"Olyan gyönyörű a vér színe. Mélybordó vagy karmazsinvörös? Nem tudnám megmondani. Sötét... akár a borittas alkony. Sűrű, akár a paradicsomszósz, amelyet anyám használ a főzésnél. Imádom nézni, ahogyan az ujjam belemártva, végig folyik a bőrömön lassú, ráérős mozdulattal. Csíkot húz maga után és tovább halad, míg végül apró cseppként földet ér, halkan koppanva, melyet emberi fül fel nem foghat. Emlékszem, kiskoromban az egyik fiú hatalmasat esett, amikor megbotlott egy kiálló kőben és az olyannyira felsértette a térdét, hogy a vér szinte megállíthatatlanul szivárgott a nyitott sebből. Összekaristolt bőrének vékony kis repedésein könnyezett a vér, majd az egyre dagadtabb cseppek kisebb tócsává értek össze a bokájánál, ahogyan hangtalanul végig csordogált a lábán, míg az anyja oda nem ért mellénk. A kisfiú csak sírt, az édesanyja pedig vigasztalta, nyugtatta, hogy nem lesz semmi baj és a doktor majd meggyógyítja. Hittem neki... de valahogy, a tekintetemet sokkal jobban lekötötte a vér látványa, mint az a gondolat, hogy a seb valaha is nyomtalanul beforr-e egyáltalán vagy örökké magán viseli majd ennek a kellemetlen élménynek a nyomát. Akkor és ott, megfordult bennem a gondolat: milyen érzés lehet meghalni és vérben ázva eltávozni az élők sorából? Mind a mai napig, nem kaptam még választ erre a kérdésemre."
Minden reggel ugyanúgy zajlik. Megszokottan és következetesen. Ha kívülállóként tekintenék az életünkre, biztosan abban a hitben ringatnám magam, hogy egy '40-es évekbeli, fekete-fehér dia előtt ülve nézem a villódzó képkockákat, újra és újra, melyeken lomha és lusta alakok váltakoznak, némafilmként pörgetve a néhol feltűnő, kosza és üres mondatokat.
Az első képkockán egy széltől fújt, kócos hajú fiú tűnik fel a távolban, esetlenül tekerve a kerékpárján, nyakában újságokkal teletömött válltáska lóg és minden egyes ház ajtaja elé egy összetekert papírköteget dob. Már csak pár perc és a mi házunk elé ér. Fel az emelkedőn, kikerülve a tegnapi eső után maradt mély, levelektől ragacsosra dagadt pocsolyákat, majd fülsértő csilingelés kíséretében, át a kerítésünkön már meg is érkezik a csomag, egyenesen a bejárati ajtónak puffanva, amelyre apám dörmögő hangja szűrődik fel a konyhából.
- Hogy a rosseb vigye el! Már megint az a flancos kölyök! A múltkor a tejesüvegeknek vágta, ripityára törte! Csak találkozzam vele, majd én megmondom neki, úgy biza! Mások a postaládájukba kapják az aznapi híreket, mi meg az ajtónak vágva szedjük össze a lapokat. Mégis, miféle módi ez?- hallom egyre hangosabban a szitkozódó és bosszankodó szavakat, miközben lefelé igyekszem a lépcsőn és magamban csak egy "én szedem össze minden reggel és nem te" megjegyzést morgok.
- Igazad van. Még egy szalonnát?
- Tegyed. És önts még kávét is! Ma a legjobb formámat kell hoznom.
- Jó reggelt, kisasszony! Már azt hittük, ki sem óhajtasz mászni az ágyadból!- pillant felém fél szemmel anyám, amire közelebb merészkedem és megállva a konyhaajtóban, csak figyelem görnyedt, sápadt alakját a reggeli fényben, ahogyan apám kívánságára és óhajainak eleget téve, hol a tűzhelyhez, hol pedig pulthoz rohangál a kávé fütyülő hangjára. Apám pedig csak ül és tesped, ahogyan mindig, várva a szájába repülő sült galambot, vagyis az ő esetében a kávét szalonnás rántottával, újsággal mellékelve, melyről azt hiszi, magától kerül az asztalra minden egyes reggel.
- A suli nyolckor kezdődik, bőven beérek addig bicajjal. Csak most múlt hét.
- Ne feleselj anyáddal, kölyök! Na, hozd be az újságot!- int az ajtó felé apám, amire csak sóhajtok egyet és végig caplatva a homályos, kissé fénytelen folyosón, behozom a lábtörlőre vágott újságkupacot. Újabb szenny. Újabb sporthírek és újabb okok arra, hogy apám panaszáradatát hallgassam, miszerint milyen szar világban is élünk.
- A horgászmagazin is közötte van?
- Nem tudom, nem néztem meg - teszem elé a fekete-fehér, néhol színes köteget és anyámat megkímélve attól, hogy apám módjára engem is kiszolgáljon, veszek egy tányért a szekrényből és egy kisebb adag rántottát halmozok a kopott porcelánra.
- Tiszta röhejes ez az alak! Hogy nem sül le a bőr a képéről! Félévente a nyakunkba sóz egy újabb idióta adót és elvárja, hogy szavazzunk rá, mert na majd ő helyrerázza az országot. Jobb lesz nekünk... mocskos egy népség. Idióta barom! Hé... miért vetted el a kenyeret?
- Azt mondtad, az orvos diétát írt elő és kerülnöd kell a szénhidrátos dolgokat.
- Kerülnöm, de nem megvonnom magamtól! Egy szeletke kenyér nem árt meg.
- Ja... kétóránként egy szeletke kenyér. Zseniális!
- Vigyázz a szádra, Becca! Ne incselkedj!- int le anyám, amire csak összehúzom magam a széken és a számba tolok egy újabb villányi tojást.
- Ne köszörüld rajtam a nyelved! Amíg itthon laksz, én mondom meg, mi van és most azt mondom, hogy ide azzal a kenyérrel! Anélkül ehetetlen az egész- kapja ki anyám kezéből a kenyeres zacskót, és egy újabb szeletbe törve, beletunkol a sárga, tojásos, néhol szalonnás masszába.
- Azt hiszem, munka után elmegyek horgászni Timoty-ékkal.
- Ma igazán szép időnek érkezik a nap- ért egyet anyám, miközben teát töltve a bögrémbe, felcsap a gyümölcsillatú gőz és körbelengi a tudatom olyannyira, hogy immúnissá váljak a mondókájukra.
- Szép szép... csak kapás is legyen. Ennék egy jó kis harcsapaprikást vagy halászlevet. Jaj, szegény anyám. Isten nyugosztalja! Remekül tudott főzni, úgy senki más úgy biza, ha mondom!
Ja. A nagyanyám... na ő nagyjából olyan elviselhetetlen volt, mint apám. Ugyanaz a természet, csak még szarkasztikusabb és becsmérlőbb kivitelben. Sosem szeretett engem. Valahogy, mindig is csak egy púpnak tekintett, aki lány létén nem alkalmas semmire és nem viszi tovább a család nevét sem. Apám és ő is fiúra számítottak. Anyám meg azért számított fiúra, mert apám azt akart. Hallottam, amikor egyszer erről beszélve, anyám sírva panaszkodott, amiért annyit imádkozott az Úristenhez és mégsem adott neki fiú gyermeket. Már akkor megtűrtnek számítottam, amikor a világra jöttem és ennek nagyanyám nem győzött minden egyes találkozásunk alkalmával hangot adni, csak hogy még jobban elcseszve érezzem magam, amiért nem az lettem, akit akartak.
- Túl vézna és sápadt. Talán még beteges hajlamú is. Bezzeg egy fiú! Ő igazi segítség lett volna a háznál. Apja fia lenne. Ugyanolyan magabiztos, céltudatos és erős, akárcsak a felmenői. Ezzel a lánnyal nem lesz más dolgotok, mint rendesen megnevelni és valami jó családba férjhez adni. Akkor talán nem hoz rátok akkora szégyent...
- Meg kellene majd javítani a kerítést is. Még egy olyan vihar, mint a múltkor és csak távolról nézhetjük a zöldségek maradványait, ha az az idióta jószág megint beszabadul a kertünkbe- kezdi anyám a szokásos panaszkodást, vadul súrolva közben a tűzhely tetejét, amire apám csak tovább olvassa az újságot, megnyalva az ujját minden egyes továbblapozásnál.
- Jól van Rachel, majd megjavítom... meg különben is. Nem az én hibám, hogy az az istenverte tehén állandóan nálunk köt ki. Matthew-nak nem egyszer szóltam már, hogy jobban tartsa kordában.
- Neked meg nem egyszer szóltam, hogy csináld meg a kerítést végre! Ma is, horgászás helyett inkább azzal törődnél!
- A horgászás marad! Már egy hete várom, hogy javuljon az idő! A viharba is... én vagyok a felelős, hogy kicsavarta a tönköket?- csapja le a kezéből a papírköteget, anyám pedig csípőre tett kézzel fordul felé, s tekintete villámokat szór, miközben a szivaccsal úgy hadonászva olyan érzésem van, mintha bármelyik percben nekünk vághatná.
- Igenis, te vagy! Pár hete ugyanez volt a fáma! Csináld meg a kerítést, erősítsd meg a léceket... nem ezt kértem? És tessék! Most megint itt tartunk és miért? Mert úgy kell mindenért könyörögnöm ennél a háznál!
- Nyughass már asszony, az istenbe is! Amint végeztem a horgászással, megcsinálom azt az átkozott kerítést!
- Ajánlom is, különben megnézheted, mikor csinálok neked halászlevet...
- ... már ha lesz kapás!- morgom az orrom alatt, és a mosogatóba teszem a tányérom és a bögrém, melyek csörömpölve csúsznak lejjebb az edények között.
- Azt hiszem, ma elmegyek egy időre- teszem közzé, amire apám csak horkant egyet, anyám pedig tovább sikálja a tűzhelyet.
- Újabb adományokat kérnek az iskola újításához. Mégis, mit gondolnak ezek, hogy fürdünk a pénzben?- csap tovább a következő oldalra, és egy újabbat kortyol a kávéjából, melynek gőze apró párafoltokat képez a szemüvege lencséjén.
- A múltkor már voltam a postatakarékban, és nem kis összeget vettem ki. Nem adunk többet, az hót ziher!
- Könyvtárt akarnak nyitni. A gazdag iskoláknak is van. A múltkor a tanárunk behozott egy könyvet, Óz, a csodák csodája címmel. Fel is olvasott belőle. Nagyszerű könyv. Van benne boszorkány, meg beszélő madárijesztő is!
- Beszélő madárijesztő! Micsoda badarság!
- Könyvtárt nyitni... minek? Ti nem vagytok gazdag iskola! Semmi szükség a könyvekre.
- Növeli a gyerekek képzeletét és az veszélyes dolog. Hova lenne a világ, ha minden gyerek képzelődne?
- Annyi lenne a rendes nevelésnek, annyi szent. Olyan dolgokon gondolkoznának, amik butaságok. Kitalációk. A gyerekeknek értelem kell. Valóság. Ezért szeretem ezt az újságot. Minden benne van, amit tudni kell a világról!
- Azt hiszem, elmegyek egy időre. Nem tudom, mikor jövök vissza- indulok az ajtó felé, amire apám csak horkant egyet és megnyalva az ujja hegyét, tovább lapoz.
- Annál jobb, kölyök. Csak az idegeimre mész.
- Mégis, hová? Mikor? Már megint valami iskolás hóbort?- szegezi nekem anyám, amire csak vállat vonok.
- Nem. Nem kirándulás. Csak elmegyek egy időre. Hiányoznék nektek?
- Jól van, kölyök. Elég a szövegelésből. Irány az iskola. Nem akarom hallgatni senkitől sem, hogy az én lányom léha és elkésik.
- Sosem késem el.
- Ne feleselj velem, mert elnáspángollak!
- Te meg ne feledd a diétádat! Az már a harmadik kenyér, amibe belekezdtél- vetem a hátam mögé, amire apám kezében és szájába megáll a szénhidrát adagja, s szitokáradata visszhangozva csap fel a konyhában, hol nekem, hol anyámnak intézve a mondatait pimaszságom miatt, amire én csak felkapom a táskám a vállamra és becsapom a bejárati ajtót.
* * *
Szeretek olvasni. Talán ez az egyetlen olyan időtöltés, amit az évek során magamtól fedeztem fel és nem anyámék erőltették rám vagy akasztották a nyakamba. Szoktam olvasni. Általában titokban, a takaró alá húzódva, az éjjeliszekrényemen vibráló petróleum lámpa halovány fényében, amelyet mindig lentebb tekerek, ha mozgolódást hallok a folyosóról. Még csak az hiányozna, hogy apám becsörtessen és elkobozza tőlem a kincseimet, amelyeket a ágyam matraca alatt őrzök. Az évek során sikerült szert tennem néhány különlegességre, ha a városban vásárt rendeztek mindenféle használt, antik kicit-kacatból és lomnak tűnő holmiból. Az előző tulajdonosoknak már nem voltak értékesek vagy hasznosak, de ezzel lehetőséget adtak azon emberek számára, akiknek esetleg még jelenthet valamit az életükben, legyen szó akár egy kopott gyertyatartóról, egy régi, kissé egyenletlenül kattogó óraszerkezetről, vagy egy fakó, halványsárgás pacákkal tarkított könyvről, melyet a gerincénél már csak a Szentlélek tartott, mielőtt darabjaira szakadna. Nekem értékesek voltak ezek a papírkupacok és amikor volt valamennyi félretett, megtakarított pénzem, vásároltam egy-két szemrevaló könyvet, amely felkeltette az érdeklődésem. Általában, a borítóról ítélem meg a könyvet, még azelőtt, hogy bármit is tudnék a tartalomról. Talán buta szokás, hiszen mondani szokás, hogy csak külső alapján ítélni kicsinyes dolog, de nálam bevált módszer arra, hogy megítéljem, melyek azok a könyvek, melyeket az ágyam rácsai és a matrac között akarok tudni. Először csak nézegetem őket. Figyelem a cikornyás mintákat a szélein, majd a dőlt betűs írást, mely címként domborodik ki a fedőlapból. Aztán megérintem őket. Végig húzom az ujjaimat, leheletvékonyan és a tapintással létrehozok valamilyen megfoghatatlan és leírhatatlan kapcsolatot, amely alapján tudom: te az enyém leszel. Majd belelapozok és szemügyre veszem a betűk méretét. Ha túl nagyok, akkor tudom, hogy hamarabb fogok vele végezni, mint szeretném és talán nem is olyan a könyv mondanivalója, mint szeretném. A nagybetűs könyvek általában gyerekeknek szólnak... én pedig már, a tizenhat évemmel, nem vagyok annyira gyerek. Kisbetűs könyvekre szoktam vadászni. Vastag gerinces, kopottas darabokra.
Apám persze a haját tépné, ha tudna erről - na persze, már ha lenne annyi haja, hogy tépkedhetné. Az a pár kis hajszál a feje tetején nem lenne elég, hogy kitombolhassa magát miattam. S ahogy ő mondta, mi lenne velünk, gyerekekkel, ha lehetőséget kapnánk a képzelgésre? Nevelhetetlenekké válnánk... talán van benne valami. Szabadságot nyernénk ebben a romlott világban.
Első képkocka. Egy szőkés, fésületlen hajú fiú igyekszik felfelé a dombon, kerékpárját motorikusan tekerve. Sapkája teljesen a szemébe húzva, arca körül méregzöld sál lobog a háta mögé, miközben nyaka megereszkedik a táska súlyától, melyből újságkötegek kukucskálnak kifelé. Újabb reggel. Újabb nap. S minden ugyanúgy kezdődik, ahogyan tegnap és azelőtt is. A kerékpár kerekeinek gyors mozgása félretaszít pár kavicsot az útjából, majd szlalomozva végig halad a pocsolyák között és a fiú a táskába nyúlva már az ajtónknak is céloz a papírkupaccal, amely a heves széllökés következtében a lépcső melletti sövényen landol, elijesztve a fűben totyogó galambokat.
Még egy utolsót igazítok a ruhámon, a kedvenc csatomat a hajamba tűzöm, és leindulok a lépcsőn, ahonnan tányérok csörömpölésének hangja és a megszokott tojásos-szalonnás rántotta sós illata kúszik fel az emeletre.
- 'reggelt, kölyök! Az újság itt van már?
- Hozom- fordulok is vissza azzal a lendülettel, amivel megindultam a konyhába, és kiemelve a sövény levelei közül az újságokat, apám elé teszem, aki szokásához híven, kávéval kezdi a napot. Cukor és tej nélkül. Feketén.
- Remélem, végre közötte van a horgászmagazinom.
- Már mondtam, hogy mondd le inkább és vedd meg a városban.
- Dehogy mondom le! Spórolunk az árán és házhoz is hozzák. Nem fogok azért a városban masírozni, hogy sorba álljak az újságos bódé előtt a sok tökkelütött között.
- Ahogy akarod, Bart. Ülj le, te gyerek! Nem férek így tőled- tol arrébb anyám és inkább hagyom az önkiszolgálást. Leülök apám mellé, akinek csak a szeme látszik ki az újság fölött, anyám pedig egy nagy adag rántottát kapar a tányéromra a serpenyőből.
- Mindjárt hozom a teát is. Még forr a víz.
- A csizmámat kitisztítottad?- szúrja közbe apám, amire anyám csak a szemét forgatja és a tegnapi halászlé maradékát a kutya táljába önti.
- Ki van, ha te megcsináltad.
- Ajj Rachel... hát tegnap nem megkértelek rá?
- Nem volt időm. Egész délután a hímzéssel foglalkoztam.
- Én meg a kazánba hordtam a fát. Valamivel fűtenünk is kell a télen.
- A hímzésért meg jó pénzt adnak a vásáron!
- Jó pénzt adnak... a hímzéstől még halálra fagyhatunk, ha nem vág fát az ember.
- Sajnálom. Kint találod a lépcső mellett. Pucold meg, ha annyira kell.
- Remek, mondhatom. Az ember már ennyit sem kérhet- morgolódott tovább, amire anyámnál elszakadt a cérna és a hangja a tea sivító hangjával keveredve visszhangzott a konyhában.
- Ki mondta, hogy úgy dágványozd össze horgászás közben, heh? Azt a nyamvadt kerítést is hetek óta szajkózom már neked!
- Én vagyok az úr a háznál, én tartalak el benneteket! A ház körüli teendőket te vállaltad, rám pedig marad a gyári munka.
- Úgy! Szóval én javítsam meg a kerítést is, mi? Nem elég, hogy rám szakad az egész kert, ugye?
- Egész nap robotolok, vért izzadok abban a tetves épületben és betegre dolgozom magam, hogy legyen mit ennetek minden nap! Te meg felrovod nekem, hogy nem súroltam meg a csizmámat?
- Hagyjuk, Bart. Ennek semmi köze a csizmához. Feleslegesen jártatom a számat, mint mindig. Inkább edd a rántottádat- fordít hátat anyám és levéve a teát a tűzről, hirtelen túl csendessé válik minden. Már nincs mit mondaniuk. Elhal minden szó, minden zaj, és csak a villa koccan néha-néha a tányérhoz, miközben lenyelek egy újabb falatnyi tojást.
Szinte vágni lehet körülöttünk a levegőt, miközben anyám a konyhapultot törli, sikálja, fényezi, ebbe fojtva a mérgét, apám pedig fel-fel lesve az újságból, nagyokat lapoz, majd iszik a kávéjából, tettetve, hogy minden rendben és hidegen hagyja az imént lezajlott szócsata. Tipikus. Úgy tesznek, mintha a másik lenne a felelős, pedig mindkettő ugyanakkora ökör. Kerítés, meg sáros csizma...
- Nem igazam van, Rebecca? Most mondd meg!- szólal meg végül apám, amire én csak sóhajtok.
- A kerítés még mindig inog...- húzok le egy nagyobb kortyot a teámból, apám pedig dühösen összecsapja az újságot és az ablakpárkányra hajítja.
- Na kezded már te is! A fene essen abba a rohadt kerítésbe! A sírba tesztek, az égre esküszöm!
- Ne esküdözz itt nekem, kora reggel!- ül le anyám az asztal másik végére és ő is belekezd a reggelijébe, ami ez idő alatt már elhűlt annyira, hogy csak egy ragacsos, gumis masszaként meredezzen a tányérról.
- Azt hiszem, elmegyek egy időre.
- Hova?- néz rám anyám, amire vállat rántok és felemelkedve a székről a táskám után nyúlok.
- Még nem tudom. Hiányzom majd?
- Jó kutya, ügyes kutya... - hajol apám az asztal mellé, amire anyám csak karba öltött kézzel a fejét csóválja.
- Höh... etesd csak a szalonnával, úgy kell. Ezért sütöttem, hogy a kutya egye meg!
- Ennyit kaphat. Remek jószág. A múltkor is elkapta azt a büdös menyétet a tyúkólnál.
- Azért már megjutalmaztam. A szalonna viszont, nem a fán terem.
- Én teremtem ide, a két kezem munkájával és ha én szalonnát akarok adni neki, akkor adok és kész- zárja le a témát és keverék kutyánkat az ajtó felé tereli, aki a billenőajtón, jól lakottan távozik.
- Még nem tudom, hogy visszajövök-e, de elmegyek.
- Hova, mikor?- kérdi anyám.
- Még nem tudom.
- Menjél is... aztán ne halljunk panaszt rólad! Csak az hiányozna, hogy szégyent hozz a fejünkre- horkantja apám, s újra megnyalva az ujját, tovább lapoz, majd végleg becsukja az újságot.
- Nem az iskolára gondoltam.
- Mindegy. Szedd a cókmókod. Még elkésel itt a végén... uh, de jól laktam- áll fel apám az asztal mellől és nagyot simít pohos hasán, miközben elégedett mosoly terül szét az arcán. Mosoly... inkább béna vigyor.
- Nem szoktam elkésni.
- Ne feleselj velem! Ha hazajöttél, irány a kert! Segíts csak anyádnak. Rád fér a házimunka.
- Tegnap is segítettem. Kigyomláltam.
- Mindegy. Akkor kigyomlálsz ma is.
* * *
Szeretnék egyszer jó messzire elutazni. Mindegy, hogy hova, igazából. Csak el innen... olyan messzire, hogy senkit ne ismerjek, s legfőképp soha többé ne láthassam apámékat. Maga lenne a mennyország, ha beszabadulhatnék minden olyan gondolatomtól és érzésemtől, ami hozzájuk köt. Valójában, semmit nem érzek irántuk. Se szeretet, se hálát, se haragot vagy gyűlöletet. A gyűlölet is egy olyan érzelem, amely hasonlóan hatalmas, akárcsak a szeretet és inkább, ezt sem akarom érezni. Nem akarom, hogy bármi is kössön hozzájuk. Inkább csak közöny van bennem. Semmi más az ég világon.
Vajon hiányzom majd nekik? Eszükbe jutok majd? Rájönnek esetleg, hogy számítok annak ellenére is, hogy nem fiú lettem? Ezerszer elmondtam nekik, hogy elmegyek, de valahogy sosem tulajdonítottak neki jelentőséget. Nem is figyeltek rá és végképp nem érdekelte őket olyannyira, hogy visszakérdezve, többet is kihúzzanak belőlem, ezen rövidke mondaton kívül.
Talán mindegy is. Lényegtelen. A döntésem meghoztam. Elmegyek és Isten engem, úgy segéljen, soha az életben vissza sem jövök ide, hogy továbbra is a savanyú képüket bámuljam, míg be nem töltöm a tizennyolcat és alkalmas nem leszek arra, hogy férjhez adjanak valami pénzes fajankóhoz, aki eltart majd, nekem pedig annyit jelent majd asszonyi kötelességem, hogy szüljek pár gyereket. Képtelen egy élet és én képtelen lennék így élni. Nem választhatok olyat, amiben boldogtalanul élnék. Én szabad akarok lenni. Szabad, akárcsak a könyvek szereplői, akik a matracom és az ágy rácsai között raboskodnak. Most itt a lehetőség. Elmegyek... és vissza sem térek.
Első képkocka és ezennel utoljára. Az ablakból figyelem a szőkés fiú alakját az esőben, ahogy az útjelző táblák mentén végig masíroz az utcán, kapucniját a homlokába rántva az ereszről csordogáló víz ellen, majd egy leheletnyi kis hézagot találva, átvág a mi oldalunkra és ott folytatja tovább az útját, miközben a hajnali csendben felveri a lármás kutyákat, akik hangos ugatás kíséretében jelzik az ismerős és mégis idegen közeledtét, akárcsak a többi reggelen. Kövér és súlyos esőcseppek gördülnek végig az ablakom üvegén, miközben tekintetemmel őt követem, majd kitérve a látókörömből, a házunk felé tart a kanyargós járdán és már hallom is a jól ismert puffanást az ajtónkon.
- Hogy a franc essen abba az őrült kölyökbe! Hányszor megmondtam már, ne dobálózzon, mert én hajítom az utca másik végére!
Valami megváltozott. A fiú nem hajt tovább. Az ismerős, kissé fülsértő csilingelés nem csendül fel és nem közeledik a távol felé. Áll és fél lábbal támaszkodik a biciklin, miközben az újságok között kutat, majd előránt egy kék borítós lapot és azt is az ajtónk felé dobja, de megint csak elvéti a célzást... nincs se puffanás, de koppanás. Az újság valószínűleg, ismét a sövényben kötött ki. Megigazítja magán az esőkabátját, az újságokat beljebb tömködi az eső elől a táskába, majd hirtelen felpillant és a tekintetünk találkozik. Nem tudom, mennyit láthat vagy vehet észre belőlem az esőcseppektől barázdált üvegen, de pár másodpercig mozdulatlanul figyel, majd kezét felemelve int nekem. Bizonytalanul viszonozom a köszönését, majd ahogy jött, már kerekezik is tovább a esőtől telt árkok mentén, és felhangzik az ismerős és várt csilingelés, amely percről percre távolabbról hallatszik a hajnali derengésben. Ugyanúgy, mint eddig. Mint más napokon, s mégis... valami megváltozott. Köszöntünk egymásnak.
A könyvekkel megrakott táskámra csak fél szemmel pillantok, megérintem, mintha búcsúznék tőle, és nagy levegőt véve, a fürdőszoba ajtó felé veszem az irányt, amelyben halkan és szinte hangtalanul fordul el a kulcs. Ma elmegyek... és vissza sem térek.
- Rebecca! Hobb be av úfágokat!- kiált fel apám, de nem figyelek rá. A zsebembe nyúlok és ellenőrzöm, hogy még mindig ott lapul e, hosszan és hűvösen, majd leguggolok és leülök a hideg csempére, a kádnak támasztva a hátamat.
- Hé, te kölyök! Nem hallod, amit mondok?- nyeli le végre a falatot, amire én csak elmosolyodok.
- Morogj csak... mit bánom én- suttogom, és behunyt szemmel hallgatom a padlón lévő szellőzőn át felszűrődő zajokat, mely egyenesen a konyhába nyílik.
Anyám minden bizonnyal a teavizet forralja. Hallom, ahogy a szekrényben lévő teafüves bádogdoboz után nyúlva, a szekrényajtó csattan egyet, apám pedig szokásosan az asztalon könyökölve támaszthatja a fejét, miközben fél kézzel szalonnás rántotta darabkákat töm két pofára. A villája újra és újra a tányérnak koccan.
- Hol a fenében van ez a gyerek?
- Hagyd már. Majd jön.
- Hogy az Isten verje meg! Akkor behozom én- tápászkodik fel az asztal mellől és hallom, ahogy csoszogó léptekkel végig megy a folyosón.
- A sövénybe dobta! Az a kis megátalkodott! Na adok én majd neki... na nézd meg! Szanaszét hullott az egész kupac! Csak találkozzam vele, olyat még nem látott, amit kap tőlem! Oh... na nézd már! Végre!- hallom egyre közelebbről a hangját és a morgolódás csodálkozásba kezd átváltani, miközben visszatesped a székre, amely nyikorogni kezd a súlya alatt.
- Napok óta várom már!
- A horgászos magazinod?
- Úgy biza! Remek újság. Nincs is ennél jobb! Készen van már az a kávé?
- Máris. Rebecca, azonnal gyere enni! Elkésel!- kiált értem anyám, de én csak tovább üldögélek a fürdő padlóján, majd a zsebemben lévő hűvös kis barátomért nyúlok, amely pontosan beleillik a kezembe és végig simul a tenyeremben.
- Megátalkodott egy kölyök... még nekünk kell észben tartani, hogy iskola van és méltóztasson felkelni.
- Ne morgolódj már annyit! Tessék... cukor és tej nélkül. Feketén. A kerítést megcsináltad már?
- Majd ma, asszony. Majd ma.
- Tegnap is ezt mondtad!
- De tegnap nem értem rá. Ma, ha végeztem a gyárban, megveszem hozzá, ami kell és megtákolom.
- Ajánlom, mert nem vagyok hajlandó még egyszer hazáig űzni azt az átkozott tehenet! Tönkretette a múltkor is a tökágyásokat!- sápítozik, amire apám csak horkant egyet és az újságkupac után nyúlva, felcsapja valamelyiket.
- Jól van jól van... na hagyjál olvasni és tegyél még egy kis szalonnát- inti le, s visszatérve az újságához, tovább böngészi az aznapi híreket, anyám pedig, levéve a tűzhelyről a felforrt, síró-rívó hangot adó teavizet, megszakít minden zajt, amely addig betöltötte a házat. Minden elhalkul. Elfogytak a szavak, a gondolatok, a szitkozódások, s némaságba burkolózva, alig észrevehetően kattog tovább a konyha polcán lévő óra, mely minden egyes másodperccel tovább sodor el innen... valahová.
* * *
Olyan gyönyörű a vér színe. Mélybordó vagy karmazsinvörös? Nem tudnám megmondani. Sötét... akár a vörös, borittas alkony. Sűrű, akár a paradicsomszósz, amelyet anyám használ a főzésnél. Csak nézem, ahogyan az ujjam belemártódik, s végig folyik a bőrömön, lassú és ráérős mozdulattal. Csíkot húzva maga után, és tovább haladva, míg végül apró cseppként földet nem ér, halkan koppanva a csempén, melyet emberi fül fel nem foghat.
Aprócska vágás. Hatalmas tett. Megmondtam... elmegyek innen. Sokszor próbáltam már megtenni, de valami mindig marasztalt. Valami mindig megálljt parancsolt... de most nem. Most másképp történik minden. Megváltoztatom a mindennapokat és kiragadom mind a testem és lelkem a megszokott, örökös körforgásból. Határozott mozdulattal újra a hűvös fémre fonódnak az ujjaim és minden gondolkodás vagy mérlegelés nélkül a karomba mélyesztem a pengét, amely akár a puha vajat, úgy szeli ketté a bőrömet. Hosszú, vékony csík követi az élét, és a vérvörös nedv szivárogni kezd, eláztatva a ruhám szegélyét, a csempe halvány barázdáiba folyva. Nem érzek fájdalmat. Minden egyes vágással valahogy szabadabbnak érzem magam. Önfeledtnek. Figyelem, ahogy a csíkok sokasodni kezdenek mindkét csuklómon és immár bőröm halvány színe eltűnni látszik a vörös mintázat alatt. A tudatom tompulni kezd, a légzésem lassul. A szívem talán ellenállni próbál. A torkomban és a karomban is érzem, ahogy majd' át akarja szakítani a bőröm, de nem törődöm vele. Hamarosan jobb lesz. Leáll és megpihenhet. Behunyom a szemem és a kést a padlóra téve, elengedem magam. Lentebb csúszom és karjaimat magam mellé lógatva hallgatom a csendet. Azt a nyugalmat, amely kezdi az egész testemet, elmémet és lelkemet is átjárni, miközben a vérpatakok tovább csordogálnak, végig a karomon. Hangtalanul és sebesen.
- Azt mondta, elmegy.
- Mi van? - csapja le Bart az újságot.
- Becca. Azt mondta, elmegy- ismétli a felesége, amire csak hümmög egyet.
- Mikor? Hova?
- Nem tudom... de azt mondta, elmegy.
- Tényleg- ért egyet a nejével és visszatérve, megnyalja az ujja hegyét, hogy tovább lapozzon, közben észre sem véve, ahogyan egy aprócska vércsepp, át a szellőzőn a kávéjába csöppen, majd egyre több követi útján.
