Sirálylét

Vibráló láng-világ, szikrázó üveg-kalap, 

végig libben, teste gőzfelhőbe burkolózik, 

hideg csempefalakon tükröződik alakja. 

Ujjaival cikornyás gyűrűket rajzol, 

apró hullámok követik hajlékony vonalát, 

fém csillan a halovány, reszkető fényben, 

ujjaival szorítva annak hűvös, rideg markolatát. 

Víztömeg, mint párával takart ingovány, 

elnyeli testét, mélybe húzza, eltemeti... 

nyak, érintetlen porcelánként lebeg a felszín fölött, 

mint oszlop, tartva testet, gondolatot, elmét. 

A tett nem ér meg egy percet, egy órát sem, 

s talán egy élet is kevés a döntéshez. 

Variációk egy témára. 

Számtalan lehetőség és mégis, ugyanaz a cél. 

Egyazon végben egyesül akarat és gyengeség. 

Mint gyermek, játszadozik a gondolatokkal, 

hol a fájdalom sző árny-képzeteket, 

a magány sodor szakadék peremére, 

álmok hajszolnak boldogság reményébe, 

lelkiismeret visszhangja ordít, kiabál, jajveszékel... 

Téboly az, mi a sötétségbe zár, 

pókhálóként szőve őrületet elméje köré, 

s a kés átszeli forróságnak tengerét, 

megállíthatatlanul közelítve vágya tárgyához, 

mi kínálkozva tárul fel előtte, mint porcelánoszlop... 

víz fölött lebegve, s tartva testet, gondolatot, elmét. 

Emlékképek cikáznak szeme előtt, 

csuklót hurok szorít, barázdát vés pergamen bőrébe, 

penge lüktető érbe vág, vérfolyót fakaszt ujjai felett. 

Hűvös gyilkos feszül halántékának, 

mozdulatára vár... dörrenés, mi a tettet kíséri, 

üvegtekintete falra vetődött vérpacákat lát. 

Teste, mint súlytalan, libbenő alak-falat, 

sirályként zuhan a horizont vöröslő ege alá, 

másodpercek töredéke, óráknak tűnő várakozás, 

s teste földet érve, csontjai mint faágak reccsenése, 

szilánkok merényletében talál háborítatlan béke-érzésre. 

Egy emlék... pillanatnyi remény a kietlenségben, 

melyet halála óráján gondolatai a felszínre emelnek, 

a bosszú édes ízeként, kiélvezve a pillanatnyi gyötrődés mámorát, 

mint elfeledett fény-foszlányt, mi retinájába égve emlékeztet... 

volt idő, mikor boldog voltál. 

Szabad madár. 

Sirály a kéklő óceán felett, 

kinek szívét még nem mérgezte téboly őrülete. 

Keze inog, fél még... bizonytalan reszketés-táncot jár, 

majd pengeél hegye végül bőrébe fúródik, mint tű... 

apró szúrás, mi vérkönnyeket fakasztva, 

folyóként torkollik a testet körülvevő vízingoványba, 

s karjai már súlytalanul lebegnek a vértől tarkított felszínen tovább... 

Vibráló láng-világ, szikrázó üveg-kalap, 

teste gőzfelhőbe burkolózó, mozdulatlan árny-leány, 

hideg csempefalakon tükröződik alakja... 

hol a visszhangok már üresen csengnek, 

lassan elhalnak, majd a semmibe vesznek, 

ajkai, mint nyitott kapu engednek utat a léleknek, 

s a párafelhők teste felett őrködnek, mint néma, 

halált jól ismerő, kóbor szellemek.