Mindenkinek van története. A férfinak az utca túloldalán, az idős asszonynak, aki a park egyik padján üldögél... mindenkinek van mit elmesélnie. Már csak az a kérdés, hogy ki az, aki meghallgatja őket és aki meg is érti a gondolataikat? Nekem is van mit elmondanom. Ez az én történetem.
Volt életem. Nem túl tökéletes vagy hibátlan, de egy nagyszerű élet, melyben olyan emberek vettek körül, akik szerettek, kedveltek, talán ismertek, vagy éppen csak a nevemet tudták. S voltak azok, akik számára nem jelentettem többet egy névnél, egy arcnál és egy tragikus közleménynél a helyi újságban. Nekik én voltam a halott lány. Ellie az utca túloldaláról, aki meghalt. Peterson-ék lánya, akit két hete megöltek. Az az Ellie, aki mint minden hétvégén, most is könyvet vett ki a városi könyvtárból, de sosem tért haza. Az a lány, aki nemrég ünnepelte a tizenhetedik születésnapját és nem is sejtette, hogy nem lesz több gyertya, amit elfújhatna. Ellie Peterson, akinek emlékére virágokkal borították a gimnázium aulájának egy ütött-kopott sarkát, s ahol a gyertyalángok táncában tükröződő fénykép már kevés ahhoz, hogy megtudhassuk, mi történt. Én voltam az a lány, akinek nevéhez vér tapadt, s aki hirtelen rázta fel az unalmas kisváros életét azzal, hogy valójában nem tett semmit. Addig alig ismertek. Sokan szerettek, néhányan kedveltek, és voltak akik csak a nevemet tudták... vagy éppen azt sem.
Meghaltam. Elhagytam az élők sorát... de mégsem szűntem meg létezni. Ott vagyok mindenütt és mégsem. A könnyekkel teli szavakban, a szomorú sóhajokban, a gyertyák vibráló fényében. Édesanyám mellett, akinek átkarolom a vállát, miközben a párnájába zokog. Édesapám oldalán, aki csak a távolba réved, s tekintetében ezernyi kérdés tükröződik. A húgom szobájában, aki képeket készít és engem a felhők fölé rajzol. S ott vagyok vele is... Vele, akit szerettem és akiről már sosem tudhatom meg, hogy valaha is viszonozta-e volna az érzéseimet. A kezük után nyúlok... nem érinthetem. Látom őket. Érzem őket. Bárcsak elmondhatnám nekik... azt, amit talán amúgy is tudnak. S azt is, amit már nem. Bármit megadnék az élet egyetlen órájáért. A mosolyukért... hogy rám mosolyoghassanak. Bármit.
Nem tudom, milyen a mennyország. Még nem voltam ott. Jelenleg nem is tudom pontosan meghatározni, mi is ez a hely, ahová a halálom után csöppentem. Kicsit a valóság és valahogy mégis, teljesen különböző az életemtől. Vannak dolgok, amik apró alakot öltenek, míg mások hatalmasabbá magasodnak, mint ahogy valójában ismertem. Ha felhőn ülve lógatnám a lábam és onnan tekintenék le a Földre, minden bizonnyal röviden körül is írtam volna ezzel a néhány mondattal, de nem így van. A felhők ugyanolyan messzeségben fodrozódnak az égbolton mint eddig, a szél pontosan olyan hűvösségű, mint eddig és a Nap is ugyanolyan lángra lobbant jelenésként nyugszik le a horizont alá, mint amikor még az ablakomból figyelhettem. Ahogyan most is figyelem... csak immár senki sem lát.
Anya a konyhában készíti a vacsorát. Érzem a sült hús illatát, a hozzá készített szósz enyhén édes, fűszeres aromáját. Nem akarom látni őt. Úgy csak jobban fájna. A hangok épp elegek ahhoz, hogy elfogjon a honvágy, sírva fakadjak és az ágyamra boruljak a párnámba zokogva csak azért, mert sajnálom magam. Nem akarok sajnálatot. Nem akarok sírni. Könnyebb elképzelnem, hogy sosem ismertek és mint kedves idegeneket bámulom őket egy láthatatlan üveg túloldaláról, mintha csak az őrangyaluk lennék. Apa valószínűleg az irodájában gubbaszt az íróasztalánál, és a tömérdek papírmunkájába mélyed. Mostanában később jár haza, mint szokott. A sötétség már rég végig nyújtózik a nappali bútorain, a sötét perzsa szőnyegen, egészen az ebédlőig érve, ahol az asztal megvilágított bűvkörében az étel már kihűlni látszik. Gondosan megterített asztal, pontosan elrendezett evőeszközök, érintetlen mozdulatlanságba fagyott pillanatok, melyek egy másik élet képét idézik. Már nem csilingelnek kacajok a pezsgős poharakban, már nem tükröződnek alakok mozdulatai a kandalló feletti kép üvegében, már nem fonódnak össze ujjak, s nem csukódnak le szemek, melyben a hála érzete talál otthonra, mielőtt a falatok lecsúsznának a torkunkon.
Már nem vagyok ott. Nem vagyok itt sem. Valahol ott rekedtem, ahol a húgom rajzaiban is élek. A világ és a felhők között. Az élet és a halál között... és még nem tudom az okát a maradásomnak.
Nincsenek megjegyzések: