Most úgy érzem, rendben vagyok... rendbe hoztam saját magam. Tökéletes sosem leszek. Nem hiába mondta egyszer valaki, hogy olyan, mintha a szomorúság beleakadt volna a szavaimba. Nem tudok létezni nélküle. A szomorúságról, a veszteségről vagy a csalódásról mindig is könnyebben írtam, mint a boldogságról. Boldognak lenni könnyű. Súlytalan, felhőtlen érzés... de szomorúnak lenni fájdalmas dolog. Azt cipelni és bírni kell. Erősnek kell lenni ahhoz, hogy ne roppanjunk szét a terhe alatt, míg a boldogságban úszva elhagyjuk a biztonságot jelentő talajt. Lebegünk.
Jó érzés bocsánatot nyerni, vagy másnak megbocsátást adni. De saját magunknak megbocsátani még nagyobb feladat, és még nagyobb jutalom. Én most képes voltam azt mondani, hogy nem tehetek róla... hibásnak éreztem és érzem is magam, viszont tudom, hogy a lelkiismeretemet leszámítva, nem okolhatom magam. El kell engedni. Magam mögött kell hagyni, mert nem nézhetek folyton folyvást a hátam mögé, keresve a miérteket és a hogyanokat. Ami volt, elmúlt - szokták mondani. Bár az is igaz, hogy az ember akaratlanul is a múltba tekint olykor-olykor. Néha visszaemlékszek egy pillanatra és olyan erősen próbálom sorra venni minden egyes mozzanatát, hogy szinte látom magam előtt az elhaladó embereket, hallom az elhaladó kocsik zaját, érzem a levegőben a közeli pékségből kiáramló édeskés illatot. Gondolom, már csak a fantáziám színezi ki a dolgokat és olyan érzetekkel tölti meg a hiányos részeket, amelyek még szebbé teszik az amúgy fájdalmas emlékek sorát. Megszépíti az idő... olyan, mintha átírnánk a történteket és már nem is úgy emlékszünk vissza, ahogy valójában volt. S hogy ez rossz vagy jó dolog, magam sem tudom. Igazából, talán nem is lényeges. Lényegesebb az, hogy miként visszük tovább magunkkal az életünkben.
Ha nem lenne képes megszépíteni az idő, vagy az én elmém, sokkal keserűbb érzésekkel telve, szinte elnehezülne tőle a lélek. A rossz pillanatok pedig, mint a szekrénybe zárt molylepkék, előbb-utóbb örök sebeket rágnának a lelkemen. Néha muszáj kegyes hazugságokkal könnyíteni a terheken. Muszáj kissé becsapni önmagunkat ahhoz, hogy élni tudjunk azokkal a cselekedetekkel, amelyeket elkövettünk... vagy éppen nem. Ez nem ámítás. Nem is hazugság. Tudom, mi történt és talán azt is, miképpen lehetett volna megelőzni. Mit nem kellett volna kimondani vagy mikor lett volna jobb felvenni a telefont ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyom a hívást. Mikor kellett volna hallgatni, vagy még jobban eszembe vésni, hogy jóban és rosszban, s nem csak jóban... ismerem a hibáimat. Tudom azt is, hogy gyakran újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el. De talán, minden egyes kudarcból másképp kerülök ki. Építkezik bennem és erősebbé tesz akkor is, ha sokszor még gyengébbnek érzem magam tőle, mint azelőtt. A fájdalomra azért nem váltam immunissá. Nem is lehet megtanulni, hogy ne érezzünk fájdalmat és szerintem nem is kell... hozzátartozik ahhoz, hogy éljünk. Nem bánom az engem ért sérelmeket... s talán azokat sem, amiket én okoztam másoknak. Nyomot kell hagynunk egymásban. Ott kell hagynunk valamit, akár jó, akár rossz emlékekről van szó. Ez tesz bennünket emberivé.
Úgyhogy, nem akarok boldog lenni. Boldognak lenni olyan, mintha az ember mindennel elégedett lenne, márpedig mindig mindennel elégedettnek lenni nem lehet... s nem is elég. Nem boldog, csak jól akarok lenni. Jól azokkal, amik és akik örömet okoznak anélkül, hogy esténként gondterhelten hunynám álomra a szemem. Úgy akarok ébredni, hogy nincs mit szégyellnem, nincs miért aggódnom és így nyugodt szívvel gondolhatok a másnapra, amelyben ott van mindenkinek a helye mellettem, akit szeretek, mert nincs annál keserűbb dolog, mintha az ember egyedül van. Magányos lehet az ember, de egyedül lenni... az élhetetlenné teszi az életet.
Nincsenek megjegyzések: