Két élet. Két szerelem. Egy választás. Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is? Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket. Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében. Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.
"A szerelem ezt teszi. Végtelennek és legyőzhetetlennek érezzük tőle magunkat, mintha kitárulna előttünk az egész világ, bármit elérhetnénk, és minden nap csodákkal lenne tele."
Merőben másra számítottam a könyv címe, és előzetes tartalmának elolvasása után. Viszont a könyv, sokkal többet adott, mint vártam. Több volt, mint képzeltem, és teljesen más cselekményvezetést kaptam, mint gondoltam. Lucy és Gabe történetét, életük alakulását évről évre követhetjük végig Lucy szemszögén keresztül. Manapság szinte trendnek számít, hogy szemszögváltást alkalmaz az író, így ezen alapon Jill Santopolo megismertethette volna nemcsak Lucy, hanem Gabe gondolatait is, viszont maradt az egyoldalú bemutatásnál, amit inkább jól beváltnak éreztem, mintsem monotonnak. Néhány fejezet után vártam volna, hogy Gabe fejébe is bepillantást nyerhessek, de ahogy haladt előre a történet, egyre jobban éreztem magam Lucy bőrében. Átérezhető és magával ragadó volt a jelleme. Őszinte, emberi és valahogy teljesen elég volt csak az ő szemén keresztül látni az eseményeket. Mindegyik karaktert maximálisan ki lehetett ismerni a személyén keresztül.
A megismerkedésük egyszerre volt tragikus és szívmelengető, hiszen egy olyan napon történt, amikor sokak élete megváltozott, véget ért vagy váratlan fordulatot vett. Többeken elvesztették a szeretteiket, barátaikat, ismerősüket, s mindeközben mégis ott voltak ők, Lucy és Gabe, akik a veszteségek közepette találkoztak, s sorsuk abban a pillanatban össze is fonódott. Ahogyan a cím is utal rá, a szörnyűségek között mintha fényként pislákolt volna a kettejük között kialakulóban lévő szerelem. Ez a hasonlat vagy jelenség pedig, végig kísérte az egész történetet.
Más könyvekkel ellentétben, itt már a történet elején belecsöppenünk a boldogságukba, kettejük szerelmi életébe, amely általában a lezárása szokott lenni egy könyvnek, nem pedig a kezdete. Majd a néhány hónapnyi együttélés után jön a fordulat, amelynél elgondolkodik az ember: mi lett volna, ha...? Igazából, az egész könyvet átjárja ez a gondolat, szinte minden pillanatban azon agyaltam, hogy mi lett volna, ha Gabe nem megy el New Yorkból? Mi lett volna, ha Lucy vele tart és otthagyja a munkáját? Mi lett volna, ha Lucy vár rá, és évek múlva újra találkoznak? Sorolni lehetne a kérdéseket, amelyek mint az útelágazások, befúrták magukat a lapok sorai közé. Azzal talán nem árulok el sokat, hogy Lucy megismerkedik valakivel, aki mondhatni, betölti azt az űrt, amelyet Gabe maga után hagyott. Viszont, ő nem Gabe. Az életben szerintem mindenki tapasztalta már ezt az érzést: belekóstol abba a bizonyos elsöprő szerelembe, s miután vége, szinte minden további kapcsolatát ahhoz hasonlítja, s minden további partnerét ahhoz a bizonyos Nagy Ő-höz méri. Akaratlanul is ugyanazt az érzést keressük a másikban, ami már egyszer a miénk volt, s csak nagy nehezen - vagy éppen soha -, nem tudjuk átértékelni magunkban ezt az érzetet, hogy ne máshoz képest szeressünk valakit jobban, vagy másként, hanem önmagáért. Lucy bár szerelmes, meg sem közelíti azt az érzést, amelyet Gabe iránt érzett... vagy érez még mindig.
"A világ tágasabbnak tűnt melletted, tele lehetőségekkel."
Nem tudom, én miképpen döntöttem volna Gabe helyében, de az, hogy fontosabb volt számára a munkája, mint a Lucy-val közösen kialakított élete, valamiért végig azt erősítette bennem, hogy rajta múlt a kettejük kapcsolata. Lucy-nak is voltak pillanatai, amikor másként dönthetett volna, de legalább ő próbálta folytatni, tovább élni az életét és mindenekelőtt tovább lépni, megtalálni a boldogságát valaki más oldalán, akinek fontosabb ő, mint a karrierje. Mondhatnánk, hogy happy end és mindenki elnyerte azt, amit szeretett volna, vagy amire vágyott. Az életben is megesik, hogy elérjük, amit akartunk és rájövünk, hogy ez mégsem az igazi... talán nem is ezt akartuk igazán, s csak féltünk az első lehetőség következményeitől. Túl sok lemondással járt volna? A könnyebbik utat választottuk a nehezebbik helyett? Hogy Lucy így cselekedett-e? Nem tudom. Amikor Gabe elhagyta a munkája miatt New Yorkot, vele kellett volna tartania? Nem tudom. Amikor Lucy összejött Darren-nel és érezte, hogy ez nem az az elsöprő szerelem, amit Gabe mellett érzett, ki kellett volna lépnie a kapcsolatból? Nem tudom.
A kérdések ellenére viszont, ezt érzem leginkább a könyv erősségének: hogy olvasóként sem tudjuk, mi lett volna a helyes döntés, és hogy én például, mit tettem volna Lucy vagy Gabe helyében. Sokszor hozunk olyan döntéseket, amelyeket később megbánunk, de abban az adott pillanatban, mégis úgy érezzük, hogy azt kell meglépnünk. A könyv zseniálisan volt mindvégig felépítve. Tetszett, hogy mindegyik fejezet egy-egy gondolatot vagy kérdést járt körül úgy, hogy közben párhuzamosan követhettük a történet eseményeit. Egymást követték a történések, amelyek szempontjából a fejezetek egymásra építkeztek, de önmagukban is megállták a helyüket, ahogyan az első mondatokban feltett kérdésre válasz-szituációt hozott az író. Szerettem Lucy-t, mint karaktert. Mindvégig emberi volt, bátor és őszinte, továbbá átérezhető minden gondolatai és érzése. Talán Gabe volt számomra a legnagyobb rejtély a történetben. Úgy érzem, hogy kiismertem Lucy gondolatain keresztül, mégis maradtak homályos részletek, akárcsak Lucy számára, aki hozzám hasonlóan, szintén nem tudta eldönteni, mennyire ismeri őt.
* * *
Bár romantikus történetről van szó, a könyv végére nem (csak) annak éreztem. Annyi volt benne a mélység, a szomorúság, a kimondatlan érzelmek, hogy nem tudom egyszerű, romantikus regénynek tekinteni. S talán nem is szabad. Bár Jill Santopolonak ez az első regénye, remélem, előrukkol majd még ehhez hasonló, más jellegű történetekkel. A fény, amit elvesztettünk regényét, mindenképp ajánlom elolvasásra, akár többszöri alkalommal is. Szerintem, bármikor veszi elő az ember, mindig valami mást ad majd. Érzésben, gondolatban és tanulságban is.
Nincsenek megjegyzések: