Fájdalomba csomagolt

Élj pozitívan... ne gondolj a rosszra... ne lásd a dolgokat ennyire sötéten... emeld ki a jót és helyezd a rosszak elé... kapaszkodj azokba az emberekbe, akik enyhítik a fájdalmat vagy a szomorúságot. Sorolni lehetne az érveket, amik segíthetnek átjutni a nehéz időszakok megpróbáltatásain. Valahol, nagyon mélyen én is látom a "fényt" és a lehetőséget, hogy igen, van kiút ebből és talán nem csak kiút, amire várni kell még, hanem már most van megoldás, csak utána kell nyúlnom és meg kell ragadnom. Mindössze abban rejlik az akadály, hogy én nem akarom észrevenni. Nem akarom tudomásul venni, és talán meg is van rá a mentségem. Amikor egymás után történnek rossz dolgok, nehéz észrevenni a jót. Mintha egyetlen rossz dologhoz ezernyi kéz tartozna és meghatározhatatlan időközönként, újabb fájdalom-csomagot rántana elém: tessék, birkózz meg vele, ahogy tudsz! 

Nem kértem, nem akartam és mégis tele van vele a lélek-szoba. Megtelt ezekkel a szomorú, veszteségbe burkolt dobozokkal, és járhatatlanná vált közöttük az út. Nincs tér, nincs hely, csak ők. Ők és én. 

Egy ideig gyűjtögettem őket, mert nem tudtam, miképpen szabadulhatnék meg tőlük. Eleinte talán még úgy is gondoltam, hogy nekem most ez jutott, ezzel kell együtt élnem, viszont tudom, mit tanácsolnék másnak: élj tovább! Bár a veszteség feldolgozása hosszadalmas folyamat és nem lehet csak úgy Isten veled-et mondani, viszont azt sem akartam, hogy tovább vendégeskedjen nálam, mint kellene vagy illene. Meddig illik rosszul érezni magad? Meddig illik bánatosnak lenned? Meddig illik gyászolni? Eléggé buta kérdések és nem is így gondolok az illene kifejezésre. Nem a környezetemmel való kapcsolat illendősége zavart, hogy ki mit mond majd vagy hogyan gondol rám... inkább az okozott kétségeket, hogy Ő vagy éppen Ők, miképpen gondolnak majd rám valahonnan, valamikor, ha én már annyit nem. Nem felejtem őket, viszont bűnös dolog, ha egy óra leforgása alatt nem jutnak eszembe? Tudják, hogy jelen pillanatban nem tudok róluk és hogy esetleg valami örömet okoz? Rossz lennék, ha megpróbálok túllépni a veszteségen és ezáltal rajtuk? 

Élni kell tovább... nem tudtam, miképpen lehetséges. A dobozokat összeszedtem és igyekeztem minden fájdalmammal együtt, gondosan visszacsomagolni őket. Nekik adtam minden érzést, amit jelentett a létük, majd a hiányuk. 

A lélek-szobám újra tiszta volt. Néhány helyen fájdalom-morzsa, bánat-üvegek, viszont tiszta. Nyugodt. Talán békés is. S akkor jöttem rá, hogy a veszteség nem csak elmúlás lehet, nem csak elérhetetlen hiány, hanem tehetetlenség is. Újra ott voltak a dobozok. Talán kevésbé fájdalmasak, de szinte ugyanazokkal a címkékkel és azt hiszem, egy ideje már a vendégeim voltak. Néhány hónapja már kerülgettem őket, viszont hol csillogó tárgyakat, hol egyéb kicit-kacatokat tettem rájuk, amik ideiglenesen szebbé tették őket és már nem is tűntek ijesztőnek. Barátok nem lettünk, csak megtanultunk együtt élni. Valamilyen formában, én tanultam meg együtt élni velük, és bár tudtam, mit rejtegetnek, a külső máz, a dobozok színei elhitették velem, hogy nem olyan rossz ez, mint amilyennek tűnik. Egyedül akkor láttam bennük fenyegetést, amikor minden elsötétült körülöttem. Amikor leoltottam a lámpát, bebújtam a takaró alá és csak őket láttam a sötétben. A szögletes, egyenes alakjukat, ahogyan pislogás nélkül merednek rám. 

Ki kell őket nyitnom. Beléjük kell pillantanom... és akkor újabb sötét hetek következtek. Különös érzés, amikor egyik fájdalmat felülírja a másik és már nem is tudod igazán, miért könnyezel, miért szenvedsz, csak azt tudod, hogy van... hogy azt éled, akaratlanul is. 

Ezeket a dobozokat is, mint az előző kupacot... feldolgoztam? Nem is tudom... elfogadtam? Már nappal sem látom őket színesebbnek, mint amilyenek valójában és talán ez segített abban, hogy együtt tudjak élni velük, viszont immár a tartamukkal, és nem csak a felszínt nézegetve. Tudom, mi van bennük és ennek tükrében élem az életem. Élem általuk, velük és olykor nélkülük. 

A veszteség mellett viszont, ami gyötrelmesebb, az a tehetetlenség és az, amikor úgy gondolod, mindent megtettél és mégsem elég. Van egy belső határod, amit súrolhatsz, feszegethetsz, de nincs erőd, hatalmad, ami mindezt megszeghetné, átléphetné vagy megugorhatná. Emberből vagy te is, mégis mit vársz?! Fohászkodsz, imádkozol és sírsz azért, hogy több legyen benned, hogy képes legyél dolgokra, amikre más nem és bármit megadnál, csak hogy elmondhasd: tényleg megtettél mindent és az igyekezeted célt ért. Mert nincs rosszabb annál, mint amikor az elszalasztott lehetőségeket mérlegeled. Bárcsak hamarabb... ha már akkor... talán másképpen... és addig vádolod önmagad, amíg már elhiszed, hogy valóban a te bűnöd, pedig emberi mivoltod lehetőségeinek birtokában cselekedtél úgy, ahogyan csak képes voltál rá. Nem érzed elégnek... persze, hogy nem. Mert a sikertelenség kudarc és nincs vigaszdíj. Két lehetőség volt, és te csak az egyiket érted el. 

Még mindig nem tudom, hová tegyem a dobozaimat. Kidobni nem tudom őket, mert úgy is visszaszöknek vagy előbb-utóbb megsokszorozódnak, mint a hidra, kinek levágva a fejét, kettő nő helyette. Az idő sem hiszem, hogy gyógyír lenne, mert a veszteség az örökre szól. Magaddal cipeled és legfeljebb tompítja majd más fájdalom vagy néhány örömfoszlány, ami kapaszkodóként átsegít a mindennapokon. Azt hiszem, dobozai mindenkinek vannak. Csak meglehet, hogy valaki a háta mögé sorakoztatja, hogy ne is lássa. Lehet, hogy hozzám hasonlóan valaki színesebbnek látja őket, mint amilyenek valójában és este szakít rá időt, hogy szembenézzen velük. Mások kirámolják és szanaszét szórják a bennük lévő tartalmat, és a fájdalomban élnek. Így érzik jól magukat, vagy csak megszokták...?! Én még nem tudom, milyen sorsot szánok nekik. Testet váltani nem tudok, a lelkemet sem tudom kimosni és újabb sors-madzagra teríteni, amin tisztán lengedezhet(ek). Valahogyan bennem kell olyan helyre raknom őket, hogy a bánat és a keserűség ellenére is Valakivé tegyenek. Építsenek és gazdagítsanak, akkor is ha fáj... akkor is, ha nem engednek felejteni.