Különös Társaság

Az ablak üvegében halványan látta visszatükröződni arcát. A ház előtti utcai lámpában szentjánosbogarak táncaként vibrált a fény, s a hópelyhek, mint néma dallamra táncoló balerinák, hűvös érintéssel szőttek csipkehálót az üvegre. A távolban mély, bársonyos hangján éjfélt ütött az óra, a templom égig magasodó tornyán, melynek sapkáján üldögélt megannyi galamb és holló, egy szempillantás alatt széledt szét a magasban, alakjuk az ég színébe olvadt. Halkan süvített kint az északi szél, beleborzongott a válla, ahogy az ablakkeret apró résein utat talált magának, bekúszva a takaró alá, mint láthatatlan, didergést hozó kóbor szellemérintés. 

S a Különös Társaság ismét az ágy szélén üldögélt. Lábukat lógatták a sötétben, szemeik, mint színes, apró villanások... mézédes csillogások... suttogásuk nem volt több a csendnél. 

Beszélgettek. Elmélkedtek. Egymás szavába vágva próbáltak döntést hozni. Döntés nélküli lehetőséget adni a takaró alatt összekuporodó alaknak, kilétükről semmit sem sejtő, szomorú lánynak, kinek tekintete a messzeségben ragadt. Átívelt az ablaküvegen. Mondataik hangulata épp oly ingadozó volt, mint az elmúlt napok időjárása. Néha csendes, halk, szinte hangok nélküli apró neszelés, mint a frissen hullott hó a kertben, mely fehér takaróként borult a késő őszi avarra... s néha oly magasba szökkenő, bosszúságtól viharba űzött volt civódásuk, hogy a levegőben sötét szikraként pattant ide-oda a feszültség alakjuk között, mely oly áthatolhatatlan volt, akár az éj. Láthatatlan, görbe kis alakokként csüngtek az ágy szélén. Arcuk nyúzott, megfeszült rajta bőr és hús, szemgödrük feneketlen kútként tátongott, pislákoló láng égett medrükben, s koponyájukon hajszál, akár a pókháló fonalak lebegtek. Ujjaik göcsörtösen kulcsolódtak össze, mint imádságra hajló ténykedés, ágroppanások gyermeteg és mégis idős hajtásai. 

Ott ült, mint Szív. Ott ült, mint Mosoly. Ott ült, mint Bánat, s mint Remegés a téli éjszakában. S ott ült Ő... lelket, s testet mérgező Zord Kaszás képében... ki szemet lehunyni kényszerít és örök álmot ígér, ha kér és arra vágy a test. Ha arra vágy a lélek. 

Beszélgettek. Elmélkedtek... ott csüngtek ágya szélén, mint a problémák a lány gondolatainak vékonyka peremén, melyről karnyújtásnyira nyújtózott a megoldás. S belül mégis... valahol mélyen, ott pislákolt még lelkében a szikra. Ott lobogott még az öröm mint aprócska mécses, melynek elég, épp csak egyetlen libbenés, szellőnyi érintés, hogy eltűnjön, semmivé váljon és csak az illat, az érzés maradjon utána. Az a keserédes, maró íz, mely torkot fojtogat... akár a bűntudat. 

Tudta már, kik is ők? Érezte őket? Érezte a súlyt, mely takaróján és lelkén pihent? Magánya az, mi életet teremtett. Mi hívó, esdeklő szóként zengett a távolban, akár éjfélt ütött templom órája. Ismerte őket. Hívta őket. Gondolta őket. Szerette őket. Szerette, mint Szív. Szerette, mint Mosoly. Ott égett szemében, mint érzés, ha gondolta Bánat, ha érezte, mint Didergés. Kik is ők? Érezte őket? Érezte, mint Zord Kaszás sóhaja? Ott kopog-topog a kérdés az ajtó küszöbén. Kik is ők? 

Holló és galamb. Titkos párbajt vívott lelkének és gondolatainak őrült viadala. Agya, mint fogaskerekek pörgették a kérdéseket, válaszokat, kételyeket. Nyugtalanság? Ragaszkodás. Tanácstalanság. Kétségbeesés. Hit? Szorongás. Vonzalom? Döntést hozni képtelen volt, akárcsak ők, kik ott ültek ágya szélén, mint Ötök... mint Különös Társaság, kik becézgették. Simogatták. Hűvös érintésük bőrén, mint suttogás... láthatatlan, érinthetetlen, földöntúli borzongás. Társai voltak életének. Simogató gyógyír lelkének. Testének nyújtott kapaszkodó, támasz a csendben, kiknek súlya alatt mélyedésbe futottak a takaró ráncai, oly csendesen. Kiknek jelentétét már érezte. Itt voltak. Hallotta őket gondolatai közé kúszva, mint sejtelem... s az ablak üvegében halványan látta visszatükröződni arcát, a szentjánosbogarak derengő fényében. Mosoly volt az, mi arcán pihent... s Szív, mi szívén nyugodott, mint hó, mely a tájra borult ez idő alatt, mint menny-fehér lepel.