Azt mondta, jól tetted... elmélkedtél a világról. Elmerültél önmagadban. Olyan giccsesen és mesterkélten hangzott, bár az ő szájából annyira mégsem. Annyira elvont dolgokról képes hétköznapi módon beszélni, hogy fel is tűnt és mégsem az idejétmúlt, sablonos kicsengés. Manapság az ember nem igazán merül el önmagában. Nos, nekem is csak annyira sikerült, amennyire lehetséges és addig, amíg el nem aludtam a sötét csendben. A napokat erre használtam fel: tudattalan elmélkedésre. Tudatosan nem szoktam, úgy nem igazán megy. Az olyan, mintha erőltetném az agyamnak, hogy fájjon. Mert az elmélkedés, néha fáj... nem fizikailag. Lelkileg.
Eszembe jut ezernyi dolog, ami elszomorít vagy éppen elkeserít és már is fájdalmas gondolkodni. Fájdalmas tudatosan elmélkedni. Jelenleg sem terveztem, de aztán csak arra jutottam, hogy igen... talán ez az elmélkedés pillanata. Számot vetek az élet nagy kérdéseiről. Az én életemről és az én kérdéseimről. Bár ne kellene feltennem őket. Minden jönne szép sorban anélkül, hogy tennem kéne értük. Olyan, mintha minden egyes cselekedettel megválnék egy részemtől, amelyhez vissza már nem térhetek. Mint amikor gyerekként már ciki azt mondani, hogy "átjössz játszani?" és helyette a "lógunk együtt?" kifejezést használjuk, pedig ugyanúgy játékra kerül majd sor, viszont hogy néz már ki, hogy lassan tinédzser korba lépve még mindig a babáinkat rakosgatjuk, vagy puzzle-t szórunk a nappali szőnyegére? Igazából, ha nem lennének elvárások, nem is nőnénk fel ennyire hamar... ráérnénk akkor kimozdulni a világunkból, amikor mozdíthatónak érezzük önmagunkat. Ehelyett a világ taszigál maga előtt, mi meg kapaszkodunk, lábainkat szétvetjük és eszünk ágában sincs belépni azon a bizonyos ajtón. Minek? Ha egyszer így is úgy is bekövetkezik, legalább akkor történjen, amikor én akarom, úgy ahogy én akarom, és sehogy másképp.
Gyűlölöm a ráerőltetett nézeteket, gondolatokat, szemléleteket... Gandhi mondta: "Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban." Akkor mégis, miért a világnak kell megváltoztatnia engem? Én akarom megváltoztatni a világot! Önmagamat a világban... másnak látni és nem pedig, hogy a világ láttassa másnak mindazt, ami előttem van, mint amilyen valójában! Legtöbbször ez történik. Látunk valamit, elhisszük és eszünk ágában sincs mögé nézni. Miért tennénk? Miért csapna be az élet? Képes lenne rá? Miért vágna át? Hidd el... átvág. Mindig.
Elmélkedtem, tudattalanul és elaludtam. Ennyit arról, hogy tudatosan vagy tudattalanul teszem. Viszont, valahol mélyen talán mégis csinált valamit az agyam, egyszerűen mondva... tudatosan ébredtem, telve gondolatokkal és ötletekkel. Eddig, annyira rémségesnek láttam az elkövetkezendő néhány évet. Mintha kirántanánk a talpam alól a talajt, de csak fokozatosan, hogy ne vegyem észre... ja, amúgy zuhanni fogok, ha nem kapom el időben a lényeget és elnyel a sötétség... most valahogy észrevettem ezt a mozgást és bár meglehet, hogy így is úgy is lezuhanok, most van ejtőernyőm. Lelassíthatom ezt a folyamatot és az is lehet, hogy találok peremet, amin kimászhatok. Ez a hasonlatok reggele, úgy látszik. Ellenben, most még az sem érdekel nagyon, hogy több szó mögé rejtek két gondolatot. Így esik jól? Akkor így teszem és el lehet hallgatni! Most élesebbek a szélek, világosabbak a formák... mintha tapinthatóak lennének a napok, és nem csak elrohannának a percek. Aztán lehet, hogy eltelik néhány hónap és megint kétségbeesve fogom majd a fejem, hogy "mi a fenét csináljak?" Meglehet. Nem tudom, most viszont egész pozitív kicsengéssel tudtam azt mondani, hogy jó reggelt és igen, szép napunk van a ködös, esős idő ellenére is. Szeretem ezt a hangulatot. Lassan szeptember és elmondhatatlanul várom a hideget. Amikor lefagynak az ujjaim a buszra várva, vagy érzem a dér csípését az orrom hegyén. Van benne valami megnyugtató, ahogy a szoba melegére gondolok, a langyos bögrére, melyben ott kavarog a keserédes, mélybordó meggykavalkád... igazából az epret szeretem. Na meg karácsonykor az almás-fahéjas melegségét. Viszont, a tea így is úgy is jólesik, ha átfagyott az ember. S mennyire jól esik tea helyett az ölelés, amikor alig érjük át a másikat a vastag kabátban... olyankor még a sálak is egymásba gabalyodnak.
Nincsenek megjegyzések: