Vannak emberek, akik jönnek-mennek az életünkben. Egyesek jönnek... mások elmennek és néha, épp csak hogy betoppannak. A következő pillanatban már csak az emléküket érezzük. A jelenlétük megszűnik bennünk élni. Egyesek jönnek. Velünk maradnak. Körforgásszerűen váltakoznak, míg egy ajtó bezárul, nyílik egy másik... amikor elveszítünk valakit, valaki más lép a helyébe. Jönnek és mennek. Észrevétlenül. Te egy ilyen jelenlét vagy az életemben. Eltűnsz, velem vagy, a nevetésednek is különös íze van... önfeledt. Majd egy másik pillanatban ismét nem ismerlek. Mintha nem is ismertelek volna. Két véglet vagyunk. Teljesen és sehogy sem. Semmiért és egészen. Mégsem tudok nem tudomást venni rólad. Számtalanszor elhatároztam, és mégsem voltam képes cselekedni. Nem bírtam ezt az ingalétet... hol velem vagy, hol messze jársz... itt akartalak tartani, abban a pillanatban, amikor érzem a mosolyod. Érzem a hangod. Az egész lényed. Birtokolni akartam azt a pillanatot. Kapaszkodtam és lényed köré fontam a szívemet befutó inda-zöldek hajtásait... azt hiszem, kicsit veled együtt akartam létezni. Ott akartam lenni a tudatodban akkor is, amikor nem tudod. Amikor nem is emlékszel rám. Amikor ott sem vagyok veled... és mégis, ott kuporoghassak az elméd egy elzárt szegletében. Szükségem volt rád. Szükségem volt arra az érzésre, amikor megismertelek... egy szörnyű időszakom tetted fényesebbé azzal, hogy képes voltál nevetésre ösztönözni. Megnevettettél... hosszú időn múltán, először. Igazán. Az érzések úgy vándorolnak, mint az emberek. Hol mélyebben, hol magasabban repül. Elérhetetlen. Azt hisszük, választanunk kell. Azt hisszük, szükségünk van a döntésre, hogy tudjuk, hol is vagyunk. Mélyebben? Magasabban? És melyik a nekünk legtökéletesebb? Hol vagyunk mi ketten? Néha itt, néha ott... nem lehetnénk csak egy helyen? Létezik az az egy hely? Léteznie kell... ott kell lennie... valahol.
Sokáig ebben hittem. Választanom kell... nem létezhet köztes állapot. Megértettem. Megértettelek téged. Mi két véglet vagyunk a világ két pontján, amik néha érintkeznek, néha eltávolodnak és az eltávolodás pillanatában nem jelenti azt, hogy végleg eltávolodtunk... hogy nem gondolunk a másikra. Nem jelenti azt, hogy messzebb vagy, mint akarnám... távolabb, mint lehetnél. Bárcsak olyan közel lennél, mint amennyire akkor voltál. Minden percben. Nem ragaszkodhatom ennyire. Ahhoz, hogy visszatérj, néha el kell engedjelek... engednem kell, hogy eszedbe jussak, hiányolj belőlem egy darabot... valamit, ami önmagadban rám emlékeztet... ami önmagadra emlékeztet én bennem. Hasonlók vagyunk. Ugyanazt a furcsa világot látjuk mindketten a tükör két oldalán. Nem veszítelek el. Nem is kerülsz messzebb, mint gondolnám... mindig ott vagy. Azon a helyen, ahol a legnagyobb szükségem van rád. Ahol mindig megtalállak. Jó helyen vagy... és ha egy gondolatra elmosolyodok, tudom, hogy sosem leszel valótlanabb, mint amilyennek a világ mutat. Te adtad a mosolyt. Megtanítottál rá. Megtanítottál akkor, amikor a fájdalomtól sírni is képtelen voltam. Megtartottál. Felemeltél. Visszavezettél önmagamhoz. Mássá tettél. Megváltoztattál.
S ha az emberek néha jönnek és mennek... ha te néha el is távolodsz, majd újra visszatérsz... ez a legtökéletesebb barátság. Szavak nélkül is tudjuk, hogy a jelenlét kölcsönösen ott lebeg a másik életében. Ott rejtőzik azokban az apró mosolyokban, mely a másikra való gondolásban születik újjá... újra és újra... pont, mint azon az első napon, amikor megismertelek.
Vannak emberek, akik jönnek-mennek az életünkben. Egyesek jönnek... mások elmennek és néha, épp csak hogy betoppannak. A következő pillanatban már csak az emléküket érezzük. A jelenlétük megszűnik bennünk élni. A legrosszabb dolog vagy, ami valaha történt velem... szívemet körülfonó inda-zöldek közé rejtőztél szíved hajtásaival... már nem féltelek.
Nincsenek megjegyzések: