Te vagy...

Egy viszonzatlan szerelemmel nem egyszerű együtt élni. Olykor lehet könnyebb és elviselhetőbb, mintha (már) nem fájna úgy vagy annyira, viszont olykor nehezebb, mint szeretnénk vagy nehezebb, mint várnánk. Azt mondják, hogy a szív nem szakadhat meg. Bármennyire is fáj, akármennyire is vérzik, életben marad. Csak az nem mindegy, hogyan. Nem mindegy, mikor és miképpen gyógyul meg, mitől lesz jobban vagy kitől képes felejteni. Egyáltalán képes-e elfelejteni mindazt, ami a hegeket okozta? A hegek örökre szólnak. Belevésik magukat a húsba, és mint méreg, úgy áradnak szét a vérben. 

Sosem tudom majd úgy kiejteni a neved, hogy ne okozna fájdalmat az emléked, amit jelentettél. Sosem tudok majd úgy gondolni rád, hogy közben ne facsarodna össze a szívem. Sosem tudok majd úgy a szemedbe nézni, hogy ne gyűlölnélek és szeretnélek egyszerre. Gyűlöllek a fájdalomért és szeretlek azért, mert képes voltál fájdalmat okozni. Többet jelentettél, mint bárki más és képes voltál olyan mélyen gyökeret verni bennem, hogy onnan akarva sem tudnálak kitépni. Inda-zöld szerelemhálót fontál a szívem köré. 

Viszonzatlanul szeretni annyi, mint önmagunkat rabságra ítélni. Nem tartozni senkihez és mégis, birtokolva lenni. Mintha bűnös és veszélyes lenne magunk mögött hagyni azt, ami amúgy felemészt és lelkileg megcsonkít. A fájdalom nem képes ölni, bármennyire is szeretne az ember meghalni vagy elveszni abban az űrben, amit maga után hagy. Azt az űrt is a Te kezed építette és még kényelmesnek is tűnik bevackolni magam abba sötét, csendességgel teli verembe, ahol az emlékeddel takarózhatok, és az irántad érzett szeretetre hajthatom a fejem. S nekem jó lesz ott... boldog leszek. Keserűen, magányosan, fájdalmasan, szomorúan... de boldog. Még akkor is, ha Te vagy a levegő, amit fáj belélegezni. Ha Te vagy az éjszaka, ami rémálmokat hoz. Ha Te vagy a nappal, ami ráébreszt a valóságra. Ha Te vagy a kívánság az ajkamon, amit elsuttogtam, de sosem teljesült.