A csalódást nem lehet másként megélni, mint ami. Mondhatják akárhányan a megszokott klisészövegeket, gyenge és sovány vigasz a valóság nyomorúságához képest.
Ennek így kellett történnie. Ne sajnáld, majd lesz jobb is.
Tanulhatsz belőle és tapasztalhatsz, hogy a továbbiakban mit ne ronts el.
Építőkőként tevődik az eddigi életedhez és most bármennyire rossz, gazdagabb lettél tőle.
Ami a múltadban ragad, okkal teszi. Okkal nem szerepel a jövődben.
Minden rosszban van valami jó! Nézd a jó oldalát!
Ordítani tudnék a kíntól, ami ilyenkor átjár ezek hallatán. Idegtépően felesleges és hangozzanak bármennyire kétségbeejtően, valahogy mégis tudom... ezek az emberek törődnek velem. Még akkor is, ha a vigasztalásukkal nem tudok mit kezdeni abban a pillanatban, amikor összedőlni látszik a világ.
Próbáltam más életet élni. Voltak elképzeléseim, vágyaim és hatalmas terveim. Kislánykoromban mindig arról álmodtam, hogy édesapámmal bejárjuk a világot. Hajóra szállunk és ki sem kötünk, egészen Indiáig. Ez volt a mi nagy, közös álmunk, de mindez meghiúsulni látszott, amikor kiderült a gyógyíthatatlan betegsége és az egyik napról a másikra az ágynak döntötte. Onnantól már semmi nem volt a régi. Talán, ez volt az a pillanat, amely idáig vezetett. Ahhoz, akivé mostanra váltam.
Édesanyám majd' belebetegedett a gondolatba, hogy apám meghalhat, pedig ennek a valószínűsége fent állt, akár szerettük volna, akár nem. Mindenki tisztában volt vele, mégis... édesanyám nem bírta elviselni a tudatot, annak a lehetőségét, hogy elveszítheti őt. Szenvedett. Sosem felejtem, amikor éjszakánként zokogni hallottam. Előttünk próbált erősnek mutatkozni és nem megtörni, viszont a könnyeit ha előlünk sikerült is elrejteni, magának nem hazudhatott. Mielőtt elaludtam volna, gyakran hallottam a szaggatott lélegzetvételeit, a fel-feltörő sírását a hálószoba felől, melynek hangját a párnájába próbálta fojtani. De én hallottam... tisztán és kivehetően, s ahányszor kényszert éreztem arra, hogy kibújjak a takaró alól és átosonjak hozzá, hogy vigasztaljam - vagy legalább, csak hogy mellette legyek és fogjam a kezét, hogy tudja, nincs egyedül - mindig az jutott eszembe, hogy előttünk nem akar gyenge lenni. Soha. Ezt nem vehettem el tőle.
Édesapám a napok múlásával egyre mélyebbre süllyedt a kórban és sokszor már azt sem tudta biztosan megmondani a fájdalmak és kínok szünetében, hogy a lánya vagyok-e és nem valami jöttment idegen. Szörnyű pillanatok voltak... látni azt, ahogy egy erős, mindig is nagy akarattal rendelkező embert egyszer csak az ágyhoz láncol valami láthatatlan, megfoghatatlan dolog, amely felett nincs hatalmunk, s megváltoztatja az addigi életünk minden mozzanatát. A derűs, boldog napok elmúltak, s az életünk szürkébbé vált, mint bármikor máskor. Olyan szürkévé, akárcsak az eső előtti felhős, koromszínű égbolt.
Amitől pedig féltünk, amelytől mindenki rettegett és elkerülhetetlen volt, bekövetkezett... egy csendes, decemberi reggelen. Édesapám, mintha csak a hóesést figyelte volna, ahogyan vékony, hófehér paplanként terül el a táj felett... de immár üres, merev és élettelen szürkéskék szempárral, amelyből egyik pillanatról a másikra tűnt el, s hunyt ki az élet. Halkan kopogtattam az ajtón, amely nyikorogva tárult ki előttem, majd megkerülve a hatalmas ágyat, melyben párnák között vékonyka, összetört teste pihent, az íróasztal felé igyekeztem a reggelivel megrakott ezüst tálcával. Beszéltem hozzá, mindenféle dologról kezdtem csacsogni, s választ sem vártam a kérdéseimre vagy éppen csak arra, amiről éppen meséltem, míg a csészébe gőzölgő csipkebogyóteát töltöttem és a tányér mellé a gyógyszereit kikészítettem. Majd felé fordulva, minden szavam elakadt. Ott álltam, ledermedve, a testem elgyengült, az ujjam nem engedelmeskedtek... a csésze hangos csörömpöléssel tört megannyi szilánkra a szoba padlóján, melynek fülsértő hangjára hirtelen jelent meg az egyik cselédünk, aki mellém érve, s szembetalálkozva édesapám élettelen látványával, egy halk sikoly kíséretében kiviharzott a szobából, édesanyám után kiabálva.
Nem felejtem a tekintetét... ahogyan üresen nézett a szemembe, át a testemen, minden gondolat és érzés nélkül. Ahogyan karjai, szinte kérlelve csüngtek felém az ágy szélén. Sosem felejtem az arcát, annak vonásait, melyek visszatükröztek minden addigi kínt és néma gondolatot, amelyek testében és elméjében lezajlottak a hónapok során... s a szájának vékony pereméről csordogáló vért, amely vörössé áztatta a fehér párnahuzatot. Halott volt. Az én drága, imádott édesapám, akitől annyi szeretetet kaptam addigi életem során. Nem emlékszem, mit is éreztem akkor pontosan. Túl halvány és mégis, túl eleven az emlék ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni azt az érzést, azt a gondolatot, ami akkor, belülről átjárt és mardosta a lelkemet, miközben óvatos léptekkel felé igyekeztem és a keze után nyúltam. Kapaszkodtam belé. Szorítottam, mintha így magam mellett tarthatnám... s magamban imába foglaltam a nevét, a szeretetét és minden érzésemet, amely tisztelettel vette őt körül.
Gyászoltam. Emlékeztem. Szavak és könnyek nélkül.
* * *
Az életben mindennek ára van. Nincs olyan dolog, ami kivétel lenne ez alól... és itt nem csak azon dolgokra gondolok, amelyeket pénzel meg lehet venni. Ára van a mosolynak, a bánatnak, a nevetésnek és szomorúságnak is. Ára van minden egyes könnycseppnek, minden önfeledt, boldog kacagásnak. Édesanyám gyakran emlékeztetett egy aprócska mondatra, amely szinte meghatározta az egész gyerekkorom és kihatással volt a további életemre is: vigyázz, mit kívánsz! Előbb-utóbb, mindenért fizetnünk kell. Nincs olyan dolog, amely következmények nélkül maradna és ha akarjuk, ha nem, ezekkel mindig szembe kell néznünk.
Édesapám halála után minden megváltozott. Az addigi boldog napok a feledésbe merültek és habár teltek a hónapok, majd az évek, mindig is olyan érzésem volt, hogy a gyász örökre beköltözött a házunkba. Állandó lakóvá vált, beleivódott minden helyiségbe és a napsütéses napok sem voltak képesek arra, hogy kiűzzék ezt a bennünk élő sötétséget. Ott volt minden egyes családi étkezésnél, amikor édesapám hűlt helyére néztem az asztalfőn, ott volt minden egyes karácsonyon, amikor az üresen billegő hintaszék felé pillantottam. Bármennyire próbálkoztunk, nem tudtunk szabadulni az érzéstől. A hiánya pótolhatatlanná és felejthetetlenné vált.
Édesanyámra sem ismerek rá. Már rég nem az az erős, magabiztos asszony, aki édesapám mellett volt. Törékennyé és sebezhetővé vált, aki megunva az életét már csak arra a pillanatra vár, hogy a halál érte is eljöjjön és újra édesapámmal lehessen. Nem túl gyakran, de igyekszem hazamenni, még ha csak látogatóba, ha nem is hosszabb időre. Szeretnék mellette lenni, a támasza lenni, a lánya, akivel osztozhat minden aggodalmában, örömében vagy fájdalmában, de ez lehetetlen... magába fordulva éli mindennapjait, senkihez nem szólva, senkivel nem törődve, s ahányszor hazamegyek, csak még jobban elkeseredem, amikor rájövök, hogy minden igyekezetem hiábavaló. Édesanyám már most halott. Habár még él, belül üres és tele van az évek során felgyűlt, mérhetetlen fájdalommal és keserűséggel, amelyet a család szeretete sem tud enyhíteni a lelkében. Tekintete csak élettelenül mered a semmibe, édesapám hintaszékében ülve a verandán és mereng a semmibe... talán emlékezik. Talán hall minket, viszont pár megrándult arcvonáson kívül semmi nem mutatja, hogy velünk lenne. Hogy köztünk élne.
Borzalmas érzés így látnom, de minden igyekezetem kudarcba fulladt, hogy visszatérítsem a valóságba. Árnyak között él, emlékek között, olyan pillanatokban, amelyek talán belül boldogabbá teszik, feledtetve a szenvedés és a hiány érzését egy időre. Valameddig... félek, hogy végül ez fogja a halálba sodorni. Az emlékekbe való vad kapaszkodás és a mély depresszió, amely előbb-utóbb, végleg elhatalmasodik majd felette, elszakítva tőlünk.
Mindennek ára van. Az én életemben szentül igaz ez a kijelentés. Ára van minden mozdulatomnak, gesztusomnak, mosolyomnak, amelyet adok az embereknek, kik hozzám fordulnak az éjszaka pillanataiban. Nem mindegy, mit miért teszek és hogyan... a legfőképp nem, hogy kivel. Az emberek nálam olyanok, akár az állatok, akiket idomítani kell. Túl mohók, önteltek és kapzsik, akik azt hiszik, hogy minden magától értetődően az övék, mindenféle előzményes birtoklási kísérlet nélkül. Sokszor vadállat módjára viselkednek, követelnek és elvárnak, hiszen ki vagyok én, hogy eldöntsem, mit akarok és mit nem? Nekem feladatom van, amiért fizetnek, s éppen ezért kénytelen vagyok befogott szájjal tűrni minden szavukat és sértésüket, ha nem akarok az utcára kerülve tengődni és megvesződni minden egyes napért a hidegben, hogy ne fagyjak halálra. Nem ilyen életet akartam magamnak. Annyi álmom volt, s mégis... most itt vagyok és önmagamat sajnálom, ahogy benne rekedtem megannyi őrült viszonyban, idegenektől, ismerős arcokig és abból élek, hogy mások vágyait kielégítve eltekintek mindattól, ami én vagyok és amit én szeretnék. Az embereket nem érdekli, ki is vagyok valójában. Hogy mi a múltam, milyen gondolatok és érzések zajlanak le bennem. Senkit nem érdeklek Én. Az az én, aki bennem él, és nem csak a tükörben látszik vagy akit mások látnak maguk előtt. A tükör egyáltalán nem mutat meg semmit ebből. Rejtve marad minden, s talán csak a tekintet az, amely elárul valamit is abból, amit igazán érzek és tudok. A szeretet számomra ismeretlen fogalom. Ismeretlenné vált abban a pillanatban, amikor édesapámat elvesztettük. Valahogy, akkor mindenki immúnissá vált körülöttem azokra a gesztusokra, amelyek ezt kifejeznék a másik iránt, s mind a mai napig nincs olyan személy az életemben, aki felől én bármiféle olyan megmozdulást tapasztalnék, amely őszinte és önzetlen.
Mindennek ára van. Itt, még a kedvességnek is... minden mézes-mázas kérlelés és figyelem a másik iránt színlelés és tettetés. Valamiért való cselekedet, amely olyan átlátszó, akárcsak egy könnyű, selymes anyag, mely elfedi a valóságot. Nincs már a mai világban semmi értékelhető dolog. Mindenért fizetnek. Még az emberségért is. Azért, hogy megkülönböztetettek legyünk az állatoktól, amely némely esetekben sokkal közelebb áll az emberek viselkedéséhez, mint sokan azt gondolnák. Mert ezek vagyunk igazából. Állatok, akiket a vágyaik és ösztöneik hajtanak egy olyan világban, amelyben nem létezik a megértés, az együttérzés és az én tudata. Irányítottak vagyunk mások által, s mi is irányítunk, hogy boldogulni tudjuk. Beilleszkedünk, alkalmazkodunk és olyan döntéseket hozunk, amelyeket már abban a pillanatban meg is bánunk, hogy csak rá gondoltunk, de mégsem cselekszünk másképp... tovább megyünk, féltve őrizve önmagunkat a kudarctól, amely még lentebb tud nyomni minket az ingoványban annak ellenére is, hogy jelen pillanatban is, épp hogy csak egyensúlyozva lépkedünk a tetején abban reménykedve, hogy eljön majd egy olyan nap, amikor minden megváltozik és emelt fővel tekinthetünk előre, minden szégyenérzet és megbánás nélkül.
Nincsenek megjegyzések: