Borzasztó hideg van... a csípős, borzongató szél végig süvít a kerten és bekúszik a kabátom ujja alá, én pedig bárhogy próbálom lentebb húzni a csuklómon, már késő... a hideg átjár és a fogaim ritmikusan összekoccannak, ahogyan vacogva előrébb lépdelek a majd' térdig érő hóban. Éjjel megállás nélkül zuhogott. Nem láttam, de hallottam, ahogyan az ágyban fekve a plafonra meredtem a sötétben és figyeltem a lágy neszelés halk, de annál észrevehetőbb hangjait a csendben. Már nem esik, de a szél keringőt járva a kert felett felkavarja a havat és fehér ködbe borít mindent, ahogyan egyre közeledem a kapuhoz, melynek halvány körvonalai már látszanak a reggeli derengésben. Ahogyan mindig, elkiáltom magam, amikor már csak pár lépés választ el attól, hogy a kapu bejáratához érjek, majd figyelek... a templom messzeségbe vesző halk, visszhangzó kondulása ugyanazt a dallamot ismétli újra és újra, én pedig várakozom, hogy meghalljam az ismerős csaholást, ugatást, de nem érkezik válasz. Néma csendbe burkolózva állok a kert előtt, hallgatva a harang búgó hangját, melyet a szél messzebbre és messzebbre visz a falu felett... de csend van. Türelmetlen vagyok. Hol lehet? Biztosan megint vadászik valamire és képtelen ott hagyni a zsákmányt. A gondolatra elmosolyodom, és közelebb lépve a kapuhoz, a belső zár felé nyúlok, amely halk kattanás kísértében résnyire tárja előttem a kapu ajtaját. A hideg fém érintésére összerezzenek, majd kissé neki feszülve az ajtónak, beljebb nyomom azt a hóban, melyre feltárul előttem a kert végeláthatatlansága és megrohamoz a múlt.
Annyi emlék, annyi pillanat köt ide, amely azzá tett, aki ma vagyok. Ez a kert volt az álomvilágom helyszíne. Ide bújtam el, ha féltem valamitől, itt rejtőzködtem, ha hallani akartam a saját gondolataimat és ki akartam szakadni a valóságból. Ide rejtettem el a kincseimet, féltett kis tárgyaimat, a kert végében álló hatalmas diófa tövéhez ásva, egy fémdobozba azzal a céllal, hogy majd évekkel később biztosan megtalálja valaki... vagy hogy együtt ássuk ki a gyermekemmel, akivel megismertethetem, hogy milyen voltam kislányként, mely dolgokban hittem, mire vágytam és miről álmodtam. Ahogyan végig nézek a fákon, a kisebb ösvényeken, látom magam, ahogyan ádáz harcot vívok az ellenséggel, fakarddal védem magam a gonoszok elől, akik el akarnak vinni magukkal és el akarják lopni a kincseimet... és Junior volt az én őröm. Az én védelmezőm. Mosolyra húzódik a szám, ahogyan mindezt látom magam előtt és tudatosul bennem, hogy az akkori szörnyek, rémségek nem voltak mások, mint az árnyékok, melyet a nap játéka keltett életre a lombok között.
Ezek az idők elmúltak... felnőttem. Minden megváltozott. A kert, gyerekszemmel egy hatalmas erdőnek tűnt, amelyből sosincs kiút és minden újabb ösvény új rejtélyeket, izgalmakat tartogat számomra. Elmúlt... a fák hatalmas, zöld lombkoronái megváltak ruháiktól, az ösvények a hó végeérhetetlennek tűnő tengere alatt pihennek, s őrzik a beléjük mélyesztett lábnyomokat. A madarak nem dalolnak, a nap fénysugarai nem törnek át a lombok között, hogy tündérek táncát járják. Eltűntek a színek, a fények, az illatok... csend van és a kert most kopaszodó fái utat engednek, hogy egészben lássak mindent. Semmi rejtély, semmi izgalom, titokzatosság. A hó megtisztított mindent és én, most először ellátok a kert végéig, egészen az ágig nyúló diófáig.
Újra elkiáltom magam, de semmi... csend és semmi mozgás, sehol egy aranybarna árnyék. Idegesen pillantok ismét körbe, de csak fehérséget látok, a fejemben pedig kezd megszületni egy őrült gondolat, amelyet próbálok minél gyorsabban elhessegetni. Olyan gyorsan, ahogyan előrébb lépdelek a hóban és figyelek minden árnyékot, mozgást, halk neszt, ami felhívhatja a figyelmem. A lábamat egyre magasabbra emelgetem, hogy ne süllyedjek el a hóban - habár így is érzem, hogy bokáig vizes már a csizmám - és próbálok rálelni a lábnyomaira, hogy azt követve megtalálhassam őt, de egyetlen friss nyom sem tűnik fel. Csak halvány körvonalakat látok kirajzolódni magam előtt, amelyeket a tegnapi hó fedhetett el ennyire, hogy csak éppen észlelhetők az apró tappancsai után hagyott mélyedések. Kezd elönteni a félelem... átjár és feszülten kapkodom a fejem, miközben a nevét kiáltozva tovább botladozok előre a diófa felé.
Nem történhetett vele semmi. Jól van. Semmi baja nincs. Mindjárt előkerül, felém rohan és a kezeim után kapkod majd, hogy játszani hívjon. Hatalmas, csillogó szemeivel néz majd fel rám, a kezemet nyújtom neki, hogy pacsit adjon, majd megjutalmazom.
Akaratlanul is a zsebemben lapuló csomagra fonódnak az ujjaim. Hallom a keksz ropogását a papír alatt, újra elönt az idegesség, amely kezd kiülni a homlokomra is, a testem vacog, az ujjaim remegnek, a lábaim bizonytalanul teszik meg a lépéseket, mintha vonszolnom kellene őket magam után. Egy lépés. Még egy lépés. Félelmemben harapdálom a számat, a tekintetemmel nyugtalanul fürkészek mindent, amikor hirtelen meglátok egy aranybarna foltot a fehérségben elterülve a diófa mellett.
Hirtelen elszorul a torkom, a szívem elnehezül, a félelem az egész mellkasomat lehúzza, a mélybe rántja, a látásom elhomályosul, a fogaim remegve összekoccannak. Nem lehet... ő nem. Futok, ahogyan csak a lábam bírja a hóban, ügyetlenül haladok egyre előrébb, megkapaszkodok a fákban, az érdes kéreg felsérti a bőrömet, de nem törődök az enyhe szúrással... próbálom elnyomni a zokogásom, ami egyre erősebben ráz, fojtogat, a könnyeim elhomályosítanak mindent, amikor összeroskadok mellette.
- Ne ne ne... kérlek! Itt vagyok! Itt vagyok, hallasz?
Hideg teste után nyúlok, hogy az ölembe vonjam. Annyira hideg, annyira könnyű. Nem mozdul. Nem lélegzik. A szemei csukva, a teste merev. A bundája csomókban tapadt össze a ráhullott hótól. A fülemet a mellkasára szorítom és fohászkodom a halk dobbanások után, de hiába... nem lehet. Néma minden. Mikor? Miért nem voltam itt? Miért?
Behunyom a szemem. Könnyek között ölelem őt magamhoz. Hátamat a diófa törzsének vetem. Belefúrom az arcomat a bundájába, a kezembe szorítom a mancsát, szavakat suttogok a fülébe... ki nem mondott gondolatokat, megbánt tetteket, meg nem tett dolgokat. Sajnálom. Nem akartam. Annyira sajnálom... miért nem voltam itt? Miért? Szorosabban vonom magamhoz, az ujjaimmal a homlokát cirógatom... ringatom, suttogok neki. Bárcsak...
* * *
Fények cikáznak a szemem előtt. Érzem, ahogy a szél a hajammal játszadozik, belekap, elengedi, a bőrömet simogatja. Fű és nedves föld illatát érzem az orromban, amely valami édeskéssel keveredik. Hasonlít a gyöngyvirágra. Egy messzi dallamot hallok... talán furulya? Vagy csak egy madár énekel? Nem tudom eldönteni. Gyönyörű. Kinyitom a szemem. Az első, ami eljut a tudatomig, az a határtalan zöld látvány. Hol vagyok? Ismerős a hely és mégis, elveszettnek érzem magam benne, ahogyan egy fának dőlve felnézek az égig felnyúló fák lombjaira, melyek ritmikus táncot lejtenek a szélben. Békét érzek, ahogyan figyelem a Nap átszűrődő fényét a levelek között. Nyugalom jár át a fű érintésére, a látványra, amely túl gyönyörű, hogy én ide tartozzam. Hol vagyok? Álmodom vagy az álom álmodik engem? Tél van... fagyos, hideg, szürke tél... de most mégis, minden túl békés... túl tökéletes és gyönyörű.
- Már vártalak- hangzik el egy mondat a csendben, amire ijedten lábra állok, és a hang irányába fordulok. Senkit sem látok. Csak az apró ösvények nyílnak szét előttem a fák között.
- Én vagyok az- szól ugyanaz a hang, amire én tovább figyelem a végeláthatatlan zöldet, amikor végre meglátom Őt. Hirtelen ér a felismerés, a szívem nagyot dobban és elönt a megkönnyebbülés, a nyugalom, az öröm érzése. Junior. Gyors léptekkel indulok felé. Félrehajtom a magasabb növényeket, a lépteim felgyorsulnak, szaladni kezdek. Tekintetét az enyémbe fúrja, mélybarna szemeivel követi minden mozdulatom, én pedig kinyújtott kézzel igyekszem felé.
- Itt vagyok-suttogom. Végre megérinthetem. Szemeit behunyva a nyakamba fúrja a fejét, szorosan hozzám bújik, én pedig csak ölelem és hallgatom a nyugodt, halk, egyenletes légzését. Simogatom, becézgetem, puszit adok a homlokára és a szemeibe nézek, amelyek mosolyognak rám. Csillognak. Nevetnek.
- Eltűntél.
- Végig itt voltam, csak te nem találtál rám. Kezdesz elfelejteni.
- Soha nem tudnálak! Hiányoztál. Mindig hiányzol.
- Te is nekem... te is nekem...
Megsimogatom az orrát, majd a homlokát. Megnyalja a kezem.
- Mi ez a hely? Hol vagyunk?
- Nem ismered meg? Nézz körül jobban! Nézd meg a fákat, az ösvényeket, nézz fel az égre... itthon vagyunk.
Hallgatok a kérésére és minél tovább figyelem a fákat, az elterülő zöldet körülöttünk, az eget, a virágokat, a mohával benőtt fatörzseket, az aranyló fényeket és színeket... érzem. Majd a pillantásom a mellettünk magasodó fára esik. Rásimítom a kezem. Mély levegőt veszek. Figyelem az ujjaim alatt húzódó mély barázdákat, erezeteket, s hunyorgok, ahogyan a lombján átszűrődő fény felé nézek. Káprázatos...
- Ez a mi diófánk. Itthon vagyunk- mosolygok, majd felé nyúlok, amire ő a mancsát a tenyerembe simítja.
- Veled álmodtam. Vagy most is álmodom még? Vagy csak az volt az álom? Nem tudom.
- Még mindig álmodsz. Az álmodban vagyunk. Egyszerre álmodunk.
- Ott voltál a karomban. Nem értem oda időben. Fáj. Nem hagy nyugodni, hogy magadra hagytalak. Nem lett volna szabad... nekünk mindig együtt kellett volna lennünk, amíg csak lehetséges. De hálátlan voltam. Nem vigyáztam rád. Nem szerettelek eléggé...
- Ne sírj. Nincs miért sírnod. Nem éreztem fájdalmat. Aludtam és veled álmodtam. Így léptem be az örökkévalóságba. Magammal vittem az emléked és te is magadban hordozod mindazt, amik mi vagyunk. Együtt.
- Melletted kellett volna lennem, mindvégig... annyira sajnálom- húzódok közelebb és átölelem a nyakánál. Az arcomat a nyaka tövébe temetem, magába szívom az enyhe pézsma és moha illatát, a könnyeim eltűnnek aranyló testén, az ujjaim a bundájába markolnak, kapaszkodnak... nem akarom elengedni. Érzem a fülemnél a halk légzését, hideg, kissé nedves orra a bőrömhöz ér, a mancsa a csuklómnál pihen.
- Bocsáss meg- suttogom.
- A barátom vagy, én pedig a tiéd. Nincs miért szomorkodnunk. Nincs miért megbocsátanom. Együtt nőttünk fel. Vigasztaltalak, ha sírtál. Mellettem voltál, ha féltem. Óvtál a bajtól, vigyáztam rád. Mezítláb végig szaladtál velem a kertig, versenyt futottunk. Heverésztünk a fűben, a karodba vontál és meséltél a felhőkről, a csillagokról. Átöleltél, ha reszkettem. Együtt néztük az esőt, együtt figyeltük a vihart... és te ott voltál. Mindvégig. Minden fontos pillanatban. Nincs miért szomorkodnunk.
Elengedem. A kezeim az ölembe hullanak. Mélybarna szemei engem figyelnek. A lelkem megkönnyebbül.
- Sosem felejtelek el Junior. Gondolsz majd rám, ugye?
- Mindig gondolok rád.
- Látlak még valamikor?
- Biztosan. Még találkozunk. Valamikor.
- Ne felejts el.
- Soha.
S az arany fény eltűnik a szemem elől. Csak a zöld marad. Én. Az erdő. És a diófa. A miénk.
Nincsenek megjegyzések: