Hollólány

A titokzatos, északi kisvárosra hűvös, éjszakai csend borult. A felhők vastag hullámokban vonultak az égen, olykor eltakarva a Hold sápatag fényét, mely magasan függött a csillagtalan égbolton. A tengerhez közel eső városka megszokott csendességgel tért nyugovóra az alkonyt követően, akárcsak a benne lakó emberek, akik még elrendezve ügyes-bajos dolgaikat a derengő lámpafényben, a városka egyetlen templomának néma kondulására merültek mély és sötét álomba. Senki sem tudta, miért. Senki sem emlékezett, mikor. Annyi viszont bizonyos volt, hogy a város amióta csak az eszét tudta, egyszer sem hallotta még megkondulni a templom harangjait. Mint a sötétben megbúvó lidércek, ott csüngtek hangtalanul a templom tornyának magas mélységében, s múltjukat senki sem ismerte. 

A városka egy apró házában, nem messze a templomtól, egy lány felriadt a csendes éjszakában. Óraműpontossággal, ugyanazon időpontban, mint tegnap, tegnap előtt vagy az azelőtti éjszakán. A hófehér függöny puhán fodrozódott az enyhe szellőben, mely beszökött a résnyire nyitott ablakon át. A felhők mögül feltűnő Hold tejszín-fénye kanyargó vonalakként terült el a fapadló barázdáin, egészen az ágyig kúszva, mintha csak a takaróba kapaszkodnának, melyet a lány az állandó forgolódással, szinte az ágy végébe tuszkolt az éjszaka folyamán. Levegő után kapkodva ült az ágyban, gondolatai még álomittasak voltak, felvillanó emlékképek fojtogatták a torkát. Csak álom volt. Egy ostoba rémálom. Semmi jelentősége. Legalább is, ezt bizonygatta magának. A szíve szaporán vert, a torkában dobogott, kósza hajtincsei nyirkosan tapadtak a tarkójára. A lány, amióta csak az eszét tudta, a rémálom olyan állandó jelenségnek számított az életében, mint a templom harangjainak hallgatag létezése. Ott éltek a gondolataiban, megmérgezték az éjszakáit, nyugtalanságra bírva az elméjét, melyből nem volt szabadulás. 

Mozdulataira lágy, surrogó hangot adott a takaró, ahogy lábait kiszabadította a fogságából, és az ágy széléhez kúszott. Halk léptekkel libbent az ablak elé, a csendben itt-ott megreccsent a fapadló. Amikor az ujjai a függönyt érintették, tekintete akaratlanul is a messzeségbe burkolózó mólóra tévedt. A vastag facölöpök, mint csontváz bordái emelkedtek a víz fölé, s a halvány ködbe burkolózó sötét árnyékaik, lágyan ringatóztak a víztükör felszínén. Akárcsak a valóságban, az álmaiban is ennyire elevenen festett a móló képe, mely mint szellem kísértette minden egyes éjszakán, ahogyan ott áll a móló végén, madarak röppennek a magasba, és a halálba taszítják, egyenesen a tenger mélységébe. 

Hajnali két óra huszonhét perc, pillantott a lány az éjjeliszekrényén álló órára. Az óramutatók mintha az örökkévalóságba fagytak volna, akárcsak a sosem hallható harangok játéka. Halk kattogás jelezte az idő múlását, a számlapon sötéten kirajzolódó mutatók viszont, mintha nem engedelmeskedtek volna az idő és a mechanika törvényének. Mozdulatlanul pihentek az üveglap mögött.

A rémálom minden egyes pillanata, változatlanul tért vissza az elkövetkezendő éjjelen, akárcsak tegnap, tegnapelőtt vagy az azelőtti éjszakán. A lány behunyt szemmel, a móló szélén álldogált. Hollófekete haját a szél fodrozta, akárcsak az ég felhőhullámait, ujjai összekulcsolódva pihentek a mellkasa előtt, mintha néma imát suttogna a csendben. A templom hófehér tornya a köd fölé emelkedett. Sötét ablakai, mint üveges tekintetek figyelték a mólón álló lányt, ki egyre előrébb és előrébb lépett annak széléhez. A tenger magasra csapó hullámaitól, hálóinge nyirkosan tapadt testének vékonyka alakjához. Mint hófehér angyal, kinek hajtincseibe az éjszakai gyermekei fésültek sötétséget, túlvilági látomásként lebegett az éjszakában. Szemei fekete gyémántokként égtek szemgödrében, arcát hullámos hajtincsek fodrozták körül. Majd madarak röppentek alá az égből. Szárnyaik csillogtak a Hold sápadt fényében, s mint ezernyi fénylő, koromfekete kristály hullottak le a magasból. A lány kitárta a karjait, mintha repülne, s a madarak körülölelték. Szárnyat adtak karjainak, a tollak köpenyként pihentek meg a testén, mintha hollóvá vált volna ő maga is. 

Holló tűnt fel az ég sötétjében. Csillogóbb, fényesebb, hatalmasabb társainál. Csőre olajszürke ragyogás, szárnyai mint éles pengék hasítottak végig a levegőn. Halálos némaságba burkolózott az éjszaka. Megdermedt a levegő, a hullámok alább hagytak, a Hold a tinta-fekete égen a felhők takarása mögé rejtette túlvilági fényét, amikor a Holló egy váratlan pillanatban a lány hátába mélyesztette csőrét, mint halálos fegyverét. Néma sikolyként fagyott a lány arcára a halál, karjai lebegtek a hollók ölelésében, mezítelen lábai előrébb lendültek és már zuhant is... egyenesen a tenger habjainak örvénylő mélységébe.

A titokzatos, északi kisvárosra hűvös, éjszakai csend borult. A felhők vastag hullámokban vonultak az égen, olykor eltakarva a Hold sápatag fényét, mely magasan függött a csillagtalan égbolton. A városka egy apró házában, nem messze a templomtól egy lány az ablak előtt álldogált. Várakozott. Nem törődve az álom ólomsúlyának érzésével, mely már órák óta próbált megpihenni a szemhéjain, éberséget erőltetve a gondolataira, az óra számlapját leste. Hajnali két óra huszonnégy perc. Bizonyosan tudta, hogy három perc múlva ismét felriadna az álomból, már ha álmodna. Most viszont, éberen élte át a rémálom fojtogató érzéseit, ahogyan a ködbe burkolózó móló alakját figyelte a távolban. Három perc. Már csak ennyi idő van hátra, és az óra számlapján sötéten kirajzolódó mutatók, az örökkévalóságba fagynak. Ujjai görcsösen markoltak az ablakpárkányba, szíve reszketett a bordái alatt. Ajkainak ívén hűvösen lélegezte az éjszakai levegőt, mely a résnyire nyitott ablakon át kúszott be a szobába. Két perc.  

A tengerhez közel eső városka megszokott csendességgel aludta az igazak álmát, akárcsak a benne lakó emberek, kiknek álmaiban nem szerepeltek hollók, tinta-fekete égbolt vagy zuhanás a tenger vad hullámai közé. Senki sem tudta, miért. Senki sem értette, hogyan. Annyi viszont bizonyos volt, hogy a lány minden éjjel halált álmodott gondolatainak sötét vásznára, melyre láthatatlan ujjakkal irányított ecset rajzolt pislákoló szikrát, ami a hollók seregével úgy hunyt ki az éjszakában, mint gyertyaláng a szélben. Egy perc. 

Teste, mint önkívületlen, akarattalan lény lépdelt át a szobán. A csendben itt-ott megreccsent a fapadló, az éjjeliszekrényen álló óra mutatói mozdulatlanul pihentek az üveglap mögött. Mezítláb sietett végig a kerten, hálóingének áttetsző fehérségébe egy bokor fűzte hirtelen ágas-bogas ujjait. A fűszálak zöldjén esőcseppek pihentek, a fák lombjai árnyakként lebegtek a szélben, melyek sötétje alatt a lány alakja kúszott végig a homokos, sziklás part irányába. 

Lábnyomok íveltek át a mólón, melynek deszkáit átitatták a magasba csapó hullámok. Végig kísérték a lányt, mint hófehér angyalt, kinek hajtincseibe az éjszakai gyermekei fésültek sötétséget. Szemei sötét gyémántokként égtek szemgödrében, arcát hullámos hajtincsek fodrozták körül. Majd madarak röppentek alá az égből. Szárnyaik éjfeketén csillogtak, mint megannyi éles penge, keresztül hasították a levegőt, s körülölelve a lány testét, megpihentek szárnyakra tárt karjain. Mint Hollólány álldogált a móló szélén, révedve a tenger végtelenjébe, mikor Holló tűnt fel a csillagtalan égbolton. Csillogóbb, fényesebb, hatalmasabb bármely más teremtménynél, kik a lány karjain gubbasztottak, mint halál hírnökei. Csőre olajszürke ragyogás, szárnyai mint tajtékzó hullámok úsztak a légben, véres valósággá torzítva a rémálmok képét, mint az üveglap mögé fagyott óramutatók sötét körvonalait, melyek mozdulatlanul engedték szabadjára a pillanatot, hol a Holló alárepült a magasból, a lány hátába mélyesztve halálos fegyverét. A Hold a felhők takarása mögé rejtette túlvilági fényét, mikor a halál néma sikolyként fagyott a lány arcára, és törékeny teste eggyé vált a tenger hullámaival. 

S a harang megkondult. Senki sem tudta, miért. Senki sem emlékezett, mikor. Annyi viszont bizonyos volt, hogy a város amióta csak az eszét tudta, egyszer sem hallotta a templom harangjait, melyek keserves zengéssel búcsúztatták a lányt, azon a titokzatos éjjelen, mint sötétben megbúvó lidércek, kik azóta is ott csüngnek a templom tornyának magas mélységében, s kiknek hangját azóta sem hallották. Soha többé.