A napokban dobozoltam. Nem vagyok az a "mindent felhalmozok, mert jó lesz még valamire" típus, de azért sok mindent megtartok az érzelmi értékük miatt, legyen szó akár egy könyvbe tűzött falevélről, lapok közé préselt virágról, egy cetlire írt gondolatról, vagy egy kifakult édességes papírról. Mintha ezekbe a jelentéktelennek tűnő dolgokba beleivódna az emlék. Szó sincs ilyesmiről, mégis ragaszkodunk hozzájuk. Pedig az élményt "idebent" őrizzük, ott mélyen a koponya fala mögött és tárgy nélkül is fel tudnánk idézni azt a pillanatot, mégis megnyugtató a tudat, hogy van valami kézzelfogható bizonyíték a megkopott gondolat mellett.
Az idő múlását sok mindenen érezhetjük. Elég csak nap mint nap szembenézni a tükörképünkkel, bár ez pont az a példa, amelynek nem szeretnék hangsúlyt adni. A tükörkép vagy a megtartott tárgyak is megszokhatóak. Kevésbé éreztetik az évek csendes haladását. Látjuk, ahogyan a tekintetünk gyermeki csillogásból komoly pillantássá tompul, emlékeztethet bennünket egy könyv vagy egy szeretett játék boldogabb vagy szomorúbb időkre. Érezzük bennük a múlást, a felejtést, és valahogy mégsem teszik egyértelművé vagy konkréttá. Ezek megszokható dolgok, hiszen a tükör is egy állandó jelenlét. Ott van velünk a nap kezdetén, a tükröződő kirakatfelületekben, az esti szürkületben... mintha folyamatosan követnénk a testünk öregedését és bár tudjuk, hogy valamihez képest eltelt öt vagy tíz év, mégis súlytalan.
A napokban dobozoltam. Leveleket, könyveket, naplókat... kottákat. Azt hiszem, ez utóbbival kapcsolatban mindig lesz egy részem, ami sosem gyógyul meg. Enyhítheti az idő, feledtetheti és tompíthatja, de attól még ott lesz. Ott marad. Ami viszont mindebben pozitív, hogy már nem küzdök ellene vagy nem teszek lépéseket arra, hogy kihúzzam, mint egy szálkát a fájó bőrből. Az a dolog átalakított, átértékelődött bennem és azt hiszem, jó így. Ugyanúgy nem tudok már a hangszer elé ülni. Nem tudok ugyanazzal az érzéssel vagy ugyanazokkal az elképzelésekkel. Megváltozott a kezem játéka, a gondolataim rohanása vagy éppen nyugodt hullámzása a billentyűkön. Azt hittem, hogy mindez visszahozható és hogy valamikor képes leszek majd ugyanúgy játszani, de nem... és eleinte ez megrémített. Kikészített. Napról napra az marcangolt, hogy hibás lettem. Eltört bennem valami vagy kiveszett. Elvesztettem önmagam... talán még most is keresem, viszont már nem azt az énemet. Valaki mást kell megtalálnom, valaki mássá kell válnom, mint ahogyan nem lehetünk ugyanazok sem, akik tízévesen vagy tizenhat évesen voltunk. Azt az énünket is elengedtük valahogy. Számomra viszont mindez attól vált nehézzé, hogy nem elváltam önmagamtól, hanem valami elszakított, erőnek erejével, akaratom ellenére, egyetlen rántással és még csak ellenkezni sem volt időm.
Naplók... visszaolvasva a gondolataimat, egyrészt ismerős idegenként nézek vissza önmagamra, másrészt viszont, mintha valaki más életét olvasgatnám és azt hiszem, ebben rejlik igazán az idő múlásának kézzelfoghatósága. Nem a tükrökben és nem is a tárgyakban, hanem a szavakban és pillanatnyilag, a leírtakban. A kimondottak elszállnak és valahogy a felejtésbe merülnek akkor is, ha ott cseng még valahol. A leírt szavak viszont maradandóak. A lapokra fagyasztják a múltat. Az évek során szorgosan írogattam a sorokat, néha folyamatosan és rendszeresen, néha pedig csak hónapok elteltével vettem elő újra, amikor volt mondanivalóm. Boldogabb vagy szomorúbb történések, amelyeknek hangot akartam adni. Talán inkább az utóbbira voltak példák.
S azt hiszem, ez a két dolog az én legnagyobb "hibám". Az írott szó, a hangjegyek és a szavak nélküliség. Nem tartom magam némának, vagy túlzottan csendesnek, de talán jobban kedvelem a csendet a zajnál. A könyveket, a hangszeren való játékot, és az írást. Ezek eléggé magányos tevékenységek, viszont sokkal közelebb emelnek önmagamhoz, még ha másoktól el is távolodom időközben. Olykor szándékosan is... hogy sajnálatomra avagy sem azt még, vagy már én sem tudom. Évek óta jól elvagyok ebben a kis burokban, amit én teremtettem, mert ha mindez hálás dolog, akkor az ember nem érez magányosságot vagy hiányt. Kitölti lelkének minden kis üregét, és nincs szükség más által érzett örömre, reményre vagy szeretetre, ha az olykor ellenünk fordulhat fájdalom vagy csalódás képében.
S mindebben az a kiábrándító, hogy ez a burok sem biztonságos, mert lehet szeretetteljes az írás, az olvasás vagy a zongorán való "klimpírozás", az ember önmaga ellen fordulhat abban a tökéletesnek hitt összhangban. Egyszer csak, már nem esik jól a szavak íze, a hangok nem úgy szólnak, nem úgy csengnek, mint hittem, s már kevésbé boldogít az írott szavak visszhangja. Akkor mintha, egyszerre megszűnne a burokban érzett békesség és közben hontalan lennék a világban. Kirekesztett egy érzés, de abban a pillanatban valahogy, mégsem a világban keresem a vigaszt vagy a haza utat, s nem is másoktól remélem. Magamnak, magamban, magamtól és magamért kell rájönnöm, hogy merre van az én ösvényem, az az út, ami visszatérít vagy esetleg, már egy új útra irányít. Azt hiszem, jelenleg a második lehetőséget élem, olykor nehezebben, olykor pedig könnyebben. Próbálom érteni és keresni a bennem, körülöttem és általam történt változások okát, miértjét és hogyanját, mert bennem van az az egyedüli hely, ahol a tehetetlenség és az elveszettség érzése ellenére, hazatérhetek.
Nincsenek megjegyzések: