Az üveggolyó halványan csillogott a kezemben, tenyerem domborulatain ide-oda imbolygott, s a nappal első fénysugarai megtörve üvegtestén, fénycsóvákat futtattak a kopottas, tapétával borított falra. Az ujjaimat a fénybe mártottam... mintha csak igaz lenne, hogy megérinthetem, amelyek dacolva az akaratommal és a vágyammal, tévutakra csalva, minduntalan kicsúsznak a kezem közül, hogy újra a falra vethessék mozdulataim árnyékát. A fény érinthetetlen. Megfoghatatlan... akárcsak Mi. Akkor mégis, miért reménykedem még mindig abban, hogy a fény megérinthető? Ha mi sem vagyunk azok, miért vágyom erre? Talán, ha a fény birtokolható, az is lehetséges volna, hogy mi valóságosak legyünk... mint egykoron. Hajdanán.
Lépcsőrecsegés. Ijedten zártam össze a tenyerem, hogy üveggolyómat biztonságban tudhassam és feszült figyelemmel meredtem a zaj forrása felé, akárcsak Bodza és Csiga, akik a sarokban kuporogtak a függöny rejteke alatt. Halk léptek egyre erősödtek, lassan dobbantásokká fokozódtak, amelyeket sóhajok és beszédfoszlányok kísértek, majd a zárban elfordított kulcs, nyikorogva tárta fel a padlástér fedél-ajtaját. A falra vetülő fénynyalábok hirtelen gyorsasággal kúsztak a padló felé, felkavarva a vastag porréteget, melyek a fényben most örvénylő táncot lejtettek előttünk, miközben az ismerős ismeretlen férfialak, hatalmas dobozokkal megrakodva igyekezett felfelé az utolsó lépcsőfokokon.
- Remélem, ez az utolsó egy jó ideig. Nem vagyok hajlandó kétnaponta felmászkálni ilyen apróságok miatt- morogta, s a dobozokat a többi mellé rakta, amelyeket a napokban hozott fel. Nagyot sóhajtva, csípőre tette a kezét, miközben körülszemlélt a helyiségben, majd kezével, letörölte munkájának apró, gyöngyöző tanúit homlokának barázdáiról. Nem ismertük őt, mégis... ő volt az egyetlen, aki rendszeresen visszatért közénk és néha rendet tett a szűk, alacsony mennyezetű térben. Tekintete néhol ránk siklott, mintha tényleg látna minket, de tudtuk, hogy ez lehetetlen. Számára láthatatlanok vagyunk. Nem létezők. Mégis, most úgy éreztem, mintha egyenesen a lelkembe látna, ahogyan tekintete az ablak felé kúszott és megállapodott rajtam. Nézett nézett, alig pár másodpercig, de nekem mégis, perceknek tűnt és belül, pislákolva ébredt fel bennem a remény, hogy engem figyel. Lát és tud rólam... aztán hirtelen foszlott szét bennem minden izgalom és vágyakozás, amikor egy váratlan mozdulattal hátat fordított és kezével a fedél-ajtó után nyúlva, már el is tűnt. Csak a kulcs halk kattogása maradt utána, lépteinek elhaló hangja, majd a csend, amely egyszerre újra ránk borult.
- Mi lehet a dobozokban?-suttogta Csiga, amire vállat vontam és mosoly terült el az arcomon üveggolyóm látványára, amely hűvösen pihengetett nyirkos tenyeremben.
- Nézzük meg!- ugrott fel Bodza, amire csak nagyot sóhajtottam.
-Tudod, hogy mi nem vagyunk rá képesek. Az ujjaink átcsúsznak a lapon, akárcsak a fényen.
- De az enyémek nem!- mozgatta meg ritmikusan apró ujjait, mintha csak a levegőben zongorázna.
- Gyakoroltam és már meg tudom őket mozdítani, csak figyelj!- kerülte ki a dobozok sokaságát, és az újonnan hozott kupac felé igyekezett.
- Megállj, hitvány kalóz! Kapitányod engedély nélkül zsebelnéd be az új rakományt?- ugrott le a semmiből Ürge, Bodza útját állva, aki szívéhez kapva kezét, hátrált a fal felé, majd egy szempillantás alatt, ijedt arckifejezése dühbe váltott át.
- Te teljesen tökkelütött vagy? A szívbajt hoztad rám!
- Nyugi szívi, már úgy sem halhatsz meg... ennyi kis adrenalin meg nem árt.
- Adok én majd neked adrenalint, velem ne szórakozz!- bökött újra és újra Ürge mellkasára, aki nagyokat kacagott és megadóan eldobta fakardját.
- Jaj, szép hölgyem, miért bánt engem? Ártottam én Önnek bármit is?- nézett rá hatalmas, boci szemekkel, amire Bodza csak szorosan karba fonta maga előtt a karjait.
- Jaj, most megharagudtál? Ne csináld már...
- Menj az utamból... vagy a kampómra akasztalak!- nevette el magát végül Bodza és meggörbítve az ujját, fenyegetően Ürge felé kapott, újra és újra bőrébe mélyesztve "halálos fegyverével".
- Jól van, befejeztem. Győztél! Nézzük meg inkább, mit hozott a vén matróz! Csatlakoztok?- nézett rám, majd Csigára és bólintva előbújtunk rejtekhelyünkről.
Ürge volt a legidősebb közöttünk, mind korban és időben is. Tizennégy éves volt, amikor egy váratlan, szörnyű baleset a halálát okozta az 1920-as évek elején. Hogy az ő figyelmetlenségén vagy a sofőrén múlt-e a dolog, nem tudhatjuk és minden bizonnyal, sose tudjuk meg. Nem szokott sokat mesélni erről. Néha felhozza, említ róla bosszúsan pár dolgot, de utána olyan hirtelen vált témát, ahogyan belekezdett. Elmondása szerint, annyira emlékszik, hogy az úttest túloldalára igyekezett, amikor hirtelen, a semmiből feltűnt egy busz, amely túl későn fékezett... nem szívesen mesél erről. Próbál erősnek mutatkozni, dacolni a halállal és annak gondolatával, mintha hidegen hagynák a történtek, s hogy az a nap végleg elszakította minden szerettétől, de én tudom, hogy fáj neki. Mindannyian tudjuk. Tudjuk mi és azok az apró, halványan és alig észrevehetően megjelenő könnycseppek a szeme sarkában, amelyeket egy pillanat alatt eltöröl és máris kacag, nevet a világra, mintha mélyen, legbelül boldog lenne, ezzel leplezve a valódi érzéseit.
A doboz újabb könyveket rejtett, akár csak a pár nappal ezelőtt felrakodott dobozok többsége. Könyvek, papírkupacok, számlák, és néhány ruhadarab, amelyeknek színe kikopott az évek során. Ürge a doboz fölé hajolva kutatott, mintha csak egy bazári vásáron lennénk, és Bodza kezébe rakta, amiket jónak talált.
- Ezek kevésbé használtak, mint az előzőek. Ezt figyeld! Kalandregények!
- Figyelném, ha látnám, de elfoglalsz minden szabad helyet!- tette le a kiválogatott példányokat az asztalra.
- Tudsz lebegni vagy nem? Felettem még van hely- ugratta, amire Bodza csak még mérgesebb lett.
- Engedj már oda! Önző disznó vagy, Ürge... csak magadra gondolsz!
- Igazad van, hölgyeké az elsőbbség- engedte előre Bodzát, majd rám nézett - Harmat?
- Nem tudom elolvasni. Nem megy...
- Majd mi felolvassuk neked. Gyere, válassz!- húzott a kezemnél fogva a doboz felé, amelynek mélyén számtalan könyv lapult, a legkülönfélébb színekben, cikornyás címekkel ellátva.
- A Moby Dick! Ez az én könyvem! Az enyém! Látod? - kapott Csiga a mélykék borítású, vékonyka könyv után-, belekarcoltam az oldalába a monogramom! Imádtam ezt a könyvet!
A könyv imbolyogva jelezte bizonytalan létét Csiga esetlen kis kezében. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban leeshetne és hangos puffanással csapódna társaira, de nem így történt. Csiga boldogsága, hogy viszont láthat valamit a múltjából, teljesen feltöltötte őt energiával, amelytől talán, még a lénye is fényesebbnek látszott, miközben őszinte áhítattal és örömmel a szemében szorongatta az elnyűtt papírkötést.
- Emlékszem. Apa egyik utazása alkalmával kaptad... amikor hazatért Skóciából- merengett Ürge, majd felém pillantva, rám kacsintott és kutatni kezdett a könyvek között.
- Lássuk csak... milyen könyvet válasszunk Harmatnak? Volt olyan, amit nagyon szerettél, amikor még...?
- Anya sokszor a Grimm mesékből olvasott nekem. Mindig A hat hattyút kértem, mielőtt elaludtam. Amikor olvasta, azt képzeltem, hogy én is olyan gyönyörű hattyú vagyok, mint a könyvben lévők... hogy tudok repülni. Mi nem repülhetünk el innen?
- Nem Harmat. Nem lehet.
- De miért? Ott az ablak! Csak annyit kell tennünk, hogy ugrunk és már repülünk is!
- Ez nem ilyen egyszerű- intett le újra Ürge, miközben tekintete egyszerre gondterheltté és aggódóvá vált.
- Volt egy barátom. Egy barátunk. Nekem és Csigának, még mielőtt titeket megismertünk volna- kezdte, és felült az egyik zárt doboz tetejére.
- Gyűlölt itt lenni, a padlásszobában. Nem mindig. Volt, amikor boldog volt és kacagott, velünk nevetett, de néha megesett, hogy dühbe gurult, őrjöngött és kiabált. Gyűlölt mindent, mindenkit és azt mondta, hogy elmegy innen. Itt hagy minket és szabad lesz.
- Hová ment?
- Le. Felállt az ablakpárkányra és leugrott.
- Mi történt vele?
- Eltűnt. Az ablakhoz siettünk, de nem láttuk sehol. Kiabáltunk utána, hívtuk, de nem válaszolt. Elment. Soha többé nem jött vissza. Nem szabad kiugrani az ablakból, Harmat. Különben, te is eltűnsz. Nem repülhetsz el innen. Az lehetetlen. Ha kiugrasz, újra meghalsz. Semmivé válsz.
- De mi van akkor, ha tényleg szabaddá vált? Ha egy jobb és szebb helyen van?
- Nagyapám mindig azt mondogatta, hogy amikor eljön a vég... a legvégső vég, amikor eltávozol és a mennyországba kerülsz, látni fogod a Fényt. Egy olyan fényt, amelytől mosolyogsz, boldog vagy és látod a fényben azokat, akiket szeretsz. Akik már várnak rád. Cselle egyszerűen csak leugrott. Nem volt Fény. Megölte magát. Igazából, már abban is kételkedem, hogy egyáltalán létezik-e mennyország...
Bodza az '50-es években ismerte meg a testvérpárt, akik addigra már összeszoktak olyannyira, hogy nehezen fogadjanak be egy újabb ismeretlent, főleg a Csellével történtek után. Viszont, ahogy mondani szokás, az idő majd megold mindent, és Ürge végül új barátra lelt Bodza személyében, aki tizenhárom évesen, egy forró, nyári napon veszítette el az életét, miközben a kertjükben lévő platánfa tetejére próbált felmászni a lombok közé ragadt papírsárkánya után. Egy óvatlan pillanat volt... váratlan baleset, amikor az egyik gyenge ág megreccsenve, megfosztotta Bodzát a biztonságot jelentő kapaszkodástól, és vele együtt a fűbe zuhant, több méter magasból... kitörte a nyakát. Ürgével ellentétben, Bodza erről mindig izgatottan mesélt, és minden egyes visszaemlékezéssel egyre több és több apró részlet került felszínre az eset kapcsán, amelyek habár mindannyiunkat megrémítettek, talán Bodzának így könnyebb volt feldolgoznia a vele történt szörnyű élményt. A szüleiről viszont, sosem mesélt. Ez volt az egyetlen dolog, amelynek említésekor dühös lett és kiszámíthatatlan. Nem tudtuk, hogy volt-e valaha testvére, vagy éltek-e még a nagyszülei, amikor ő élt. Ismertük őt és valahogy, mégsem. Csak azt árulta el magáról, amiről akarta, hogy tudjunk, és így olyan érzés volt, mintha bábuk lennénk a saját, megrendezett játékában. Ellenben a virágok... az irántuk érzett szeretetét anélkül árulta el nekünk, hogy akarta volna. Egy késő délutánon történt, amikor Bodza észrevette, hogy a ház falát beborító kúszónövény utat talált magának az ablak kerete mellett... azon a repedésen, amelyen télen szörnyen be tudott fújni a csípős, hideg szél. Esetlen kis hajtás volt, de Bodza a gondjaiba vette és amikor esett az eső, esőcseppekkel simogatta meg a növény leveleit, amikor pedig a Nap sütött, a növénykét is felé tartotta, hogy megmártózhasson annak fényében. Ápolta és gondozta, napra nap, éjre éj jött... a növény pedig hálája jeléül, az ablak köré zöld virágkoszorút szőtt a nyár folyamán.
- Olyan fényesek... szerinted ők is látnak minket?- suttogtam Bodzának, amire halkan sóhajtott egyet és felém fordult a sötétben.
- Kik, Harmat?
- Hát a csillagok!- néztem fejjel lefelé az ablak irányába -, mi is látjuk, nézzük őket. Ők is látnak onnan fentről minket?
- Butaságokat beszélsz. Aludj inkább- szólalt meg Ürge, a szoba túlsó végéből, amire csak horkantottam egyet és felültem.
- Aludjak? És te miért nem alszol még?
- Majd fogok. Még nem vagyok álmos. Te viszont butaságokról beszélsz és jobb lenne, ha nem tennéd.
- Ne veszekedjetek már...- szólt álmosan Csiga, amire felé fordultam és egy puszit nyomva a homlokára, biztattam, hogy aludjon tovább.
- Én akkor is hiszek benne, hogy látnak minket- kötöttem az ebet a karóhoz, visszafeküdve a helyemre, Ürge csak morgott valamit, de hagyta, hadd beszéljek.
- Szerintem ott a mennyország... ilyenkor, éjjel látható és a csillagok azok a lelkek, akik ugyanolyan emberek voltak egykor, mint mi. Onnan vigyáznak ránk és figyelnek bennünket, várva azt a pillanatot, amikor majd mi is belépünk a fénybe, hogy velük legyünk. Tudom, hogy így van... szeretném, ha így lenne. Mindannyian ott lehetünk majd. Így együtt. Négyen. Nem eresztve a másikat, egymás mellett ragyogunk majd az égen azokkal, akiket szeretünk és akik minket is szeretnek. Boldogok leszünk. Szabadok.
- Hagyd abba Harmat. Kérlek! Csak fájdalmat okozol a szavaiddal- szólalt meg pár pillanat múlva Bodza, amire összeszorult a gyomrom és bocsánatkérően fordultam felé.
- Ne haragudj. Sajnálom- nyúltam át a padlón, közelebb csúsztatva hozzá a kezemet a Hold beszűrődő fényében, s végül az ő keze is, kimerészkedve az árnyékból, összeért az enyémmel. Ujjait az enyémbe kulcsolta és szorított rajta kissé, miközben a csendben halkan, de tisztán kivehető volt apró szipogása, szaggatott lélegzetvétele.
- Ne sírj. Bocsáss meg.
- Semmi baj, Harmat.
- Látod? Kell neked butaságokról beszélni!- tromfolt le újra Ürge.
- Neked meg nem kellene ennyire kőszívűnek lenned! Álmodozik, mi baj van ezzel?- védett meg Bodza, amire Ürge csak még dühösebb lett és lepattanva a dobozok tetejéről, egy szemvillanás alatt mellettünk termett. Dühe, szinte szikrákat szórt a levegőben.
- Az álmok csak hitegetnek és becsapnak! Felesleges olyan dolgokban hinni, amik úgysem léteznek, mert látod? Te sírsz, ő pedig szenved. Mindannyian szenvedünk. Itt ragadtunk és bármit csinálunk, nem találjuk azt az átkozott Fényt, amiről beszél! Azok csak csillagok, nem pedig lelkek és álmodozzon akárhogy, mi itt vagyunk, azok meg ott és ezen semmi nem változtathat! Az álmok csak teletömnek keserűséggel, és szomorúsággal!
- De a mennyország létezik! A Fény is létezik!
- Igen? És hol van? Miért vagyunk még mindig itt és nem ott?
- Nem tudom.
- Ne veszekedjetek, kérlek!- sírt Csiga, de Ürge mit sem törődve az öccse kérésével, tovább szitkozódott.
- Miért nem tudunk kiszabadulni innen? Számtalanszor próbáltunk már megszökni, amikor kinyílt a padlásajtó, mégsem sikerült! Mintha falnak ütköznénk újra és újra, és akárhogy ordítunk, senki nem hall minket! Miért van ez?
- Nem tudom, Ürge.
- Nem tudod, nem tudod... én viszont tudom! Mert halottak vagyunk! Szellemek és ezen semmilyen álmodozás nem segít! Nincs Fény és nincs szabadság sem, csak ez a rohadt padlástér!- pattant fel mellőlünk és dühében az egyik dobozba rúgott, miközben visszavonult a szoba másik végébe, felkucorodva a szekrény tetejére.
- Ürge...- szólt utána remegő hanggal Csiga, de Bodza a szája elé tartva az ujját, elcsitította.
- Majd később. Hagyjátok most. Aludjunk.
- Ne haragudjatok...
- Nem haragszunk, Harmat. Ne butáskodj. Ne sírj, na... gyertek ide- húzott magához Bodza, és átkarolva a nyakát, az arcomat a hajába fúrtam. Nyár illata volt.
Csiga pár pillanatig még viaskodott önmagával, majd végül elszakítva Ürgéről a pillantását éreztem, ahogy hozzám simulva, szorosan a derekamba csimpaszkodik és lélegzetével a hátamat melegíti.
- Minden rendben lesz, ne aggódj. Megtaláljuk a fényt- suttogta Bodza, csak nekem, amire halványan elmosolyodtam és egy puszit lehelve az arcára, tovább öleltem és kerestem egy kósza, röpke gondolatot a múltamból, amely talán álomba ringat és elmossa a könnyeimet.
Ürge a legidősebb közöttünk, akihez öccse, a nyolcéves Csiga két évvel később csatlakozott a padlástérbe, 1924-ben. Talán, ő szenvedett közülünk a legtöbbet. Vele ellentétben, mi mindannyian gyors halált éltünk meg. Nem szenvedtünk. Egy pillanat alatt léptünk át a másvilágba, minden előzetes fájdalom átélése nélkül. Csiga viszont szenvedett... hónapokon keresztül, mire a szervezete feladta a küzdelmet a tuberkulózis ellen, amely a mai napig kísérti. Van, hogy rájön egy nagyobb köhögőroham, olykor a hideg rázza, miközben testét lángnyelvek nyaldossák. Éjszakánként megesik, hogy újra átéli ezeket a szörnyű pillanatokat és hiába mondjuk, hogy itt vagyunk mellette, nem eshet bántódása, vigyázunk rá, ő nem hisz nekünk. Fél, hogy ismét magával ragadja a halál és át kell élnie azokat a rémes pillanatokat, melytől végül az menti meg, hogy testileg és lelkileg is belefáradva az emlékezésbe, lecsukódik a szeme és nyugodtan lélegzik tovább, valami boldogabbról és szebbről álmodva tovább.
- Valahová mennek. A magas fickó most hozza ki a kocsit- tudósított bennünket Ürge, aki az ablakban üldögélve szemlélődött a kertet nézve, miközben szájharmonikáján valamilyen dallamot játszott-, ha még éltem volna, megtanulok vezetni. Lett volna egy Rolls Royce-om.
- Az meg milyen?- húztam fel a szemöldököm, amire Ürge csak elmosolyodott.
- Ti már nem emlékezhettek... de akkoriban, a ti kifejezésetekkel élve, menőnek számított. Csak a gazdag embereknek volt.
- Nekünk is volt olyanunk. A papa mindig azzal ment dolgozni. Akkor mi is gazdagok voltunk? - kérdezte halkan Bodza.
- Igen. De nem szabad ezzel visszaélni vagy büszkélkedni, csak mert vagyonosabbak voltunk, mint mások. Apánk rengeteget dolgozott, hogy nekünk mindenünk meglehessen és sosem élt vissza a hatalmával vagy a tulajdonával. Jó ember volt és mindig önzetlenül segített másokon.
- Felnéztél rá. Tisztelted.
- Még most is felnézek, Bodza.
- Felolvasol nekem ebből?- tartott Csiga Bodza felé egy fekete fedelű könyvet, amelyre Bodza csak elmosolyodott és a szemét forgatta.
- Jaj... de hisz tegnap elolvastam már neked, az egészet! Töviről hegyire és most még oldalakat sem hagytam ki belőle!
- Tudom, de olyan jól tudod utánozni a szereplőket! Főleg Hook kapitányt! Kérlek!
- Jól van, jól van... te kis hízelgő. Gyere ide mellém- húzta közelebb Csigát, aki Bodzához bújva, az első oldalra lapozott és izgatottan várta, hogy elkezdődjön Pán és Hook között a tengeri csata a tündérek szigetén. Elmosolyodtam rajtuk, majd hátat fordítva, Ürge felé pillantottam, aki szemében megannyi fájdalommal nézett keresztül az ablak üvegén, figyelve a lakók távolodó alakját.
- Szomorú vagy?- léptem mellé, s csak kérdő kifejezéssel az arcán nézett rám, majd vissza a kertre, miközben leültem én is.
- Miért lennék?
- Hogy ez neked nem adatott meg. Így, a szüleiddel. Együtt.
- Honnan tudsz erről?
- Hallottam... valamelyik este, Bodzával erről beszélgettetek.
- Nem számít. Régen volt és különben is, nincs jelentősége. Csak az öcsémet sajnálom az egészben... ő ragaszkodott hozzá. Anya a mindene volt, és ő mégis elhagyott bennünket. Elhagyta őt, holott az lett volna a dolga, ahogy minden anyának, hogy vigyázzon rá és óvja őt. Szeresse, az utolsó percig. Csiga már akkor beteg volt, amikor még én éltem és ő mégis... lelépett egy másik pasassal, csak mert apát már nem szerette.
Tudod... nem értem, milyen az, hogy szeretni valakit, majd már nem szeretni. Még nem értem... vagy inkább, már nem is fogom soha megérteni, de... nem tudom. Az, hogy apával már nem volt olyan a házasságuk, el tudom fogadni. Talán még azt is, hogy más valakiben találta meg azt, akit igazán szeretni tud. De azt nem tudom neki megbocsátani, hogy elhagyott minket. Hogy Csigát elhagyta. Szenvedett nélküle... éjszakánként én vigasztaltam, ha sírt. Ha utána kiabált álmában. Szerintem ez ölte meg végül. Anya hiánya. Egy nyolc éves kisfiúnak nem a legkönnyebb feldolgozni egy ilyen dolgot. Én megbirkóztam vele. Erős vagyok... ellenben Csiga mindig is gyengébb volt. Jobb szívű.
- Sajnálom. Mindkettőtöket... és sajnálom a tegnapit is, hogy azokról beszéltem. Nem kellett volna.
- Nincs baj, Harmat és, én is túlreagáltam. Dühös voltam, de nem kellett volna úgy kiabálnom veled. Viszont, hinned kell nekem. Az álmodozás... az, hogy próbálod a jót meglátni a rosszban, csak még jobban megerősíti benned a hiányt és a magányt. Elgyengít. Sosem szabad mást látni vagy elképzelni, mint ami valójában létezik... éppen ezért nem hittem el soha apámnak, amikor azt mondta, hogy mindennek ellenére édesanyám szeretett minket. Ha így lett volna, sosem tűnik el az életünkből. Ha pedig hittem volna neki, ugyanolyan gyengévé válok, mint Csiga. A lelkem megtört volna és akkor ki lenne az, aki vigyáz rá?
Az ember elfelejt élni és reálisan látni, ha ilyenekbe kapaszkodik. Felesleges időpocséklás.
- Ezért lettem dühös... mert amiket mondtál, amikről meséltél, én is szeretnék hinni bennük. Hinni mindabban, hogy van mennyország és van kiút ebből a mozdulatlanságból. De láthattad te is. Bodza is sírva fakadt, mert fájdalmas neki erre gondolni. Mindannyian szenvedünk és ezzel csak tovább kínozzuk magunkat. Te is önmagadat kínzod, még ha mosolyogsz is, amikor erre gondolsz, mert ez csak illúzió. Nem valódi.
- Tudom, csak... úgy szeretnék hinni ebben- bizonygattam, amire elmosolyodott.
- Tudom Harmat. Tudom.
- Amit pedig az anyukádról meséltél... én is mesélnék valamit. Én... mi együtt éltünk. Engem nem hagyott el soha, de valahogy mégis, sokkal távolabb éreztem magamtól, még akkor is, ha a másik szobában volt. Nem igazán ismertük egymást. Rengeteget dolgozott és alig találkoztunk. Esténként, mindig vártam haza, hogy elalvás előtt még egy jó éjt puszit adjon nekem. Vártam rá, órákon át üldögéltem az ágyban. Hallgattam a hangját, figyeltem a falra vetődő árnyékát a résnyire nyitott ajtómon át, ahogy el-elhalad a folyosón, és reméltem, hogy hamarosan bejön, rám mosolyog és mellém ülve velem tölt pár percet. Elmeséli, milyen napja volt és én is mesélhetek neki. De sosem történt így. Előbb-utóbb elhaltak a zajok, minden fényforrás kialudt a lakásban és én ott ültem a sötétben.
Mielőtt elaludtam, sokszor elképzeltem, mintha beszéltünk volna, hogy ne érezzem a hiányát és gyakran megtörtént, hogy amit elképzeltem, tovább álmodtam és álmomban a legcsodálatosabb anya volt. Tökéletes és szeretett. Én ebbe az emlékbe kapaszkodom... és igazad van. Ámítom magam. Álmodozom. Miért baj ez, ha így boldogabb vagyok?
- Nincs ezzel baj, ha tényleg boldogabb vagy... de mélyen tudnod kell, hogy létezik az is, amire nem akarsz emlékezni.
- Bodza miért nem mesél soha a családjáról?- kérdeztem hirtelen, amire Bodza és Csiga felé pillantott, majd halkabbra vette a hangját.
- Mert neki nincs családja. Árva volt. Amikor az én családom elköltözött innen, egy házaspár vette meg a házunkat. Emlékszem, mennyit sírt a férfi felesége, amiért nem lehet gyerekük. Annyi szomorúságot rég láttam azóta, hogy Csiga meghalt. Majd egyszer csak, láttam egy lányt a kertben futkározni, a fűben cigánykerekezni. Boldog volt. Ő volt Bodza. Örökbe fogadták.
- És az igazi szülei?
- Nem akarták őt, vagy nem tudom. Bármi is volt a valódi ok, sem Bodza, sem én nem tudom. Egyszerűen csak beadták. Megváltak tőle és onnantól ez a pár volt Bodza új családja. Eleinte gyűlöltem és kedveltem is őt egyszerre. Az utóbbi azért, mert végre jó volt látni mindenkinek a mosolyt az arcán és hogy a családnak megadatott, hogy gyerekük lehessen. És Bodza tényleg jó lány volt. Másrészt viszont gyűlöltem őt, amiért élhet, mindene meglehet, amit csak szeretne, viszont szeretik, óvják őt és az a legnagyobb problémája, hogy jó jegyet vigyen haza az iskolából... míg én és Csiga itt raboskodunk, a saját házunk padlásterében és csak figyelhetjük, ahogyan ő él, mi pedig nem. Aztán Bodza is ide került. Azon a nyári napon, amikor leesett a fáról. Láttam őt meghalni. Szörnyű volt... már akkor megbántam minden rosszindulatot, amit addig éreztem iránta, mert rájöttem, hogy milyen könnyen elillan az élet és örülnöm kellett volna, hogy boldog, nem pedig irigyelnem tőle.
- De barátok lettetek- emlékeztettem.
- Igen. Végül, azok lettünk. Hasonlóbbak vagyunk, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. Legalább is, én alaposan meglepődtem, amikor jobban megismertem.
- Ő különleges.
- Igen, az. Nagyon is. És te Harmat? Te mikor mesélsz magadról?- kérdezte váratlanul, amire hirtelen ijedten kapódott össze a gyomrom.
- Mégis miről?
- Hogyan haltál meg?
- De, hiszen már elmondtam. Vízbe fulladtam.
- Igen... ezt tudjuk... de, hogyan haltál meg? Pár hónapja vagy csak velünk, és nem is akartunk erről faggatni, amíg te készen nem állsz rá, hogy elmondd... viszont, már megbocsáss, hajt a kíváncsiság, hogy van-e valaki, aki túlszárnyal engem elhalálozásban. Azért, egy leszakadó láb nem semmi- vette viccesre.
- Undorító vagy...
- Tényleg így történt! Látnod kellett volna azt a csomó vért!
- Ürge, elég!- szóltam rá erélyesebben, hogy elhallgattassam és nagy levegőt vettem, mielőtt belekezdtem volna a mesémbe.
- Még senkinek sem mutattam meg ezelőtt. Csigának sem. Megígéred, hogy nem árulod el nekik? Én szeretném megmutatni, ha úgy akarom.
- Persze. Cserkészbecsszó!
A zsebembe nyúlva kitapogattam a hűvös kis üveget, és a tenyerembe zárva, Ürge elé tartottam, aki kíváncsian szemlélte a kezem, mely lassan tárta csak fel rejtegetett kincsét.
- Egy üveggolyó?- nézett rám hitetlenkedve, amire kicsit bosszús lettem.
- Ez nem egy közönséges üveggolyó. Különleges... még pedig azért, mert anyukámtól kaptam. Nagyon kicsi voltam még. Ő találta nekem a homokban, amikor a tengerpartra mentünk egy délutánon. Nekem adta és mondta, hogy nagyon vigyázzak rá. Ritka szép. Ugye, hogy olyan színe van, mint a tengernek?
- Igen. Valóban olyan.
- Amikor éltem, a párnám alá rejtettem, mielőtt elaludtam, de nem engedtem el. A kezemben szorongattam mindvégig és anyára gondoltam. Arra a tengerparti napra, amikor nekem adta. Az az utolsó emlékem arról, amikor együtt voltunk. Amikor együtt töltöttük az időt, mint anya és lánya. Később sosem mentünk a partra.
Aztán egyszer, amikor a kerti tónál játszottam itt, a kertben, az üveggolyó belepottyant a vízbe. Egy pillanat alatt elmerült. Kiabáltam anyáék után, hogy segítsenek, de egyikünk sem hallott meg. Én mentem be érte, hogy felhozzam a vízből, de... nem tudtam úszni...
-... és megfulladtál.
- Igen.
- Édesanyáék? Mi történt utána?
- Majd egy óra is eltel, mire észrevették, hogy nem vagyok sehol sem. Aztán apa kihúzott, és próbáltak újraéleszteni, de már késő volt.
- Tudom, min gondolkodtam közben, amíg mindezt elmesélted?
- Micsodán?
- Mi itt, már hónapok, sőt... évek óta gyakoroljuk, hogyan is legyünk hatással tárgyakra. Hogyan legyünk képesek megmozdítani, a kezünkbe fogni, mert te is tudod... alapjába véve, áthatolunk rajtuk. Szellemek vagyunk, vagy nem? Ez a lényünkkel jár. Ahhoz, hogy képesek legyünk erre, olyan érzelmeknek kell átjárnia bennünket, amelyek hatalmasak. Ilyen a szeretet, vagy a gyűlölet, de még a bánat is. Ha kellően koncentrál valamelyikre az ember, egy olyan emlékre, amely valamelyik érzéshez kapcsolódik, képes kapcsolatot teremtve megmozdítani azt az adott dolgot, amire összpontosít. Viszont te, aki csak pár hónapja vagy halott, mégis képes vagy a kezedben szorongatni egy aprócska tárgyat anélkül, hogy tanultad volna, hogyan tedd.
- Nem tudom, hogyan csinálom...
- Tudom. Én csak azt mondtam, hogy ez hihetetlen és nagy dolog, Harmat. Különleges.
- Ürge?
- Igen?
- Tényleg nem hiszel a mennyországban?
- Nem tudom. Félek, hogy az is csak egy olyan dolog, amivel az emberek az ellen védik magukat, hogy ne érezzék a hiányt. A fájdalmat a lelkükben.
- És ha tényleg igaz lenne? Ha tényleg létezne, mit éreznél?
- Békét. Akkor tudnám, hogy még van hová mennem, ahol jobb lehet.
- Akkor menjünk, Ürge! Menjünk el innen és keressük meg a mennyországot!- pattantam fel mellőle, amire ő csak döbbenten nézett rám, majd a fejét rázta az ötletemre.
- Őrültségeket beszélsz megint.
- Mi van, ha nem? Lehet, hogy Cselle is a mennyországba jutott, csak te nem tudsz róla.
- Cselle eltűnt, Fény nélkül, Harmat!
- Lehet, csak ő látta a Fényt, mert az az ő Fénye.
- Nem tudom- fordult el tőlem a kert felé, és tudtam, hogy újabb fájdalmas pontra tapintottam nála, amelynek nem sok kell, hogy dühvé változzon.
- Ürge... csak próbáljuk meg!- érintem meg a vállát. Nem rázta le a kezem.
- De mi lesz azután? Eltűnünk!
- Lehet, de együtt tesszük! Sosem hagyjuk el a másikat és történjék bármi, együtt maradunk, tudom! Hinned kell, Ürge és ha hiszel, lehet a Fényt is megtaláljuk. Emlékszem, mit mesélt erről egyszer a nagymamám. Azt mondta, mindenkinek feladata van az életben. Neked lehet az, hogy ne félj hinni és ha így teszel, a mennyországot is meglelhetjük. Együtt.
Vártam... úgy álltam mellette, mintha csak arra kérném, engedjen el minket, pedig nem így volt. Arra kértem, együtt tegyük, de ő mégis, olyan elválásnak érezte, mintha magunkra hagyna minket az ismeretlenben vagy mi választanánk más lehetőséget a helyett, hogy kitartunk mellette. Bodza és Csiga már percek óta figyelmes pillantással követte a párbeszédünket anélkül, hogy csatlakoztak volna, s most még feszültebben várták Ürge válaszát, akinek arcizmai sem rándultak, miközben a fejében lévő fogaskerekek úgy kattogtak a képzeletemben, akár egy óra ritmikus mutatói, melyek minden másodperccel megrövidítik az életet.
Mindannyiunknak fájdalmas volt arra gondolni, hogy mi lenne, ha... mi történik, ha... semmiben sem lehettünk biztosak, mégis, fontosnak éreztem meghozni ezt a döntést, ha tudni akarjuk, mi vár minket az ablakon túl. Tényleg eltűnünk, vagy valami boldogabb következik? Meglátjuk a Fényt vagy egy olyan helyre kerülünk, ahol örök a sötétség? Nem tudhattuk. Semmit sem tudtunk. Csak hittünk. Reméltünk.
Bodza óvatos léptekkel közeledett felénk, majd Ürge mögé lépve, átkarolta hátulról és a fülébe suttogott pár szót, amelyek most már számomra is világosan csengtek.
- Nem hagyunk el. Nem tesszük ugyanazt, mint édesanyád. Szeretünk és veled maradunk, te pedig velünk. Ígérem!
Ürge, Bodza karjaiba kapaszkodott és mélyen sóhajtott. A válasz még váratott magára. Majd rápillantott Csigára, aki reménykedve és mosolyogva nézett bátyjára, s ez Ürge arcára is mosolyt csalt.
- Fogadjátok?
- Fogadom- bólintott Bodza.
- Én is fogadom.
- És én is.
- Akkor... indulás, kalózok!- bontakozott ki hirtelen Bodza öleléséből, és újult erővel szelte keresztül a szobát, ide-oda ugrálva és cikázva felettünk-, a hajó lassan elindul, a rakományunk meg még sehol!
- Ezt a csatát megnyerted, Harmat!
- Megnyertük, Bodza. Megnyertük.
- Rakomány?
- Nem távozunk üres kézzel, Csiga! Add a kalapom! Egy kapitány nem lehet meg a nélkül!- intett a sarokban álló fogason lógó, fekete cilinder felé-, így mindjárt más. Köszönöm. És te, Bodza?
- Én azt hiszem, nem viszek magammal semmit.
- Hogyhogy?
- Ami nekem fontos, velem lesz. Ti... meg különben is. A virágot nem vihetem magammal- pillantott az ablak felé, amelyen az utóbbi napokban megannyi virágot hozott a köré futott kúszónövény.
- De egy darabját magaddal viheted- és azzal Ürge már is leszakított róla egy virágot, Bodza hajába tűzve.
- Én a Moby Dick-et viszem!
- Helyes, kis matróz! Indulás! Mindenki a fedélzetre!- intett felénk, és mindannyian felküzdöttük magunkat az ablak párkányára, Ürge pedig egy halk kattanás kíséretében, kitárta előttünk az ablakot, beengedve a lágy, nyári szellőt.
- Nagyon magasan vagyunk... én nem merek lenézni- ellenkezett Csiga és Ürgéhez bújt.
- Nem kell félned- hajolt le hozzá és Csiga álla alá nyúlva, a tekintetét magára irányította -, csak pár pillanatig fog tartani... és tudod, mit? Hunyd be a szemed!
- Biztos? Úgy nem lesz rossz?
- Nem. Ígérem neked. Hunyd le!- kérte újra, amire Csiga végül bólintott és teljesítette a kérését. Magához szorította a könyvét és a kert felé fordult.
- Bodza? Készen állsz?
- Már amennyire lehet.
- Fogd meg a kezem- nyúltam utána és szorosan egymásba kapaszkodtunk, miközben a testünk imbolygott az ablakkeret vékonyka peremén.
- Látjátok azt a madarat? Amint eléri a felhőket, ugrunk!
- Félek.
- Mindannyian félünk, de hinni kell, nem igaz?- nézett rám Ürge, amire elmosolyodtam, és az ujjaimat az övébe kulcsolva, szorosan behunytam a szemem.
- Harmat? Ez az üveggolyód a tenyerünkben?
- Igen. Így talán, neked is könnyebb hinni.
- Lehet.
- Ürge... el ne engedj!
- Ne félj, öcskös. Nem foglak. Lányok és fiúk, figyelem! A madár mindjárt eléri a felhőket! Ugrásra felkészülni... visszaszámlálás... három... kettő...
- Szeretlek titeket.
- Mi is, Csiga.
- Egy... ugrás!
Így történt, hogy egy nyári délutánon, négy kis padlásszellem úgy döntött, megkeresi a mennyországot és az oda vezető Fényt, amelyről eddig csak másoktól hallottak. Szellemalakok zuhant alá, a hajnalvirággal befutott ház ablakából, nevetésük eggyé vált a madarak énekével, szívüket a hit és a remény járta át, miközben zuhantak és zuhantak... és sosem értek földet.
- Harmat? Te is látod?- hallottam nagyon messziről a hangját...
- Igen, Ürge. A Fény... mind látjuk a Fényt...
Nincsenek megjegyzések: