Hála post-it

Furcsa érzés feladatot kapni és megtenni valamit más kedvéért, csak mert ő lát benne fantáziát. Talán én is látok benne értelmet, és inkább csak a hitetlenség gátol abban, hogy motiváltnak érezzem magam. Nem is olyan rossz ötlet, és talán másoknak is többször lenne rá szüksége. Szebbé válna a világ, vagy boldogabbá az ember? Talán az utóbbi. Boldogabbak lehetnénk, ha gyakorolnánk a boldogságot és boldognak lenni. 

Mely dolgokért vagyok hálás az életemben? Elsőre sok minden ugrott be... legalább is, úgy éreztem, hogy eléggé sok minden, aztán ahogyan válogattam a gondolatok között, egyre kevesebb választási lehetőségem maradt, amellyel kapcsolatban tényleg úgy éreztem, hogy hálás lehetek. Persze, hogy vannak ilyen pillanataim, emlékeim, viszont a legtöbb szép emlékkel az a baj, hogy már nem aktuális. Lezárult vagy elmúlt, és inkább azért adok hálát, hogy megtörtént vagy átélhettem és nem azért, mert még az életem része. Ez utóbbi, nos... eléggé kevés van. Sajnos vagy szerencsére? Azt még nem tudom. 

A gondolataimat papírokra írtam. Nem szedtem bonyolult, összetett mondatokba, de azért valamennyire, mégis körülírtam és megfogalmaztam úgy, hogyha arra ránézek és elolvasom, hasonló érzés járjon át, mint amelyet jelent számomra. Eleinte csak néhány papír sorakozott az asztalomon, majd szép kis kupacok születtek néhány nap alatt... mert a gondolatok felkutatására és összesítésére nem elég néhány óra. Napok kellettek, hogy átlássam az életemet és még most sem hiszem, hogy mindenre sikerült visszaemlékeznem, amiért hálát érezhetek. S még hálát adtam azért is, ami elmúlt. Szerettem annyira, hogy hálás legyek, amiért megismerhettem őt vagy azt a valamit, és talán ezt is értékelnem kell. Minden egyes apró dolgot, még akkor is, ha már úgymond lejárt a szavatossága. Viszont javarészt azért adtam hálát, amit éppen megélek. A jelent próbáltam előtérbe helyezni és minden olyan döntést, amely hatással van arra, aki éppen vagyok, ahogyan éppen élek. 

Az embernek vannak rossz napjai. Kellemetlen, bizonytalan bal lábbal ébredései, és ezek néha megmagyarázhatatlanok. Még csak okra sincs szükség, hogy elmondassam, ezért és ezért érzem magam rosszul vagy szomorúnak. A szomorúság néha csak úgy jön. Ránk telepszik és uralja az aznap minden óráját. Ez még a jobbik eset, mert ha nincs ok, akkor bármi képes visszazökkenteni. Egy ölelés, egy mosoly, egy szó vagy hír, ami többet ér annál, minthogy lógassuk az orrunkat. Egy oknál már nehezebb, mert történjen bármi, ott lebeg felettünk és ha félre is tudjuk tenni valamennyi időre, később ismét eszünkbe jut és egyedül a napok hozhatnak felejtést idővel. 

Ilyenkor van szükség a hálára. Akkor is, ha ok nélkül és főleg akkor, ha okkal tűnik szürkének a világ. Ha úgy érzem, kezdek bele(vissza)zuhanni abba az állapotba, amikor úgy gondolom, semmi sem működik, semmire sem vagyok elég jó, és senkinek sem vagyok elég fontos, akkor kihúzok egy post-it cetlit abból a bizonyos kis kék dobozból. Mert a kék békés. Olykor kettőt vagy hármat is, ha több pozitív gondolatra van szükségem vagy csak úgy, mert jó visszaolvasni mindazt, ami boldoggá tehet az életben. 

Talán másoknak is többször lenne rá szüksége. Szebbé válna a világ, vagy boldogabbá az ember? Talán mindkettő. Boldogabbak lehetnénk, ha gyakorolnánk a boldogságot és boldognak lenni, s így mosolyogva élhetnénk meg minden napot, messze űzve a szomorúságot... legalább is a következő post-it cetliig!