Két hónap eseményei

Lassan-lassan, de lepereg ez a téli időszak és hálistennek már érezni a tavasz közeledtét, amit nagyon várok annak ellenére, hogy amikor meg ősz volt, a télbe voltam beleszerelmesedve, és alig vártam az első havat, a karácsonyi fényeket, a befagyott tavak látványát. Viszont, ez a szép az évszakokban, hogy mindig azt várja az ember, ami a soron következő, és most már igenis, jól esne a tavasz langyos melege, a színek, a zöldbe boruló fák látványa... sorolni tudnám. 

Kicsit, a tavasz közeledtével mintha én is kezdenék kitapogatózni a sötétből. A téli hónapok amúgy is eléggé komorak, ha pedig rossz dolgok történnek, a kettő együtt eléggé be tudja szippantani az embert. Megmérgezi a mindennapokat és szinte éjszakává tesz minden nappalt. Most, valahogy jobb... vagy inkább kezd jobb lenni. Még az ember ruhatárán is meglátszik, ahogy a hideg, szürke színek közé becsempész egy kis halvány, pasztell árnyalatot... én horgolt virágot tűztem a kabátomra, hívogatva a jobb időt vagy jelezve, hogy ideje lenne nagyot lépni és füves-virágos talajra érkezni. 

Újra elkezdtem olvasni. Egy ideje már beletörődtem, hogy olyan nagy hévvel már sosem fogom falni a könyveket, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt - lényegesebben jobban ráértem, ez is tény -, viszont igyekszem újra rászokni vagy visszahozni az életembe. Manapság, sokkal kevésbé kötnek le a történetek. Nagy lelkesedéssel belevágok egy-egy kötetbe, aztán valahogy nincs kedvem tovább olvasni vagy elmúlik az a fajta kíváncsiság, ami még a tartalom elolvasásánál megvolt. Átlapozok néhány fejezetet és tovább, nincs meg a varázs. Most ezt próbálom magamban újra megteremteni és átértékelni magamban azt a gondolatot, hogy az olvasásra szükségem van. Lélekben érzem, hogy szükségem lenne rá, csak valahogy ellenem dolgozik az élet, a mindennapok, a munkahely, a problémák és gondok egyvelege, ami azt erősíti bennem, hogy van sokkal fontosabb annál, minthogy könyvekbe merüljek. Mi értelme romantikus történetekkel szórakoztatnom magam, ha a saját szerelmi életem is romokban hever? Miért olvassak hatalmas drámákról, ha éppen én is abban evickélek és épp csak levegőhöz jutok? Megvan a saját történetem és még valaki történetével foglalkozni olyan, mintha egy plusz ember problémáival foglalkoznék. Ez az egyik... viszont, a könyvek tanítanak. Mások hibái és tévedései talán jó példák lehetnek, és figyelmeztethetnek egy-egy olyan esemény előtt, amelyek az én életemben következnének be, mielőtt ténylegesen megtörténnének. Próbálok meríteni belőlük, általuk feltöltődni és okosabban, vagy tisztább fejjel szembenézni a saját gondjaimmal. 

Ha már problémákkal való törődés, a kapcsolataimat is igyekszem rendbe tenni. Elég sok barátság megromlott az életemben az elmúlt hónapok során, és bár egyeseket igyekszek magam mögött hagyni, néhányat próbálok megmenteni és nyugodtabb mederbe terelni. Azzal, hogy nem is olyan rég új évbe léptünk, nem csak a 2016-os évnek fordítottam hátat, hanem embereknek is, akiket immár ténylegesen is a múltban hagytam, egy előző évben, egy olyan időben, amelyben még működőképes volt a "mi" fogalom, viszont mára már sokkal kényelmesebb az "én és te" megnevezés. Régebben sokkal nehezebben engedtem el azt, aki az életem része és nem értettem, miért távoznak, miért cserélődnek le és miért lépnek a helyükbe mások. Veszteségként éltem meg minden egyes "szakítást". Hibásnak éreztem magam és közben átkozottul okoltam a másikat, amiért képes volt magamra hagyni, olykor fájdalmas búcsúval, olykor pedig szó nélkül kilépve az életemből. Talán, most már könnyebben kezelem... azt nem mondom, hogy nem fáj, de elfogadóbban tekintek arra, ha valaki úgy érzi, jobb nélkülem vagy úgy gondolom, nekem jelent fellélegzést a hiánya. Nem jó dolog kimondani, de egyes barátságok vagy kapcsolatok képesek teherré válni és egy idő után annyira nehéz cipelni őket, hogy szinte összeroskad az ember, a testben lakó lélek a súly alatt, amit nehézzé tettek a szavak, a kimondott vagy kimondatlan gondolatok, a másikba vetett bizalom vagy annak hiánya. Egy eleinte kitéphetetlennek tűnő szeretet képes önmagunk felé tartott késsé változni. Félelemben tart. Elválaszt másoktól. Talán a világtól is. 

Viszont vannak olyan barátságok, amelyek a viták és problémák ellenére is képesek virágozni és újabb hajtásokat növeszteni a vérző sebek fölött. Képes újjászületni vagy tovább nőni azon, ami korábban volt és valahol ezeket a kapcsolatokat igyekszem jelenleg az életemben, és ezzel együtt életben is tartani. Bele akarok burkolózni, mikor álomra hajtom a fejem és tudnom kell, hogy másnap is ott vár, miután felébredek a szobámon végig nyújtózó reggeli fényre. Léteznie kell, hogy legyen mibe kapaszkodnom. Élnie kell, hogy én is éljek...