Vissza a múltba

Amikor álmodunk, olyan helyen is jár(hat)unk, ahol már korábban egyszer éltünk. Ez elméletben kedvezően is hangzik, hiszen fizikailag nem kell ott lennünk, és mégis láthatjuk azt a helyet, azt az épületet, és azokat az embereket. Gyakorlatban viszont, vagy annyira erős a honvágy, hogy elviselhetetlenné válik az átélése, vagy egyszerűen érzéketlenek maradunk az álommal szemben. Talán ez utóbbi a gyötrőbb vagy elgondolkodtatóbb: azért nem érzünk semmit, mert már rég túl vagyunk annak elvesztésén, hogy sosem élünk már ott, vagy eleve nem maradt meg bennünk maradandóan, mert sosem volt fontos és sosem számított igazán? 

Ha őszintén akarnék válaszolni, talán az utóbbit mondanám, de mégis, az első keverékével. Kettős válasz, mondhatni... mert már túl vagyok a dolgon. Rég elengedtem és rég megszoktam, hogy ott hátrahagytam egy korábbi életet, egy jól ismert és megszokott közösséget, akik közül már senkivel sem tartom a kapcsolatot és egy olyan várost, ami akkor talán meghatározó volt, viszont mára teljesen elvesztette a jelentőségét. De tudom azt is, hogy sosem lesz annyira hangsúlyos mint az a hely, amitől két éve búcsúztam el... vagy jobban mondva, sosem búcsúztam el, mert nem volt rá időm. Az első hely egyszerűbb eset volt. Egymásból következtek a megoldások, és kaptam egy évet arra, hogy mindent lezárjak, hogy elvarrjak minden egyes szálat és lassú lecsengésű folyamattal elköszönjek mindentől és mindenkitől, amit és akit ott szerettem. Mindentől, ami lényeges volt... mindentől, ami meghatározta azt a pár évemet, amíg átléptem a húszas korjelző küszöbét. 

A második stáció már más dolog... amennyire utáltam eleinte, annyira megszerettem az alatt az öt év alatt, amit ott töltöttem. Öt év és mégis, mennyire rövid idő. Annak oka, hogy ezt annyira vagyok képes nem elfelejteni, mint amennyire az előző helyet már eltemettem magamban az lehet, hogy sosem volt alkalmam ténylegesen búcsút mondani. Semmitől sem tudtam elköszönni. Ott lebegett felettem a választás és a maradás lehetősége, és én ebbe a halvány, kézzel megfoghatatlan dologba kapaszkodtam annak reményében, hogy van még maradásom. Van miért és kiért maradnom, s hogy ezt majd az élet is ugyanebbe az irányba tereli. Megadja, amire vágyom... csak hogy az élet nem mindig veszi figyelembe az egyén kívánságait. Mondhatnám, hogy minden rosszban van valami jó, és hogy a dolgok okkal történnek, így az is, hogy nekem olyan hamar kellett összeszedegetnem az életem ott lévő darabkáit, hogy aztán a hátamra véve hazahozzam őket onnan, ami már sosem lesz az otthonom. Bár a mai napig úgy érzem, hogy örök életemre az lesz a második otthonom. Valamit akkor ott hagytam magamból. Elvette tőlem és én olyan szívesen adtam neki. Talán akartam is, hogy ott maradjon. 

Ennek hiánya eleven még bennem, mint egy nyílt seb, ami az idővel sem akar begyógyulni. Ellenben az első... hiába láttam viszont embereket, hiába történtek velem hasonló dolgok, hiába jártam végig az ismert folyosókat: nem volt deja vu, nem volt fájdalom és végképp nem éreztem azt a letaglózó érzést, ami szinte a csontokba mar: maradj! Talán, néhány évvel később vagy akár tíz év múlvátal, már azt az öt évet sem fogom hiányolni az életemből? Egyszer, minden veszteségbe belenyugszik az ember? 

Nem tudom... csak azt tudom, hogy egyelőre még fáj, és furcsa, hogy az első dologért pedig már nem érzek fájdalmat. Pedig, szeretnék. Sok minden volt, amit onnan hoztam magammal abba az életbe, amit jelenleg élek. Meghatározza azt, aki ma vagyok... s mégsem érzem már a kötődést. Elengedtem vagy ő engedett el engem? Vagy csak igaz a mondás, hogy amikor elveszítesz valamit, jön helyette más, amit szerethetsz. Az első helyzetet abszolút felülírta a második. Nem engedte, hogy szenvedjek még úgy is, hogy én nem éreztem, hogy erre egyáltalán bármilyen lehetőség is lenne. Könnyen hagytam magam mögött a múltam, és magabiztosan haladtam a jövőm felé. Most viszont úgy érzem, egy helyben állok és egyelőre nem találkoztam még azzal a pillanattal, ami végérvényesen elszakítana és mondhatni meggyógyítana... feledtetne és tovább terelne valami jobb, vagy boldogabb dolog irányába. Az is lehet, hogy már megtaláltam, csak még én nem vettem észre... vagy éppen nem találtam meg és egy ideig még várakoznom kell. Türelmes vagyok. Más nem maradt, csak az idő és a türelem. Ebben bízok... félni viszont félek, hogy sosem veszem észre, amit észre kellene vennem és túl késő lesz, mire leesik: ez volt az a pillanat! S te elszalasztottad! 

Sehonnan sem szabad annyira elvágyódni, hogy ne vegyük észre, mennyire jó nekünk ott is, ahol vagyunk.