Mindennek van felszíne és van mélysége. Általában csak az egyiket érzékeljük. Látjuk, amit látni akarunk és elhisszük, amit látunk. Amit nem látunk, nem is érzékeljük, bár tudjuk, hogy van és valószínűleg azt is, hogy látnunk kellene ahhoz, hogy valójában és teljességgel érthessük a dolgok lényegét. A felszínt látni kényelmesebb. Könnyebb hinni abban, hogy a társadalom által hozott szabályok kapaszkodót jelentenek, mintsem felismerni, hogy megkötnek és magukhoz láncolják a lelket. Olyan nekem, mint egy szikla, amire támaszkodhatok - szoktuk mondani, de mi van akkor, ha ez a szikla egyszerűen csak, nem enged továbbmenni? A közelség nyomasztóbb vagy a távolság hiánya? A felszínben élni elviselhetőbb, mert nem fenyeget bennünket annak érzése, hogy egyszer csak, valami leránt bennünket egy ismeretlen világba. Mélyre menni kicsit olyan, mintha feladnánk önmagunkat, holott akkor merészkedünk a legközelebb ahhoz a valakihez, akik ténylegesen vagyunk. S ez a megtapasztalás ijesztő, valljuk be.
Minden egyes nap vagyunk valakik. Néha szánt szándékkal, néha már akaratlanul is. Szerepeket játszunk, begyakorolt mozdulatokat teszünk önkéntelenül is, annak mutatjuk magunkat, akik lenni szeretnénk és annak, akinek mások látni akarnak bennünket. Talán az utóbbi helytállóbb. Nem szeretnénk lenni valakik, hiszen már valakik vagyunk, de elhitetik velünk, hogy lehetünk jobbak, szerethetőbbek, mintha sosem lenne elég az, amilyenek most vagyunk. Tényleg kevesek lennénk? Soha nem elég? Mintha az ember sosem lenne készen, sosem lenne elegendő vagy megfelelő, akárcsak egy megmunkálatlan tárgy, ami még csiszolásra vár, hogy felérhessen a tökéletességhez. Pedig az ember nem tökéletes, és soha nem is lesz az, s ennek ellenére mégis, minduntalan ezért küzdünk, ezt hajszoljuk, ebben látunk önmegvalósulást. Bizalmatlanok vagyunk mások felé? Hiszen önmagunkban sem bízunk. Kételkedünk önmagunkban, mert mások sem hisznek bennünk és mivel mások megkérdőjelezik a belénk vetett hitüket, mi is hitetlenekké válunk saját magunkkal szemben. Mintha a kígyó önön farkába harapna és sosincs kiút ebből az érzésből. Van egyáltalán kiút? Vagy kell, hogy legyen? Boldogságra vágyunk, mégsem találjuk és amikor rátalálunk, újabbat keresünk, mintha sosem éreznénk, hogy lelkünk csordultig telt. Ha boldogság sosem elég, hogy lehet, hogy a szomorúság mégis képes színültig tölteni bennünket? A szenvedést mindig mélységekig megtapasztaljuk, a boldogságnak meg csak a felszínén lépkedünk. Mintha a fájdalmat ösztönösebben éreznénk. Mintha nem tudnánk, hogyan is kell boldognak lenni. Akarjuk, mégsem sikerül elérnünk.
Hol rontottam el? - kérdezzük. Nem tettünk meg valamit? Rossz irányba mentünk? Nem... a lelkünk mélyén, odalent nagyon is jól tudjuk, merre visz az utunk. Tudjuk, merre is kell haladnunk. Elrontottuk volna? A válaszok mindvégig a szemünk előtt voltak. Talán meg is érintettük. Engedtük, hogy befészkelje magát a tudatunkba... de mennyivel könnyebb elfordítani a tekintetünket, mint elviselni az igazság okozta égető fájdalmat, nem igaz? Amiről nem tudok, nem fáj. Pedig istentelenül tud fájni akkor is, ha úgy hiszem, nem veszek róla tudomást. Akkor is, ha a sötétben nem nyitom ki a szemem, csakhogy ne kelljen látnom azt, ami már nincs. Hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ami ott lebeg a felszín alatt, a mélység mélyén és minduntalan emlékeztet azokra a szavakra, melyeket szabadon engedtem, s azokra is, melyek már sosem kelnek szárnyra. Mi tehát a boldogság? Talán az az érzés, amikor már nem érzem, hogy boldogabb szeretnék lenni, s a fájdalom határa talán ott húzódik, mikor már a szív mozdulatlanul tűri az újabb és újabb sebeket, mert már rég megszakadt. Élni talán annyit jelent, mint ennek a mezsgyéjén lépkedni abban a reményben, hogy sosem lépünk túl nagyot vagy eléggé kicsit ahhoz, hogy letérjünk az ösvényről, mely valahol ott húzódik a felszín alatt és a mélység felett.
Nincsenek megjegyzések: