Egy párkapcsolat sosem egyszerű... az elején bonyolultabbnak tűnhet, mint amilyen, amikor pedig már benne vagyunk, olyan érzéseket, gondolatokat veszünk egyszerűnek, hogy elfelejtjük, sokkal keményebben is meg kellene dolgoznunk érte, ha megtartani szeretnénk. Sosincs megállás, folyamatos küzdelmet és ébrenlétet igényel, még ha azt is mondanánk, hogy "de egy kapcsolatnak nem lenne szabad ilyennek lennie". Pedig ilyen... még a legboldogabb szerelmek sem maguktól születnek. Legfőképp a boldog szerelmek, mert a boldogtalan már eleve önmagában hordozza a megküzdés sikertelenségét. Amint szerelembe estél, mintha felszállnál egy vonatra, melyen nem te mondod meg, mikor legyen a követező stáció, nincs beleszólásod a sebességbe vagy, hogy ki a következő felszálló. Bár a szerelem két ember között szövődő érzelem, mégsem két emberre tartozik és akaratunktól függetlenül részt vesznek benne más játékosok is, még ha nem is mi válogattuk meg a karaktereket... legalább is, a legtöbb esetben.
Emlékszem, az első háromszög helyzetre hetedikes koromban került sor. Ott voltam két szék között, majd közé esve, és még csak nem is érzékeltem, mikor kerültem oda. Nevezzük őt Rékának... mi akkor a legjobb barátnők voltunk. Tizenévesen mindig problémám volt a barátkozással és legtöbbször ide-oda csapódtam, mikor melyik lánytársasághoz tartozva. Sosem találtam igazán a helyem, viszont eltökélten próbálkoztam beilleszkedni. Tartozni szerettem volna valahová. Szerettem volna, ha engem is meghívnak a szülinapi zsúrokra, elmenni a Tisza-partra lazulni, elmenni mozizni az aktuális csúcs filmre... szerettem volna az lenni, aki a lányokkal pusmog, s nem az, akiről pusmognak.
Rékával akkoriban rengeteg időt töltöttünk együtt. Megvolt a közös baráti társaságunk, viszont tőlük függetlenül is szívesen lógtunk a másikkal. Reggelente a templom sarkánál vártam, majd együtt mentünk tovább a suli irányába. Napközben minden órák közötti szünetben letelepedtünk a kedvenc helyünkre - a harmadik emeletre vezető lépcsőre (amelyet nem építettek ki és sosem használtak, így nem kellett bámészkodó emberekre számítani) -, és kibeszéltük az aktuális pletykákat, híreket, házit írtunk (vagy éppen másoltunk egymásról), hogy mennyire gyűlöljük a tornaórákat vagy hogy suli után kinél töltjük majd az időt. Legtöbbször nálunk voltunk. Leginkább azért, mert messze laktak, mi pedig a városközpontban, de még inkább azért, mert nálunk a lakás estig mindig üres volt. Egy kis időre szabadok lehettünk, és tévézhettünk anélkül, hogy anya rosszalló tekintettel jelezte volna, miszerint ideje tanulni.
Akkoriban szerelmes voltam. Egész általános iskolás éveim alatt egyetlen fiúért voltam oda, és persze, Réka tudott erről. A legjobb barátnők voltunk, így mindent megosztottunk egymással. Egyszer - bár egynél sokkal többször -, nálunk aludt és elterülve az ágyon, hallgattuk az egyik walkman kazettáját, amelyen az akkori romantikus számok voltak összeválogatva. Kívülről fújtunk minden dalt, minden szöveget és ezernyi hasonlattal fejeztük ki a viszonzatlan szerelmünk okozta kínt és csalódást, amiért olyanért epekedünk, aki ránk sem néz. Ő is szerelmes volt egy fiúba és én is... még az volt a szerencse, hogy nem ugyanabba a srácba. Azelőtt sokáig nem tudtam, hogy így érez iránta - nevezzük Máténak -, és meglepődve hallgattam, ahogy róla mesél. Mindig én voltam a végtelenül romantikus, az örök optimista, aki mindent rózsaszín ködben lát, aki "love storysan" éli az életet és Réka... ő mindig is, sokkal reálisabb volt. Okosabb és megfontoltabb. Valamiért, mindig is úgy gondoltam, hogy ő sosem lesz szerelmes vagy csak a kellemes megszokás tette, hogy mindig az én szívügyem volt a téma. Furcsa volt más érzéseibe, gondolataiba látni az alapján, amit megosztott velem... különös volt a másik lány lenni és nem az, aki mindezt átéli. Szokatlan látni más szerelmét és osztozni ennek az örömében... vagy akkor éppen a viszontagságaiban, ugyanis Máté nem igazán érdeklődött Réka iránt.
Aztán egy csapásra, én lettem a közvetítő, ugyanis Máté és én közös órára jártunk délutánonként, továbbá az évek során kialakult közöttünk egy amolyan barátságféle, ami nem igazán foglalt magába sok mindent - például sosem töltöttünk együtt sok időt vagy nem találkoztunk egyszer sem iskolán kívül -, ellenben többször is segítettünk egymásnak, ha gondunk volt a német házival vagy segítség kellett egy-két feladat megoldásában. Egyszer hálából még egy kólára is meghívott (volna) a büfébe, de én kedvesen visszautasítottam, miszerint erre semmi szükség. Jóban voltunk, vagy fogjuk rá. Többet beszéltem vele, mint akkor bármelyik másik fiúval és Réka ezt tudván, ráállított a Máté-ügyre: feladatul kaptam, hogy mondjak róla néhány szép szót és próbáljak puhatolózni Máténál, hogy lenne-e esélye nála, avagy sem.
Az sms varázsa... hihetetlen, mennyi mindent el lehet intézni egy üzenetváltásban anélkül, hogy személyesen találkozni kellene a másikkal és mennyi előnyt jelent, ha nem kell szemtől szemben megkérdezni dolgokat, amelyekhez talán egy más helyzetben nem is lenne merszünk.
Így történt, hogy én és Réka az iskola második emeletén álldogálva vártuk Máté válaszát azzal kapcsolatban, hogy tetszik-e neki a barátnőm, vagy sem, mert Réka szeretne vele járni. Máté válasza rövid és tömör volt: nekem nyolc. Akkor találkoztam először ezzel a kifejezéssel és elsőre fogalmam sem volt, mit akar jelenteni, de Réka szemet forgatva felvilágosított és olyan örömujjongásba tört ki, mintha a kezét kérte volna meg azzal a két rövidke és nem éppen érzelemben gazdag szóval. Nekem nyolc... nem igazán tartottam romantikus gesztusnak, viszont Rékának és Máténak minden bizonnyal elég volt, mivel másnap egyedül ballagtam suliba, ők pedig kézen fogva léptek be a terembe. Teljesült Réka nagy-nagy álma... ő és Máté egy párt alkottak. Legalább is, azon a héten.
Amilyen hamar fellobbant a láng, olyan hamar ki is aludt és ezzel az eseménnyel párhuzamosan, a mi barátságunk is megszűnt. Nem lehetett nem észrevenni a közöttünk lévő távolságot és bár sejtettem, hogy a Mátéval való szakításhoz van köze - a mai napig nem tudom, hogy ki szakított kivel, de talán nem is lényeges -, mégsem értettem, hogy mit tettem, amivel kivívtam magamnak ezt a figyelmet nem érdemlő viselkedést. Réka mindig is csendes és zárkózott lány volt, így sejtettem, hogy nem igazán fogok választ kapni tőle, úgyhogy más megoldással próbálkoztam: Mátéhoz fordultam, aki egy vállrándítással elintézte a dolgot, miszerint nem illettek össze és nem is igazán tetszett neki, csak amolyan "jó, legyen" hozzáállással belement a dologba. Ami pedig Rékát és engem illetett... a válasza úgy ért, mint a hideg zuhany.
Furcsa érzés harmadikként benne lenni egy kapcsolatban, főleg akkor, ha Te magad nem is kívánsz részt venni benne, és szinte földbe gyökerezett lábbal álltam Máté előtt, amikor kibökte, hogy miattam szakítottak, ugyanis én jobban tetszek neki, mint a barátnőm és Rékával csak azért kezdett ki, hogy engem féltékennyé tegyen vagy legalább is azt hitte, hogy ezzel felkeltheti az érdeklődésemet. Nos, mindezzel csak az volt a probléma, hogy én sosem gondoltam úgy Mátéra, ahogy az elmondása alapján ő gondolt rám. Mindig is kedvesnek, helyesnek tartottam, viszont én másba voltam szerelmes - még ha ő nem is tudott róla és mindössze plátói volt a dolog. Nem tudtam elképzelni, hogy helyette Máté monogramját véssem a füzetem lapjaira vagy hogy rá gondoljak, amikor a kedvenc romantikus számomat hallgatom.
Máté az Máté volt... Ő pedig Ő... és senki sem vehette át a helyét. S Réka ezért fordított nekem hátat. Sértődött volt és bántott, amiért én kivívtam Máté figyelmét anélkül, hogy akartam volna, ő pedig cseppet sem érdekelte, bármennyire is próbálkozott. Még barátnőként sem alakult több közöttük és mindössze egy hétig használhatta ezt a megnevezést. Utána már nem Réka volt, hanem az a lány, akit Máté dobott. S mindebben az volt a furcsa, hogy kicsit felelősnek éreztem magam, még ha ténylegesen nem is az én hibám volt a dolog. Tehettem is róla, meg nem is... és Rékával sosem békültünk ki. Bár nem ugyanabba a fiúba voltunk szerelmesek, mégis egyazon személy választott szét bennünket.
Mondhatnánk, hogy fiatalság, bolondság... nem lehet megválogatni vagy kivédeni, hogy egyes esetek újra megtörténjenek velünk, és még csak azt sem lehet mondani, hogy tanulva a hibánkból, a második vagy harmadik már sokkal könnyebben lesz. Lehetetlenség. Akkor sem tudtam, mi lett volna a helyes cselekedet vagy mondat, és most sem tudom, pedig nem először élem át a dolgot és lehetne már valamennyi rálátásom, hogy tudjam, jobbra vagy balra érdemesebb fordulni... vagy éppen hátra? Ilyenkor, amikor harmadik féllé válik az ember, talán jobb semmit sem tenni és csak várni, hogy történjen valami. Valami, amit nem én okozok és akkor talán mentesülök a szerepem alól, amit még csak nem is én választottam. Jobb nem cselekedni és amolyan "ne szólj szám, nem fáj fejem" hozzáállással várni a vihar végét, mert ha beleavatkozunk, csak még nagyobb bajt zúdítunk a fejünkre annak ellenére, hogy jót akartunk... hogy mindkettőnek jót akartunk.
Olykor, kegyetlennek kell lenni, hogy kedvesek legyünk és akkor talán azok maradhatunk, akik voltunk. Jelzők nélkül. Fájdalmak nélkül.
Nincsenek megjegyzések: