Libby: Amikor rátaláltam Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és épp részegen hevert az udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy icipicit mocskos a fantáziája – szép lassan ledönti a falaimat, és én egyre többre vágyom. Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az egész világ őt akarja. Hogyan tartsak meg egy bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon mesterkedik, hogy elvegye tőlem? A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem. De egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira hulljon. Most minden romokban hever. Killian: Aztán megismertem Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész aranyos. Á, kamu. Az igazság az, hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra valaha is. A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell találnom, hogyan csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon. Mert mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden.
Szeretem a rubin pöttyös könyveket, mert eszembe tudják juttatni, hogy olykor tényleg vannak "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejezések. Olyan történetek ezek, amelyekben pont annyi romantika van, amennyi kell. Van benne elegendő humor, ami lazít az eseményeken. Kellő erotika, ami megfűszerezi a sorokat. Mélység, ami még értékesebbé teszi a történetet. Részletesség, amelytől még elképzelhetőbbé és szerethetőbbé válnak a szereplők.
Kristen Callihan minden szempontból teljesítette ezeket az elvárásokat, de... jön a nagybetűs de. Nagyon sok történettel megesik, hogy nagyon jó a kezdés, ötletes az elgondolás, és mégis, a végére valahogy kipukkad az a bizonyos lufi. Az Idol esetében is ilyen érzéssel zártam be a könyvet. Többet vártam. Kaptam egy remek történetet, viszont mégis akadtak olyan pillanatok és kidolgozatlan momentumok, amelyek lejjebb és lejjebb húzták bennem a könyvet az elvárt mércétől.
Libby egyszerű lány... és ezzel a jelzővel nem vagyok sem szűkszavú, se nem túlzó. Ez még a történet beleképzelhetősége miatt talán előny is lehetne, hiszen így mindenki a helyébe képzelheti magát és könnyedén öltheti magára Liberty Bell karakterét, viszont az egyszerűség néha már röhejesen butává teszi a karakterét. Szerethető, de közben sajnálatra méltó. Kedves, de közben rémesen naív. Kedveltem, de mindvégig az zakatolt benne, hogy egy huszonéves lánynak nem ilyen életet kellene élnie. A megannyi rossz dolog ellenére sem.
Na de, érezzünk együtt és próbáljuk megérteni a helyzetét. Ez még működőképes is, mert ha ott motoszkál bennünk, hogy "én másképp cselekednék", akkor is el tudjuk fogadni, hogy a karakter, azaz Liberty nem úgy cselekszik, ahogyan én vagy Te, vagy bárki más. Elfogadtam, oké. S akkor jön Killian James, aki mindent felrúg?
Ez már annyira bevált, klisés megoldássá vált az utóbbi években, szinte minden második könyv tekintetében. Adott egy magának való lány és hirtelen megjelenik egy pasi, aki képes két szóval fordítani a jellemén? Ugyan már... Az oké, hogy hatnak ránk mások és sokszor más segítségére van szükségünk, hogy kikecmeregjünk egy-egy válságból, vagy lelkileg megterhelőbb helyzetből, viszont ennél a könyvnél is akkora arcon csapás volt, ahogy néhány fejezetnyi hezitálás után, szinte pálfordulással megváltozott Libby jelleme. Nem szeretem az efféle, hatásvadász megoldásokat. Legyen nehéz a változás, megterhelő, felemésztő, kemény és megpróbáltató. Ha túljut rajta a saját erejéből, még el is hiszem, hogy tényleg más irányba folytatódhat az élete, viszont egy "Killian James maga az Isten, és nincs hozzá fogható férfipéldány a világon" típusú karakter hirtelen felbukkanása nem tudja elhitetni velem ezt az élményt, vagy megtapasztalást.
Hogy jót is mondjak, a két szereplő közötti kémia és az erotikus vonal iszonyat jól ki volt dolgozva az író részéről. Eltalálta, az első szótól az utolsóig és minden egyes jelenetet úgy olvastam, hogy szinte láttam magam előtt a jelenetet. Intim volt és merész. A két karakter között kibontakozó érzelmek viszont, túlságosan cukormázasra sikeredtek. Még talán Libby részéről értettem is a dolgot, és az ő ábrázolása, valamint ismertetése még valóságosnak is hatott. Együtt tudtam érezni vele. Viszont Killian... aki minden nőt megkapott eddigi élete során, forrófejű, hirtelen cselekvő, nem számít semmi és senki, csak az ő pillanatnyi, kiélvezett boldogsága, s akkor megjelenik Libby, aki semmilyen formában nem az esete, és bamm... szerelem első látásra. Hittem is, meg nem is. A könyv során pedig a megannyi nyálas becézés még irreálisabbá tette az egészet. Oké, biztosan vannak a való életben ilyen esetek. A rossz fiúból jó fiú lesz, a megfelelő lány hatására. Láttam már ilyet, tapasztaltam ilyet. De nem így... nem ennyire hirtelen és nem ennyire jellemfordító módon. Nem volt folyamat, csak hirtelenség, mintha az írónak meg lett volna szabva, hogy egyetlen könyvbe kell zsúfolnia a sztorit, tehát pörgesse fel a dolgokat, s emiatt kevés idő is maradt arra, hogy Killianben hinni tudjak. Az érzéseiben, Libby iránt.
Felépítést tekintve, a könyv első negyede volt a legélvezhetőbb számomra. Amikor még csak Libby és Killian létezett. Abban a kis nyugodt közegben tökéletesen kiismerhetőek voltak, tetszettek a leíró részek és az az élet, amit élni kezdtek. Aztán hirtelen, mintha csak pofon vágna a valóság, belecsöppenünk Killian bulizós, koncertekkel teli életébe. Valahogy, nem esett jól a folytatás. Átérezhető volt annak az életnek a mélysége, a súlya, hogy egy merőben más élet, mint amit Libby eddig élt. Pezsgőbb, vadabb és elevenebb. Viszont, ahogyan Libby fuldokolt benne, én sem éreztem magam kényelmesen. Az író szinte kirántott engem és Libby karakterét is a nyugodt, csendes kis parti házból, ahonnan a történet indult, és bedobott a mélyvízbe. S ettől szerintem elmerült az egész történet. Jött a se veled, se nélküled, a "jobb neked nélkülem, elengedlek" szituáció, majd a mindent elsöprő, gondtalan kibékülés, mintha a pár oldallal ezelőtti konfliktus nem is létezett volna, majd ásó kapa nagyharang, és irány az oltár. Miért kell egy történetet mindig lánykéréssel befejezni? Ez teszi fel a I-re a pontot? E nélkül nem lehetne tökéletes lezárást írni? Valahol, minden romantikus történet végén azt várja az olvasó, hogy a két szereplő összejöjjön és azt sugallja az író, hogy együtt is maradnak.
Kristen Callihan történetében már az elején tudatában vagyunk ennek a dolognak, és akkor szinte - mintha csak a fagylaltgombócokat rakná egymásra... na még egyet, na még egyet -, adagolja tovább ezt a szerelem érzetet. Összejöttek, együtt vannak, veszekednek, kibékülnek, sírnak egymás után és a végén még az esküvő. Felesleges.
A másik dolog, a zene mint téma, amit az író ötletként magához vett. Szeretem az ilyen jellegű könyveket. Az első olvasmányom azt hiszem, J. A. Redmerski A soha határa című könyve volt, amelyben ehhez hasonlóan zeneajánlások voltak. Volt, amelyiknél bólintottam, miszerint ismerem és volt, amelyiknél rögtön gugliztam, mert sosem hallottam még róla és jó volt valami új számmal bővíteni a zenelistámat. Ennél is voltak ilyen példák, amik külön színfoltot adtak a történetnek. Viszont, a zene megjelenését és annak kiaknázását megint csak sablonosnak éreztem. Még Killian karakterek, hogy zenész és híresség, még okés is. Ellenben, hogy Libby is titokban zenéket írogat, a szülei híres zenészek voltak és ő is őstehetség, ez valahogy nem jött át úgy, ahogyan szerettem volna vagy ahogyan az az író elképzelése lett volna. Egyáltalán nem illett a képbe. Sokkal jobb lett volna, ha Libby egyáltalán nem ért a zenéhez, az viszont, hogy ő is tehetséges és ugyanolyan lelkületű, mint Killian... mekkora esély kell ehhez, hogy pont összeakadjanak? Mondhatjuk sorsszerűségnek is, vagy hogy a hasonlóságuk teszi őket rokonlelkekké, de amikor szembesültem vele az olvasás során, kényszeredetten felnevettem. Na ne már... Libby is zenész? Ő is zseniálisan gitározik, mint Killian? Isteni hangja van, mint Killiannek? Jobb ötlet nem jutott eszébe az írónak? Sokkal jobb lett volna, ha mondjuk Libby mindene a könyvírás vagy teszem azt, éttermet akar nyitni. Érdekesebb és ötletesebb lett volna, ha másban mutatkozik meg a tehetsége és nem egy ugyanolyan dologban, mint amiben Killian is remekel. Így elvesztette a varázsát. Egyszer még érdekes volt, Kilian esetében. Másodszor már nem tudott elkápráztatni.
* * *
Összességében, nem rossz könyv. Néhol megnevettet, néhol megfognád a szereplőket és vernéd a fejüket a falba, hogy miért bonyolítják ennyire túl a dolgokat. Néha szerethető, néha unalmasnak érzed. Plusz pont viszont, hogy a váltott szemszög használata kimondottan jót tett neki, így sokkal érzékletesebben lehetett átlátni a szereplők érzelmeit és gondolatait.
Más rubin pöttyös könyvvel ellentétben nem a legerősebb kötet - mint például az Egy nap talán, ami szerintem zseniális, és ezerszer mélyebb tartalommal rendelkezik -, de azért megéri az elolvasást, már csak a romantikus hangulatért, amit legtöbb esetben sikerült eltalálnia az írónak.
Aki szereti az abszolút romantikus, erotikával fűszerezett történeteket, amelyek "minden jó, ha a vége jó" befejezéssel érnek véget, amelyekben a főszereplő pasihoz nincs fogható, és maga a megtestesült tökély, amelyekben egy átlagos, hétköznapi lányból is lehet valaki, akkor ez a történet biztosan tetszeni fog neki. Ámde, ha valami többre vágyik az ember, egyfajta mögöttes tartalomra, tanulságra és elgondolkodtató cselekményre, akkor ez nem az a könyv. Könnyed, egydélutános romantikus csemege, ami felidézi, előcsalogatja, vagy megerősíti bennünk azt az érzést, hogy milyen is szerelmesnek lenni.
Nincsenek megjegyzések: