Tüskés vadrengetegbe burkolt
derengésként ül meg a félelem,
mint lucfenyő törzseibe kapaszkodó,
fáradt alkony peremén elillanó füstlélegzet.
Sikolyérzet, mint szél süvít suttogva,
szörnyek testébe eresztve karmait,
hófehér vérpatakok fakadnak
érintésén, mint halvány mosolyvonal
az arcodon, ajkaid csipkedér rajzolta
meggyvörös ívén.
Bordák zárják körül Vaderdő szívét,
mint láthatatlan ölelés a lelket,
kézen fogva kísér végig utadon a magány,
hol derengésként ül meg a félelem...
S elalszanak a fények,
megpihennek a hangok,
fáradt alkony peremén
távoli otthonra találsz, hol szíved
már nem dobog.
Nincsenek megjegyzések: