Ott vannak a születésünkkor, és ők már akkor tisztában vannak a jövőnkkel, amikor mi még az első lépéseinket sem tesszük meg, majd végig kísérik az életünket és velünk vannak a halálunk pillanatáig, míg csak a testünk meg nem szűnik létezni. S akkor a lelkünk csatlakozik a szellemek világához, amíg újra nem találunk egy testet, melyben megkezdhetjük a következő életünket. Viszont nem feltétlenül kell újra emberként leélnünk az elkövetkezendő éveket. Bármik lehetünk. A lehetőségek végtelenként tárulnak elénk. Fenyő lehetsz a leggyönyörűbb erdőben. Egy csillag az égen, ami bevilágítja az éjszakát és utat mutat az eltévedteknek. Sas lehetsz, és keresztülszelheted a legvadabb tengert is. Bármi lehetsz… csak akarnod kell és méltónak lenned rá. Ehhez pedig fontos, hogyan éltél a testedben, amit a szellemektől kaptál, mert nem az a fontos, hogy mennyi év van mögötted. Nem az számít, hogy mennyi évig éltél abban a testben… hanem, hogy mennyi élet volt az éveidben. Mennyire használtad ki azt, amit a sors adott neked, mennyire éltél a lehetőségekkel, melyeket a szellemek kínáltak neked. S a legfontosabb… szerettél-e olyan határtalan és megfogalmazhatatlan, őrült szerelemmel, ami hatalmasabb mindennél?
Élni bárki tud, de nem mindegy, hogyan és milyen emlékekkel távozol az addigi életedből. Nem mindegy, hogy milyen emlékeket birtokolsz, amikor lélekként csatlakozol a szellemvilághoz, mert nem minden szellem jó. Vannak rosszak is és meg kell tanulni felismerni a közöttük lévő különbségeket. Vannak szellemek, akik a természet szépségéért és fejlődéséért felelősek. Akik éltetik mindazt, amit látunk. Belélegzünk, tapintunk és érzünk. Nekik köszönhetjük a vizet, ami éltet. A földet, ami minden nyáron termést hoz. A levegőt, mely nélkül a testünk és a lelkünk egyaránt nem tudna élni... Ellenben vannak szellemek, akik gonoszak és a pusztításra születtek, akik képtelen elviselni a jó szellemek nagylelkűségét velünk szemben. Számukra nem vagyunk többek báboknál, akiket kihasználni kell és nem segíteni. Óvakodni kell tőlük, mert beférkőznek a gondolatainkba és sötét szavakat suttognak, amelyekre ha hallgatunk… elveszünk.
Volt egy szellem, aki hallgatott erre a rosszra, habár maga sem ismerte fel idejében a gonoszt. Elvakította a szerelem és a jó szándék. A határtalan önzetlenség és a jóakarat. Megtévesztették. Becsapták és nem tudta helyrehozni a hibáját. Amish-nak hívták. Védelmező volt. A farkasoké. Mindig csodálattal tudta őket figyelni, ahogy falkában végig futnak a hólepte tájon, és olyankor a szíve örült. Boldog volt, mert érezte a farkasok örömét, a szabadság érzését. Ennek ellenére mégis, valami hiányzott az életéből. Valami megfoghatatlan érzés, ami még nem érintette meg a szívét. Majd egyszer, amikor elvonultak a viharfelhők az égről és meglátta Őt… Samiya-t… szerelembe esett. Soha nem látott még nála gyönyörűbb és tündöklőbb jelenséget. Soha azelőtt nem érzett még ilyet, mint akkor, ahányszor csak rápillantott. Attól kezdve, számára a szél énekelt, a csillagok fényesebben ragyogtak. Samiya-val újjászületett. Az egész szellemvilág értesült a szerelmükről, és még az emberek világában is szóbeszéd járt arról, hogy Amish, a farkasok védelmezőjének szelleme szerelmes. Mindenki örült a boldogságuknak. Viszont Amish és Samiya csak az éjszakák eljövetelével tudtak együtt lenni. Csak akkor, amikor a nap lebukott a horizont mögé és a csillagok feljöttek az égre. Olyankor együtt járták az eget, együtt nézték a farkasok futását, majd együtt várták meg a napfelkeltét. De Amish szomorú volt. Úgy érezte, hogy nem lehetnek eleget együtt és szenvedett Samiya hiányától, amikor a hajnal beköszöntével el kellett egymástól válniuk. Annyira szerette őt és minden egyes hajnalban újra érezte az elbúcsúzás keserű érzését a lelkében.
Ámbár, mint mondtam… nem minden szellem jó. Volt egy, aki féltékeny volt erre a földöntúli szerelemre és magának akarta Samiya-t. Sadarnak hívták. Eltervezte, hogy tőrbe csalja Amish-t és megfosztja attól a kincstől, ami neki a legdrágább. Tudta, hogy Amish bármit megtenne Samiya boldogságáért, még ha az életét is kellene kockáztatnia. Holló alakjában tűnt fel és becsapta Amish-t. Fondorlatos hazugságba burkolt szavakkal elhitette vele, hogy Samiya és ő nem lehetnek addig igazán boldogok és örökké szerelmesek, amíg nem hoz Samiya-nak a Földön nyíló virágból, a vadrózsából, ami csak is a Hold fényében virágzik a legmagasabb hegycsúcs legmeredekebb szirtjén. Ehhez pedig, hogy megszerezhesse a virágot, fel kell vennie egy élőlény alakját. Amish ellenkezett.
Tudta, hogy az egyetlen dolog, amit nem tehetnek meg szellemként, hogy felvegyék mások testét. Legyen az állat vagy akár ember. Tiltott dolog volt. Amish végül döntött. Annyira félt attól, hogy Samiya és az ő boldogsága a virágon múlik, hogy végül elfogadta Sadar tanácsát és elhatározta, hogy hoz Samiya-nak a virágból, amikor eljön az éjszaka. Leszállt a Földre és először életében farkas alakot öltött. Annak az állatnak a testét, ami mindig is szeretett volna lenni. Érezhette a szelet, ahogy belekap a bundájába, az erőt a mancsában, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban fut, a levegő hűvösségét, ahogy belélegzi. Érezte a szabadság ízét, ami átjárta az egész testét, és közben csak arra tudott gondolni, hogy mekkora boldogságot fog szerezni Samiya-nak, ha megtalálja a vadrózsát. Keresztülszelte az erdőket, a patakokat, a völgyeket, majd mire leszállt az éj, megtalálta a hegy legmagasabb csúcsát, annak is a legmeredekebb szirtjét. S a rózsa ott volt. Fehér, hamvas szirmai az ég felé nyíltak, és Samiya felé tündököltek. Amish szakított belőle, de csak egy szálat, majd az égre tekintett és a visszaváltozásra gondolt, hogy újra Samiya mellett van és átadja neki a virágot.
Nem tudott visszaváltozni. Ott állt a sziklaszirten, a fák takarásában, a meredek szakadék fölött, a csillagos ég alatt, messze Samiyatól, akinek fénye halványulni kezdett, tündöklése alább hagyott és majd’ megszakadt a szíve. Mert akkor ő már tudta: Amish soha többé nem térhet vissza a szellemek világába. Amish minden megpróbált, de alakja nem változott, a virág pedig a széltől hullámzó fűbe hullott… a könnyeivel együtt.
Sadar becsapta őt. Hazudott neki. Soha többé nem térhetett vissza Samiya-hoz, soha többé nem lehettek már igazán együtt, mert a távolság áthidalhatatlan közöttük. Amish úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Soha nem érzett még ekkora, mérhetetlen fájdalmat és úgy érezte, hogy ez az érzés, szétveti a testét és felemészti. Akkor pedig felnézett az égre, egyenesen Samiya-ra és énekelni kezdett a farkasok hangján. Fájdalmas, szomorú dala betöltötte az éjszakát, melyet a szél felkapott a hátára és végig vitte a völgyeken, a patakokon, az erdőkőn… mindenki hallotta az énekét és mindenki átérezte Amish fájdalmát: elszakították a kedvesétől és már sosem lehetnek együtt boldogok.
Azóta is… nem múlik el olyan éjjel, hogy ne lehetne hallani egy farkas fájdalmas és bús énekét a sziklaszirt tetején, ahol a vadrózsa még mindig virágzik. Minden éjjel a Hold fényében tündököl, bizonyságot adva arról, hogy Amish és Samiya létezett… és létezik. Mert a szerelmük örök és halhatatlan. Soha, senki nem felejti a legendát, hogy egyszer élt egy szellem, aki szerelmes lett Samiya-ba… a Holdba, kinek fénye azóta is ragyog kedvesének, a csillagos égen.
Nincsenek megjegyzések: