én nem tudom elhitetni magammal, hogy minden oké és majd idővel megoldódik. Ami most sem jó, később sem lesz. A most számít, és amikor hallom, hogy szeretlek... hogy szeretsz... s én nem tudok rá felelni... mintha minden levegőt kiszippantottak volna a mellkasomból. Már tudtam, hogy vége. Abban a pillanatban. Mert nem lehet folytatása vagy jövője annak, amire hallgatás a válasz. Mondanom kellett volna. Szólnom kellett volna. Akármit, csak cselekedni, de nem tudtam. Mondhatnám, hogy én bonyolítom túl a viszonzás kérdését, de nem... aki ezerszer képes elmondani, az csak dobálózás a szavakkal. Nincs mélysége, nincs célja. Lehet, hogy én hallgattam, viszont az én hallgatásom ezerszer többet ért, mint az az egyetlen kis szó. Én szavak nélkül mondtam el, amit Te egyetlen szó mögé akartál rejteni. Csakhogy a szeretlek nem megoldás mindenre. Nem űzi el a rémálmokat, nem tünteti el a kételyt és nem múlik el tőle a szomorúság.
Nincsenek megjegyzések: