Barátok vagyunk. Barátok vagyunk? Azt hiszem, ez az egyik örök kérdés, amit minden egyes ember feltesz magának legalább egyszer, élete során. Barátok vagyunk. Barátságot ápolunk azzal, aki iránt nem érzünk többet. Nem hajlik szerelembe a dolog és nem zavar, ha mellettünk barátja vagy barátnője van. Bár azt hiszem - magamból kiindulva -, most maradnék annál a példánál, hogy barátnő. Nem zavar, hogy barátnője van. Tényleg nem zavar?
Furcsa egy helyzet, amikor úgy érzed, egy hullámhosszon vagy a másikkal, még imponál is neked, bejönnek a bókjai, a figyelmes gesztusai, tetszeni szeretnél neki és tetszik, ahogyan tetszel neki, aztán egyszer csak... puff: barátnőm van. Hihetetlen, mekkora vágás tud keletkezni egyetlen kis mondattól. Barátnőm van. Akkor miért nem tájékoztatott már rögtön erről az elején? Miért a köntörfalazás? Nem úgy lett volna tiszta sor a dolog, ha rögtön közli, te jobbra és én pedig balra? Miért kellett egy ideig egyazon úton haladunk... vagy pontosabban, miért hitette el, hogy azonos irányba tartunk? Miközben ő tudván, hogy van egy mellékösvény, amin visszatérhet a saját területére, én magabiztosan haladtam előre anélkül, hogy akár csak felmerült volna bennem: lesz egy pont, amikor már egyedül ballagok tovább a sűrűben. Én ámítottam magam, vagy ő engem?
Viszont belegondolva, ha elhangzott volna a kérdés, miszerint mi is van közöttünk és én szeretnék-e többet, nem biztos, hogy igennel válaszotlam volna. Sőt... határozottan ki merem jelenteni, hogy nemet mondtam volna. Akkor meg, mi a frászért vert bennem gyökeret ez a dolog? Mert nem volt őszinte? Mert elmondhatta volna már a kezdet kezdetén? Mert titkon mégis azt reméltem, hogy ebből több lesz? Mindenesetre, ha körül kellene írni, hogy mit érzek, a sértettséget tudnám első helyre venni. Kicsit becsapva, átrázva érzem magam. Ha tudtam volna, hogy mik a játékszabályok, akkor azok szerint játszok, így viszont... mintha marionett bábúként engem rángattak volna ide-oda abban a hitben, hogy azok az én mozdulataim. Nagy tévedés...
Barátnője van... legyen! Csak akkor, miért a flörtök, miért a bókok és miért a megannyi kedveskedés és hízelgés? "Erősebb volt irántad a vágy..." Ja kösz, így már értem. Ezek szerint, ha nem is minden férfi, de tegyük fel minden második, párkapcsolatban élő férfi titkon más lányokat szédítget szóban, mert erősebb a vágy, minthogy azt mondja: bocs, de ez nem fog működni? Miért nem tudnak gerincesen a sarkukra állni és megmondani, mi A és mi B? Miért a terelés? Miért a hallgatás?
S eben az a plusz poén, hogy (szerinte) ez nem volt flört. Nem volt semmi. Akkor mégis, micsoda volt? S fordított helyzetben, ő zokszó nélkül tűrte volna, ha az ő barátnője vált furcsa üzeneteket valakivel, akinek minden nap elmondja, milyen jó pasi és egyebek? Példát inkább nem kötök hozzá. Szerinte, ebben nincs semmi, sőt... én gyerekesen fogom fel. Mióta váltak a kapcsolatok nyitottnak érzett, mégis zárt kapcsolatokká? Benne vagyok valakivel, de közben mégis ki-kitekintgetek? Mintha meghagynánk pár embert a kispadon tartaléknak, hátha kellhet még. S ki tudja, hány kispadon ülő szerencsétlen van, aki azt hiszi, hogy ez majd halad valamerre... ebből majd lesz valami. Ja, semmikor amúgy... mert barátnője van. Még épp időben, gondolom. Az ebben a legjobb, hogy még csak nem is ő bökte ki, hanem én kérdeztem rá... és ha nem kérdezek rá? Meddig ment volna még a dolog cél nélkül előre, ha nem kérdezek? Hetekig, hónapokig?
Nem értem, hogy tud egy őszintének tűnő barátság (vagy tudja a franc, hogy mégis micsoda), ennyire sáros lenni? Jobb szó nem jut eszembe. Beszenyezve érzem az egészet, és nem tudom, hogyan tudnék újra ugyanúgy beszélni, ugyanúgy érezni, hogy közben ne taglózzon le ez az érzés, hogy "te vagy a harmadik... te vagy a felesleges... te vagy a betolakodó... te hittél el dolgokat, amik nem is voltak...". Tényleg én lennék a hibás ebben az egészben, és lazábban kellene felfognom? Manapság már szabad flörtölni és félreéthető üzeneteket váltani valakivel, aki foglalt, mert hát nincs ebben semmi?
S a nagy kérdés: egy ilyen kapcsolatot, le kell építeni vagy meg lehet még tartani? Rajtam múlik, vagy mindkét felen? Működhet, ha nem is ugyanúgy, de hasonlóan tovább annak tudatában, hogy van barátnője? Mert hát, amúgy nem zavar. (?) Mi csak barátok vagyunk. (?) Igen. Tudom, hogy barátok vagyunk, vagy legalább is ez nem több és meg sem közelíti a szerelmet. Tudom, milyen szerelmesnek lenni. Azt már valaki másnak adtam, még ha ő nem is kérte. Az ember sablonként őrzi ezeket a dolgokat a lelkében és képes csoportosítva hozzárendelni másokat. Őt a szerelemhez nem tudom kapcsolni. Talán a vonzalomhoz. A játékhoz. Mint egy érzelmi pingpongozás. Csakhogy, én azt hiszem, letettem az ütőt. Felesleges játszanom... már nem tudok játszani.
Nincsenek megjegyzések: