Nincs majd Holnap, csak az egyetlen Ma

Sok mindent halogatunk az életben. Határidőket, ígéreteket, fogadalmakat, feladatokat és valahogy utolérhetetlennek tűnik az egész, mintha sosem érnénk a dolgaink végére. Ha elbújunk előlük, nincs is, igaz? Pedig vannak. Ott toporognak a sarkunkban és hiába nem fordulunk meg tudjuk, ott vannak a hátunk mögött, szinte hozzáérnek a vállunkhoz... kopogtatják, szúrják, sebet ejtenek a lelkünkön, mert a tagadás ellenére tudjuk: önmagunkat becsapni a legnagyobb hazugság a világon. 

Sok mindennel nem néztem szembe az utóbbi egy év során... vagy talán évekről van szó? Magam sem tudom. Nem akartam a tényekkel szembesíteni önmagam, és inkább körülrajzoltam gondolatban megannyi pozitív mondattal, mintha azzal igazzá tehetném őket vagy éppen semmissé. Nem történik meg, nem lesz baj, minden rendben lesz, én nem élhetem át, Te nem élheted át... Te vagy a kivétel, ami erősíti a szabályt és sok-sok holnap van még előttünk. S akkor jössz rá, hogy már nincs holnap, amikor már a ma is a tegnapba vész és rájössz, hogy nincs már több időd. Nem tudod elmondani, nem tudod meg a választ, nem teheted fel azt a bizonyos kérdést, nem oszthatod meg, nem árulhatod el, nem... végtelen nemekké válik az idő. Sosem bántam még így a saját hallgatásom. Sok mindent fojtottam már el, szándékosan vagy akaratlanul csak azért, mert úgy gondoltam, van időm a felfedésére. Az őszinteséghez tökéletes pillanat kell. (? ) Amikor készen állok rá lélekben, fejben és úgy érzem, a másik is képes úgy befogadni a nyíltságom, hogy az ne végződjön csalódással. Mert az igazság sokszor fájdalmas. Széttépi az addigi bizalmat vagy kétséget ébreszt az ember lelkében. Ki volt eddig a másik, ha most nevezi magát őszintének? Hazug? Őszinte, csak egyszerűen nem került eddig szóba az igazság? Tényleg létezik erre tökéletes pillanat vagy szimplán képtelenek vagyunk szembenézni a saját igazságunkkal? 

Én hallgattam. Nem hazudtam... csak hallgattam. S immár örökké hallgathatok dolgokról, mert akinek elmondanám... akinek el akarnám mondani, már nem hallhatja. Gyötrelmes érzés, amikor a saját hallgatásod, mintha fojtogatná a torkod. Túl nehézzé vált a némaság. Az egyik legnagyobb ámítás, hogy azt gondoljuk, van holnap. Persze, elalszunk, eljön a reggel és ismét egy napra ébredünk, viszont vannak dolgok, amelyek számára nincs holnap. Nem lenne szabad abban bízni, hogy van. Akár szembenézünk vele, akár nem, az élet egy feje tetejére állított homokóra, még ha nem is figyeljünk a homokszemeket vagy elfordítjuk a fejünket, csak mert amiről nem tudunk, az nem fáj. Nem akarok tudni a dátumokról, nem akarok tudni a jövőhétről, nem akarok tudni a hívásról, nem akarok tudni a betegségről... nem válik semmissé semmi, csak mert behunyjuk a szemünket. A valóság akkor is ott táncol a szemhéjaink mögött, azokban a narancsos-pirosas foltokban és nincs az az álom, ami másnapra elmosná őket. 

Nem lenne szabad, hogy kimondatlan szavak maradjanak a testünkben, mert előbb-utóbb felemésztik a lelkünket. Darabokra szaggatja és nincs az a szó, az a pillanat, az a személy.... és idő... ami újra összerakhatná azt, aki vagy, aki lehetnél, hogy ne az legyél, aki voltál és aki maradtál. Mert néma-lányként maradsz, mozdulatlanná válsz... maradásra ítéled önmagad. Bármennyire is fájdalmas, vagy kínos, az igazság szabaddá tesz, még akkor is, ha abban a pillanatban vagy a legsebezhetőbb. Engedni kell, hogy a szavak a felszínre szökjenek. Hagyni kell, hogy egyszerűen átszivárogjanak a testen és utat találjanak ahhoz, aki megérti. Nem holnap. Ma. Ne haragudj. Bocsáss meg. Sosem mondtam, de... Képzeld, egyszer... Senkinek sem mondtam még, de... Szeretném, ha tudnád, hogy... El kellett volna mondanom, de... Fontos vagy. Tisztellek. Értelek. Akarlak. Hiszek benned. Ismersz. Bízom benned. Melletted állok. Szeretlek. El kell mondani... mielőtt elveszítenénk Őt, akinek tartoztunk velük.