Süvöltő

"Mi leszel, ha nagy leszel?" Gyermekkorunk sokszor feltett egyszerű, de annál bonyolultabb kérdése szüleink, rokonaink, barátaink részéről, amelyre eleinte oly sok a lehetséges válasz. Gyerekként álmodozunk, és számtalan ötlet rajzolódik ki a gondolatainkban, amelyek olyan könnyűnek tűnnek. Elérhetőnek. Megvalósíthatónak, s olyan egyszerűen és villámgyorsan cserélgetjük az ötleteket, mint a színeseket a rajzoláshoz. Egyik pillanatban még a piros a kedvenc színünk, a következőben pedig mindent csak kék színnel vagyunk hajlandóak rajzolni. Kislányként másképp láttam a világot. Olyan színesnek, akárcsak a rajzaimat. A szivárvány minden színében ékeskedtek, s gyakran a falamra ragasztottam azokat, amelyek különösen kedvesek voltak a szívemnek. Képek voltak. Elképzelések. Apró tervek. Hatalmas álmok. Esténként gyakran nézegettem őket. Majd amikor végül behunytam a szemem, a képekre gondoltam, mielőtt álomba szenderültem. Hittem benne, hogy az álmaim valóságosak és hogy ezáltal, a megrajzolt képeim is azzá válhatnak.
Valamikor. Valahogyan.

Majd, mint mindenki más, én is rájöttem, hogy az élet nem ilyen egyszerű, mint a rajzaim. A gyerekként oly végtelennek tűnő színeseim palettája leegyszerűsödött és mára nehezebbé vált a döntés, hogy melyik színt is válasszam. A kéket vagy a pirosat? A nehezet vagy a könnyebbet? Az egyszerűbbet vagy a bonyolultabbat? Kislányként, egyszerűen csak félretettem az egyiket és a másikért nyúltam, felnőtt fejjel viszont, nem lehet ennyire könnyelmű és meggondolatlan az ember. Nem ilyen egyszerű a másik lehetőségért nyúlni, s pláne nem gyakran adódik olyan alkalom, hogy akár két lehetőség is kínálkozik a számunkra. Néha be kell érni azokkal a dolgokkal, amelyet az élet ad nekünk, s van, hogy ez csak egyetlen dologgal ér fel.
Az életben számtalan nehéz döntés adódik, amellyel meg kell küzdenünk, amelyen tovább kell lépni, amelyet meg kell oldani, de talán az egyik legsúlyosabb teher, amelyet életünk végéig cipelünk, annak az apró kérdésnek a következménye, amelyért gyerekként még izgalomba jövünk, felnőttként pedig rettegünk tőle.

Mi leszel, ha nagy leszel? 

Régebben azt gondoltam, hogy mindez egyszerű és amint eljön majd a felnőtté válás pillanata, könnyű lesz számomra a döntés, hogy hamar megtalálom azt, amiben jól érzem magam. Az évek elteltével viszont, ez az elgondolás egyre fakóbbá vált a képzeletembe, mostanra pedig olyan szürke, akár a kinti égbolt. Szürke és komor. Felhős és átláthatatlan. Az a rengeteg szín, melyről úgy hittem, hogy létezik, melyeket beleképzeltem ebbe a jövőképbe, eltűntek. Talán soha nem is léteztek? Vagy az évek a felelősek, melyeknek előrehaladtával egyre nehezebb az élet? Az évek mosták el ezeket a színeket vagy csak felnőttem és végre tisztán látom a dolgokat, mindenféle szépítés nélkül?
Nem tudom, mi igaz. Látom az embereket, nap mint nap, nincs más dolgom, mint figyelni őket és bepillantást nyerni az életükbe. Ez a munkám. Megörökítem a pillanataikat, melyek számukra fontosak, az ő életük nagy könyvében, amely az enyémben csak egy fejezet. Egy röpke pillanat, amely elszáll, amint más vagy mások állnak a lencse túloldalára.
Szeretem a munkámat. Mindig is érdekelt, kislány koromtól kezdve és amint a szüleim úgy ítélték, hogy tényleg képes vagyok vigyázni valami értékesebb dologra, felelősségteljesen, megkaptam az első fényképezőmet a tizenötödik születésnapomra. Emlékszem az első vele készített képemre.

Hűvös őszi nap volt. Már közelgett a tél, és mint minden gyerek, én is rettentően vártam a csodára, hogy lehulljon az első hó. Ilyen csoda történt a születésnapomon is, amikor izgatottan, fényképezővel a kezemben elindultam, megörökítsek valami nagyszerűt és kivételeset. Leesett az első hó... s habár nem volt sok, én úgy örültem neki, mintha méteres hótakaró fedte volna be a tájat. Csupán vékony rétegként terült el, de számomra olyan volt, akár a hófehér tenger, mely tisztaságával elárasztja a mezőket, réteket, a falu házait és annak apró tornyait. Tisztán emlékszem erre a napra... mert talán akkor először néztem úgy a tájra, hogy minden részletét látni szeretném. A legkisebb kavicstól, a legmesszebb eső fáig.
Az utam az erdő felé vezetett, végig a kavicsos ösvényen, amely csikorgott a talpam alatt a hószállingózó, délutáni, sápadt derengésben. Olyan gyönyörű volt minden. Tiszta és nyugodt. A szél lágy, susogó hangja lengedezve kélt át az erdőn, magával hozva a közelgő tél illatát. A fák kopasz ágai között csak halványan jutottak át a nap sugarai, az ég vastag felhőrétege mögül, de még így is, engedni láttatta magát a hó enyhe csillogása, mely nyugodtan és hangtalanul pihent a növények és fák ágain.
Akkor pedig hirtelen felfigyeltem egy jelentéktelennek tűnő neszre, egy pirosas kis foltra a fehérségben az egyik, hozzám közel eső fán. Mozdulatlan maradtam. Az ujjaim görcsösen ráfeszültek a fényképező hűvös fémjére, miközben figyeltem az apró kis lény mozdulatait, ahogy ide-oda ugrál a faágon, majd hirtelen mozdulattal a fa alatt lévő cserjére pottyant és sűrű fejforgatások, ugrándozások után végül belemélyesztette a csőrét a bokron csüngő, mélyvörös, lédús bogyókba. Továbbra is próbáltam mozdulatlan maradni és végképp nem elijeszteni a közelemből, de éreztem... akkor már tudtam, hogy ő szeretném elsőként megörökíteni és lencsevégre kapni. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan tegyem? Ha megmozdulok, biztosan megijed és elrepül, viszont ha csak nézem és nem cselekszem, előbb utóbb amúgy is tovább repülne, nem igaz? Egy próbát megért.
Kihasználtam az alkalmat, amikor egy apró fordulással teljesen mögé kerültem látószögben, és amilyen lassan csak tudtam, felemeltem a fényképezőt. Figyeltem minden mozdulatomra, nehogy valamit hirtelen csináljak, közben pedig próbáltam elnyomni szívem heves dobogását a torkomban, visszafojtani a lélegzetem, mely az izgatottságtól sűrű kis párafelhőket képzett előttem a hidegben...

Mintha csak tegnap történt volna, úgy látom magam előtt az emlékképet. Minden egyes mozzanatát és pillanatát, még most is, ennyi év elteltével, melynek emléke él bennem és ebben az agyongyűrt kis fényképben, melyet kikoptattak az évek és az ujjaim, melyek oly sokat szorongatták. Mennyire féltem, hogy elrepül... hogy vele együtt elszáll a pillanat és az alkalom is, hogy legalább fényképen az enyém legyen. Az én kis madaram. Az én Süvöltőm... de nem tette. Helyette ott gubbasztott továbbra is a cserje ágán és bőszen lakomázott a vörös szemekből, melyeket még nem csípett meg a fagy és a tél szele. Én pedig kattintottam. Egy gyors kis villanás kíséretében, amire csak hirtelen hátra kapta a fejét és tele szájjal... csőrrel a kamerába nézett. Persze, amint tudatosult benne, hogy én itt vagyok és végig itt is voltam, izgatottabbá vált, s egy pillanat alatt - elrugaszkodva a cserjéről, mely heves, apró rángások kíséretében megrezzent apró súlyára, lerázva magáról a hótakarót - eltűnt előlem a fehér messzeségben. Csak halványan és nagyon távolról láttam egy piros kis foltot ugrándozni a légben, majd végleg elvesztettem a szemem elől.
Talán az élet is ilyen, mint ez a kis madár? Egyszer csak, teljes pompájában, színekkel övezve körülvesz minket, majd egyik pillanatról a másikra kicsúszik a kezeink közül? Birtokolhatjuk és a miénk lehet, vagy csak külső szemlélők lehetünk, akik eltűrik a rájuk mért csalódásokat, kudarcokat és pofonokat?

Szörnyű érzés, hogy mennyi mindent el kell szalasztanunk az életben, egyetlen dologért... mennyi álmot kell feladni egyetlen álomért. S ezekben nem is az a rémes, hogy feladtuk... hanem, hogy sosem tudhatjuk meg, mennyire lettünk volna jók vagy éppen rosszak benne, hiszen, amíg nem tapasztalunk valamit a saját bőrünkön, nem is tudhatjuk, hogy hogyan alakult volna és miképpen. A lehetőség elúszik előttünk, de mi hagyjuk tovább menni és elsiklani a jelenünkben, hogy a múltunkká váljon. Egy emlékké, amely talán a jövőnk lehetett volna, mégsem kaptunk utána. Nem elég gyorsan.
Kapálózhatok, gondolkodhatom, de nem vagyok boldog és talán sosem leszek az, mert minden nap gyötörnek a gondolatok, amikor látom, hogyan valósult meg mások életében mindaz, amely nálam csak elképzelés marad. Fotós vagyok... egy egyszerű fényképész, aki több, mint tíz éve egy lencsén keresztül nyer bepillantást mások világába, de igazán sosem kerülhet beljebb a látszatnál. Kívülálló vagyok, egy átjáró, melynek végén áll egy világ és az én világom, egymástól hatalmas távolságban. Pedig gyerekként mennyire egyszerűnek tűnt ez az egész. Játéknak. Olyan egyszerűnek, mint amikor fényképen megörökítettem a kis süvöltőt. Része akartam lenni a világnak, egy aprócska fogaskereke, de annál nagyobb álmokkal telve, amelyeket egymás után megvalósítok és elérek. Nagy dolgokat akartam véghezvinni, szerettem volna, ha megismer a világ és én is megismerhetem ezerszínű arcát. Felfedező akartam lenni, egy nagy utazó, aki oly sok csodát lát majd a világban, nagy beszélő, kinek szavára embereket, tömegek hallgatnak. Segíteni szerettem volna az embereken, életeket, gondolatokat, érzéseket menteni. Nagy álmodó akartam lenni, akinek minden nap újabb és újabb ötletek születnek a képzeletében és nem fél elérni.
Megrekedtem.

Itt ragadtam... ezt ilyenkor érzem a legjobban, amikor csak állok a fényképekkel teli falam előtt, melyre oly sok év súlya nehezedik és én csak szemlélem az alkotásaimat, vagy ők néznek le rám? Én alkottam őket, vagy ők formáltak engem ilyenné? Mikor hagytam ennyire elromlani a dolgokat? Élnem kellene, s helyette emlékekkel veszem körül magam, melyek nem is én vagyok, nem is az én életem és mégis, az én életemet teszik szürkévé és színtelenné. Boldognak kellene lennem, de helyette csak a veszteséget érzem. Elveszett vagyok a saját világomban.
- Te boldog voltál Süvöltő?- kérdezem önmagamtól és a megfakult fényképemtől, mintha csak azt remélném, válaszol nekem, de tudom, hogy a csenden kívül semmi nem válaszol. Még a tekintete sem, mely ugyanúgy néz rám a fényképről az eltelt évek múltán is. Akkor pedig elém villan, ahogy elrugaszkodik, tova száll és elrepül a messzeségbe. Előttem táncol az a kis piros folt a fehér vászon előtt, ugrándozva, izgatottan, határtalanul szabadon... változtatnom kell. Élnem kell, egyszer igazán.
- Meg kell találnom újra önmagam. Ki kell ebből másznom, igaz?- simítok végig az érdes papírfelületen és elfojtva a könnyeimet, nagy sóhajtok.
- Madárkám... veled kezdődött minden. Te voltál az első alkotásom... és te leszel egyben az utolsó is. Tőled nagyszerűbbet sohasem fogok alkotni, és már nem is szeretnék.
Azzal pedig a fényképtől megválva, melyet eddig mindig magamnál hordtam, a képek sokasága közé emeltem, az üres fotókeretbe téve, melybe még nem tudtam, mit is szánok majd. Most már tudom... ez az ő helye. Ő a kezdete és a vége... ennek a fejezetnek.
Tovább lépek. Újra álmodok. Talán valóra váltom egy régi nagy vágyam, vagy valami teljesen új dologgal folytassam? A lehetőségeim határtalanok... bármelyiket is választom, épp olyan nagyszerűek, mint a másik. Én pedig már nem félek elérni őket...