A színes zsírkréta maradványai, mint könnyek csöpögtek le a falakról, ahogyan újra és újra feláztattam a meleg vízzel átitatott konyharuhával. Tudta, hogy gyűlölöm, ha a falra fest, bár tény volt az is, hogy rajzlap híján voltunk, és jelen helyzetben ez tűnt a legkisebb problémánknak, így édes mindegy volt, hol és hogyan keni össze a falat lehetetlen firkákkal. Mégis mérges voltam. Vagy csak irigy a gondtalanságára. Neki még az volt a legnagyobb problémája, hogy vonalon belül maradjon, ha kitölti a formákat színekkel vagy, hogy felismerhető legyen az ábrája, ami igazából csak neki tartalmaz jelentést. Felőlem a macska ugyanolyan, mint a kutya. Benne viszont egy világ dőlt össze, ha eltévesztettem vagy rossz volt a tippem. Nehéz dolog nővérnek lenni.
Felhőket rajzolt. Erdőt. Otthont. Reményt. A képei egy olyan világ illúzióját keltették, melyekbe szívesen kapaszkodtam. Néha, még én is elhittem, hogy talán mindaz, ami a fejében él, valós lesz egyszer, bármennyire a múltat idézte. Szerettem volna ebben hinni, hogy a rajzok nem csak visszaemlékezést jelentenek, hanem előretekintést. Bár úgy lenne.
Fogalmam sincs, mikor láttam utoljára szabad eget. A Napot, a Holdat, csillagokat, messzeségbe repülő madarak vonulását. Minden megváltozott. Itt élünk, védve a búra alatt, soha el nem hagyva a vonzást, de komolyan, ezt nevezzük életnek? Inkább csak, épp hogy nem halunk meg. Valahogy, túlélünk. Ironikus az elnevezés. Túlélők vagyunk. Ha választhatnék, inkább túlélő sem lennék. Ember sem. Semmi más. De Ethan-t nem hagyhatom magára. Belehalna. Szüksége van rám, és nekem is rá. Csak mi maradtunk egymásnak. Vigyáznom kell rá.
Kósza léptek zaja kúszott végig a folyosó csendjében. A mozdulatom a pillanatba fagyott, és nyelni sem mertem a csendben. Gondolatban azt kívántam, bárcsak a szívem is megszűnne dobogni. Úgy kalimpált a torkomban, hogy szinte a fülemben is éreztem a lüktetését. Összerezzentem, a feszültség végig száguldott a gerincemen, és egy gyors mozdulattal már a pulton lévő fegyver után nyúltam. Nyugodj meg! Nem lehet egy razzorn. Fényes nappal sosem kell tartanunk tőlük, hacsak nem hivatalos ügyben zargatják az embert, de ez a hely biztonságos. Itt nem találhatnak ránk! Nem vétettünk semmit a vonzás vagy a Hatalom ellen! Nem bánthatnak. Lehet, valóban butaság volt elhagynunk a Bázist. Nem lehet egy razzorn! Vigyáznom kell Ethan-re! Ha kell, lelövöm… semmit sem érek ezzel a fegyverrel, a fenébe is! Mindegy, megölöm valahogy és menekülünk tovább. Talán lenne annyi időm magammal rángatni Ethan-t, mielőtt ez még több razzornt hozna a nyakunkra. A rendszer megtudná, amint hatástalanítottam. A nyomunkban lennének. Gyorsak leszünk. Meg kell ölnöm.
A félelem őrült sebességgel hívta életre a gondolataimat, és lehetőségek számtalan variációja pörgött le a szemem előtt, miközben a szürke alak egyre nagyobb árnyékként terült el a folyosó töredezett csempekövein. Ujjaim nyirkosan markolták a fegyvert, támadásra készen a falhoz lapultam, és vártam a megfelelő pillanatra. A félelem apró cseppekben gyöngyözött a homlokomon… rettegtem. Meg kell védenem őt. Három. Kettő. Egy. Előre léptem.
- A francba is, Ellie! Mi a frászt művelsz? – tántorodott a falnak Jazz, tekintete bosszús és zavart volt, ahogy újra és újra rám pillantott, miközben a tarkóját masszírozta.
- Legalább máskor, ne egy sima stukkerrel próbálkozz. Egy razzorn vagy egy megszállott ellen ez mit sem használ – dobta az asztalra, szinte kiszakítva a kezemből, és a működésképtelen tűzhely mellett álló székre rogyott.
- Szeretnéd, ha rajtad gyakorolnék? – vetettem oda szárazon, amire elfojtott egy halk nevetést, ami inkább sóhajba fulladt.
- Inkább ne. Maradjunk csak az elméletnél. Bár a pontot jól eltaláltad. Ez piszkosul fáj - szisszent fel.
- Sajnálom. Azt hittem, egy razzorn az.
- Rájöttem. Pedig azt hittem, összetéveszthetetlenül kecses a járásom.
- Jaj, fogd már be! És légy szíves, legyél halkabb! Ethan fent alszik – mutattam a plafon felé, majd visszaheveredtem a földre. A kezem remegett. A levegőt sokkal szaporábban vettem, mint ahogy normálisan. Egyrészt a hirtelen félelem miatt, melyet ugyanolyan gyorsasággal felváltott a megkönnyebbülés, másrészt... gyűlöltem, hogy ilyen hatással van rám. Nem helyes. Nem szabad.
Egy hét telt el, hogy utoljára láttam. Egy hét telt el, hogy mindketten tudtuk az igazságot… pontosabban, hogy mindannyian tudtuk az igazságot. Szörnyen kényelmetlen volt, és mégis, a megkönnyebbülés terheket emelt le a vállamról és a gondolataimról, hogy ismét a közelemben tudhattam őt. Épségben.
- Már megint alkotott? – intett a falra, mely a szivárvány színeiben játszott.
- Úgy valahogy. Mindegy. Már majdnem kész – tértem vissza a fal lemosásához olyan lendülettel, mintha valaki mérné és időre menne, hogy tisztává tegyem.
- Mit csinálsz?
- Három másodperces az agyad? Ethan telefirkálta, én pedig lemosom. Megint. Vagy még mindig. Fogalmam sincs, mikor nő ki ebből, de kezd az agyamra menni. Bár, addig sem gondolkodom azon, mi lesz holnap vagy holnapután. Lefoglal.
- Nem így értettem. Te mit csinálsz? Miért nem jöttetek vissza a Bázisra? – kérdezett rá, rögtön a lényegre térve, amire csak bosszúsan sóhajtottam.
- Jól tudod. Megmondtam. Nem akarok ott lenni és kész. Nincs miről beszélni.
- Nem, nincs miről vagy csak te nem akarsz? Ha megkerülöd, attól még nincs megoldva a dolog.
- Mondja ezt az, aki sosem törődik a következményekkel.
- Ellie!
- Ne Elliezz itt nekem! Nem akarok visszamenni! – vágtam nagyobb erővel a langyos vízbe a színesre ázott rongyot.
- Miért? Ott sokkal nagyobb biztonságban lehetnétek, mint itt.
- Mintha ez a hely nem lenne elég jó. Te találtad, és már több mint egy hete, hogy eljöttünk. Különben is, Connor itt van velünk – tettem hozzá az utolsó mondatot, sokkal halkabban, amire felhorkantott és felállva a székről, az ablakhoz sétált.
- Ó, szent Connor! Értem már.
- Fejezd be! Mellette tudod jól, hogy biztonságban vagyunk!
- Igen? Akkor most mégis, hol van? Vagy csak annyira jelentéktelen, hogy szó szerint, észre sem veszem?
Válaszra sem méltattam az epés megjegyzését, csak vettem egy mély levegőt és elszámoltam háromig, mielőtt olyat mondanék, amit később megbánok.
- Valami gond van az árammal, viszont az épület másik végében lévő lakások sokkal közelebb vannak a központhoz, és lehetséges lenne csapolni kicsit a vonzásból. Még az este folyamán valószínűleg, átszedelőzködünk oda. A rezgéseket ellenőrzi, hogy biztonságos-e – magyaráztam.
Tisztában voltam vele, hogy ki nem állhatja őt, ahogyan Connor sem mondhatta el magáról, hogy Jazz azon barátai közé tartozik, akiért az életét adná. Totális ellentétek voltak, és ezt a két ellentétet rejtélyes módon, valahogy én kötöttem össze. Én voltam a köztes állapot, ami olykor csendet teremtett közöttük.
- Látod? A Bázison semmi gondotok nem lenne az árammal vagy az élelemmel. Semmivel!
- Úgy beszélsz, mintha a Bázis állandó dolog lenne. Egyszer ennek is vége szakad és akkor mi lesz?
- Még mindig nem hiszel ebben – csóválta a fejét, inkább aggodalmasan, mint csalódottan.
- Nem hiszek, ahogy mondod! Sem bennetek, sem magamban. Nem vagyok közétek való!
- Te is túlélő vagy! Mindenhez ugyanúgy megvan a jogod, ahogy nekünk. Taníthatnálak. Rendes fegyverekkel és nem ezzel az ócskasággal – lökött egyet a pisztolyon, amely épp csak megállt az asztal szélénél.
- Lehet, hogy túlélőnek születtem, de semmi érzékem az egészhez. Képtelen vagyok rendesen bánni a fegyverekkel, olvasni az emberekben vagy érzékelni a tárgyak rezgését. Még csak a jó és rossz közötti különbséget sem látom! A múltkor is, majdnem meghaltunk miattam, mert azt mondtam, van egy megérzésem. Szerencsétlen vagyok, ennyi. Ezek… ezek a különleges dolgok, a képességek, ezek ti vagytok, nem én! Sosem leszek képes rá, hogy megtanuljam!
- Nézz rám – szólt hirtelen, amelyre ismét a gyomromba költözött a félelem, akárcsak abban a pillanatban, amikor razzorn-nak hittem.
- Miért?
- Egyszer sem fordultál még igazán felém, amióta itt vagyok. Nézz rám! – mondta élesebben, amire megfordultam, a szemembe hulló hajtincseket kisepertem az arcomból, és dühös pillantással rámeredtem. Mélykék szemei tele voltak aggodalommal és kérdésekkel. Legszívesebben áthidaltam volna azt az alig, két méter távolságot, hogy átöleljem és megcsókoljam. Erre vágytam a legjobban és borzasztó, rémes érzés volt, hogy nem tehetem. Ott égett ugyanez az érzés a szemeiben, szavak nélkül húzott maga felé, amely benne is ugyanolyan hévvel élt, mint bennem. Bűnös gondolat volt. Szánalmas és reményt vesztett.
- Látod? Rád nézek – szakítottam el a pillantásom, és próbáltam legyűrni a torkomat fojtogató fájdalmat.
- Ja, persze.
- Jazz, kérlek…
Egy hirtelen mozdulattal termett mellettem és felrántva a földről, maga felé fordított.
- Miattam nem jössz vissza, igaz? – tette fel a kérdést, ami amúgy is nyilvánvaló volt, de kimondva még rosszabbnak éreztem ezt a helyzetet. Mindent, ami kettőnk között volt és történt. Ha visszamennék a Bázisra Ethan-nel, minden nap látnám őt, a közelében lennék úgy, hogy hozzá sem érhetnék, és azt nem tudnám elviselni. Ha nem látom, nem fáj annyira.
- Nem csak miattad. De részben, igen.
- Attól még visszajöhetnél.
- Nem tudok a közeledben lenni. Nekem nem olyan könnyű.
- Szerinted, nekem könnyű? – nézett le rám, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az érintését, ahogy ujjai a vállamat szorítják, szinte égetve a bőrömet. Nem törődni a közelségével, koncentrálni arra az érzésre, hogy ő nem jelenthet többet, minthogy a testvérem. Nem érezhetek így iránta. Még akkor sem, ha biológiai értelemben, kísérlet eredménye. Még akkor sem, ha szó szoros értelemben nem az ő testében fogant, hanem egy olyan lényében, mely tökéletes, pontos mása az édesanyámnak.
- Nem hiszem el. Nem hiszek a Hatalomnak – kezdte, melynek értelme másodpercek töredéke alatt tisztult ki a gondolataim között. Legalább nem én voltam az egyetlen, aki belül reménykedett az ellenkezőjében.
- A Hatalom nem is arról híres, hogy őszinte és igazságos, de...
- Baromság! Ő nem az anyám! Csak egy kihordott kísérleti eredménye vagyok annak a klónnak köszönhetően. Bármennyire is az édesanyád volt a minta, az az izé… az a valami… semmi közöm hozzá, és végképp semmi közöm hozzád. Nem ez lenne első eset, hogy a tudomány téved, különben ki mondta volna meg, mondjuk ötven évvel ezelőtt, hogy képességek világában élünk majd? Hogy idegen lények irányítják a világot és az embereknek küzdeniük kell a túlélésért? Lehetetlennek vélték, és mégis lehetséges, szóval… nem hiszek a Hatalomnak, sem a vérnek, sem másnak, aki az állítja, hogy egyeznénk. Nem lehetséges. Nem lehet az. Még csak nem is hasonlítunk, az istenért!
Pedig kimondták. Felfedték. Szembe állítottak minket az igazsággal és nem tehettünk mást, most sem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk. Testvérek vagyunk, bármennyire is szeretnénk, hogy csak egy rossz vicc legyen. Bár az lenne… de amint a szemébe nézek, a tükörképem mintha szemberöhögne. Gúnyt űz belőlünk az a torz kép, mely ott lebeg minden egyes visszatükröződő felületben, emlékeztetve arra, milyennek is lát bennünket a világ. Az az egy percnyi, önfeledt érzés, amikor tökéletesen boldognak érzem magam mellette, egy szempillantás alatt szertefoszlik, amint olyan szemmel látom magunkat, ahogyan mások. Mindaz, amit valósnak és igaznak hiszek, csak bennünk létezik és senki más meg nem értheti, nem láthatja, nem érezheti. Magányosak vagyunk az érzéseinkkel.
Mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban. Mélykék szemeivel, vágyakozva fürkészi az arcom, végig futtatva tekintetét az ajkaimon, majd újra a szemembe néz. Elmosolyodik. Egyik keze a nyakamra csúszik, lágy bizsergés kúszik végig a testemen. Behunyom a szemem, arcomat a tenyerében pihentetem. Ujjai láthatatlan érintéssel simítanak végig az arcom vonalán, hüvelykujja az ajkamra téved. Megáll. A szemembe néz.
- Erősebb vagy, mint én – suttogja -, pengeélen táncol az önuralmam, te viszont meg sem rezzensz. Bár lehet, igazad van. Bukott ügy az egész és hagynom kéne, hogy Connor megkapjon. Vele több esélyed lenne.
- Tudod jól, hogy érzek iránta.
- Tudom. De azt is tudom, ő hogyan érez és ez… ahogy mi vagyunk… nem tudom. Érintelek és mintha itt sem lennél. Cserélnék vele. Talán ez az egyetlen dolog, amit irigylek Connor-tól. Neki van választása. Nekem nincs. Ő választhat téged.
Homlokát az enyémnek támasztva, halk sóhaj szakadt ki belőle, s karjaival úgy ölelt körül, mint a szomorúság, mely a hangjában csengett. Szenvedett. Vele együtt szenvedtem én is. Olyan ez az egész, mintha a világ igazságtalanságát egyetlen szóba, egyetlen érzésbe fojtották volna, ellenünk fordítva, hogy ebben az egész lehetetlenségben annyi örömünk, annyi kapaszkodásra és küzdésre való akarásunk se legyen, amennyi szükséges lenne ahhoz, hogy higgyünk egy jobb élet reményében. Szívás. Semmi mást nem tudtam mondani erre az egészre, csak hogy a világ, a sors vagy az élet gúnyt űz abból az egyetlen érzésből, ami még megmaradt nekünk, embereknek. Amit még nem vettek el tőlünk a megszállottak, vagy a Hatalom és amit semmiképp sem érthetnek meg a razzorn-ok. Soha.
Búra alá rejtették a városunkat, eltakarva a Napot, a Holdat, a csillagokat, mesterséges fényforrással biztosítva a létezésük feltételeit. Megfosztottak a természettől, körülvettek minket, valami kozmikus vonzással, mely úgy tart fogságban, mintha rabok lennénk a saját életünkben. Fogva tartott állatok, érthetetlen lények, akiket el kell nyomni, a földbe kell tiporni és mindezt úgy diktálja a Hatalom, mintha joga lenne megmondani, hogyan élhetnénk boldogan azon a Földön, amit ők birtokba vettek. Nyakunkra hozták a razzorn-okat, mint vasszerkezetű szörnyek kreációit, klónokat gyártanak, kísérleteznek, feszegetik a határokat, saját energiát teremtenek és megszüntetnek minden természeti erőforrást, ami a túléléshez lenne szükséges. A képükre formálják a világunkat. Új életet teremtenek, amiben nekünk nincs helyünk. Meghúzódunk, mint alagútban a patkányok és a Bázis létezése az egyetlen dolog, ami kapcsolatot jelent a múlt és a jelen között. Ha azt elvennénk tőlünk, ha tudomást szereznének a létezéséről, a tényleges helyéről és megsemmisítenék… Semmi sem maradna belőlünk. Túl sokat veszítettünk. Túl sok mindent adtunk fel. Nem küzdöttünk eléggé, bár a harcot nem mi vívtuk. Mi csak annak a következményét éljük, ami 2054-ben történt. Amikor minden megváltozott. Elveszítettünk mindent és mindenkit.
Értelmét vesztette az igazság, az őszinteség, az erkölcs és a szabad akarat, és mégis azon gondolkodok, mi a helyes. Nem létezik. Nincs már döntés. Sem lehetőség. Csak a jelen van. Lehet, holnap ránk találnak. Egy csapat razzorn a Hatalom elé cipel, és halálra ítélnek minket, mint túlélőket, akik olyan erő birtokában vannak, mely tiltott számunkra. Pedig, a változást ők hozták az életünkbe. A technológia fejlődésével, és azon ismeretek tudatában, melyeket ők hoztak a Földre. Ők indítottak el valami új irányvonalat, mely szinte vírusként terjedt el a társadalomban: túlélőkké váltunk.
Képességek birtokába jutottunk, mellyel egyesek számára már nem lehetetlen olvasni mások gondolataiban, egyik pillanatról a másikra teleportálni, vagy egyetlen érintéssel emlékeket átadni. Felerősödtek az érzékeink. Más emberekké váltunk, és félnek tőlünk. Eltipornak minket, és tudván, hogy az ő tulajdonságaikból az évek során mi is részesültünk, okot adott az elnyomásunkra. Halállal vagy megszállással, s ez utóbbi talán sokkal rosszabb, mint a halál. A testünkben élnek. Kihasználnak és élősködnek. Birtokolnak.
Ha ez a világ vége, ha ezek az utolsó hónapok vagy évek, amiket élünk, miért legyünk igazságtalanok saját magunkkal? Miért ne tehetném azt, amit szeretnék anélkül, hogy a következményekkel vagy a helyességgel törődnék? Csak a most számít. Csak a most a miénk. Pokolba a világgal! Őt választom. Mindig is őt fogom. Megcsókoltam Jazz-t!
Nincsenek megjegyzések: