Az életben rengeteg minden társas dolog. Mástól függ, más befolyásolja és más által válik valami valamivé. Ritka az a dolog, amihez senkire és semmire sincs szükségünk és mi magunk tudjuk előteremteni. S ha még van is ilyen dolog, akkor is megjelenhet a másik fél jelenléte. A legegyszerűbb példa talán a szeretet, hiszen mindezt nem önmagunk élvezzük és érezzük, hanem más felé irányítjuk, másnak adjuk és másnak fejezzük ki. Innentől kezdve pedig megint csak nem önálló, egyedüli dologról van szó. Kölcsönhatásba lép. Kapcsolat alakul ki és attól a perctől változni fog, ahogy megszületik bennünk a tudat gondolata iránta, érte, miatta.
Mindezzel még nincs is szerintem probléma vagy nem látok benne akadályt. A probléma ott kezdődik, amikor a saját boldogságunk ettől függ, vagyis mástól. Amikor képtelenek vagyunk a boldogság megteremtésére csak úgy, magunkért, értünk, miattunk és belőlünk. Kell valaki, kell valami, hogy működjön... kell? Azt hiszem, a kapcsolatok nagy része azért megy tönkre, mert nem tudunk nélküle létezni. Legalább is ezt hisszük, hogy nélküle képtelenek vagyunk bármilyen más, egyedüli életre. Interakció nélkül már elképzelhetetlen az élet? Muszáj és feltétel, hogy legyen mellettünk valaki, hogy más közelében legyünk, hogy általa lépjünk előrébb és előrébb? Az ember képes boldogítani önmagát?
Azt hiszem, erre az tudna választ adni, aki élete során sokszor volt egyedül, és szándékosan nem a magányos szót használom. Magányos akkor is lehet az ember, ha társaságban van, viszont egyedül lenni csak is önmagával képes.Talán ő az, aki erre pontos és talán kielégítő választ tudna adni. Mikor tesszük boldoggá önmagunkat anélkül, hogy szükség lenne más szavaira, cselekedeteire? Ennyire kapcsolatfüggők lettünk, hogyha egyedül végzünk egy tevékenységet, az már magányosságba csap át? Magányosnak és szeretethiányosnak érezzük magunkat, mert nincs kivel együtt nevetni? Milyen érzés önmagunkon nevetni? Számomra nem természetellenes és olykor kifejezetten jól esik. Azt hiszem, nem csak másokkal kellene barátságokat kötni, hanem önmagunkkal is. Talán érdemes elgondolkodni a kérdésen, hogy én a barátom vagyok? Barátságot ápolok a lelkemmel, az életemmel és úgy egy az egyben magammal? Csupán együtt élek velem vagy tényleg mélység és tartalom van a csontok mögött? Kicsit olyan érzés lehet ennek a felismerése, amikor huzamosabb ideig nem tudunk önmagunkkal szembenézni a tükörben. Mintha félnénk meglátni az igazi valónkat a burok alatt, és néhány perc után úgy fordulunk el, mintha illetlenül egy idegent méregetnénk titokban.
Barát csak más lehet? Barátságot csak más által érezhetünk, tapasztalhatunk? A többség talán arra voksolna, hogy igen... ez a normális, ettől lesz szép és értékes valami, mert láthatatlan szálak tartják össze. S ez a bökkenő... összetartja... mert amint véget ér, az ember szétesik, darabjaira hullik és csak akkor képes összepakolni magát, ha újabb barátságot köt. Mert az az új majd ismét egésszé teszi. Megjavítja. Begyógyítja. Feledteti... így élve nem is tudom, kik vagyunk mi valójában. A mással folytatott kapcsolat és viszony határoz meg bennünket, s nélküle nem tudom, van-e egyáltalán ember. Érkezhet a válasz, hogy persze. Van. De milyen? S mindez nem is másnak lényeges. Nem az számít, más milyennek lát minket. S még csak nem is az, hogy mi milyennek látjuk önmagunkat... hanem, hogy képesek vagyunk-e elfogadni, hogy igen: ez vagyok én. Ilyen hibákkal, ilyen érzésekkel, ilyen gondolatokkal és igen, a magam barátja vagyok jóban rosszban... mert a szomorúságban és a fájdalomban nincs rosszabb, mint amikor önmagunknak sem vagyunk képesek megbocsátani. Akkor lényegtelen a barátok száma, a barátságok mélysége vagy felszínessége, és mellékes dolog az is, hogy ki fogja a kezünket... a bajban egyedül vagyunk. S azt hiszem, az egyik legszebb dolog, ha el tudjuk engedni önmagunkat azzal az érzéssel, hogy barátom vagyok. S barátom voltam.
Nincsenek megjegyzések: