Visszamennék...

Vannak olyan álmok, amelyek olyan lenyűgözőek, hogy ébredés után azt kívánjuk, bárcsak valóságos lenne. Élő. Eleven. Létező. A szép álmok megédesítik a reggelt, szebbé teszik az aznapot, de magukban hordozzák a keserűséget is... elvesztettük. Csak álom volt... túl szép volt, hogy igaz legyen. 

Szörnyű érzés volt felkelni... egyrészt megnyugodtam, hogy mindaz, amit láttam, átéltem, csak a képzeletem szüleménye és nem kell tovább menekülnöm... egész álmomban csak futottam, rohantam valami elől, de nem úgy értendő a valami, mint valaki vagy valamilyen lény... a valami egy történés volt, ami váratta magát, nem tudtunk, mikor következik be, de megelőzhettük, ha eljutunk a célig, abba a városba, ahol megakadályozható a katasztrófa... ehhez pedig nálunk volt valami, valamilyen tárgy, amely ezt elősegíthette. A baj elhárítását. E miatt üldöztek minket, városról városra, erdőkön, barlangokon keresztül, védve azt az ismeretlen valamit, amire nem emlékszem, de tudom... nálunk volt és mindent elkövettek, hogy megkaparintsák tőlünk... 

Tőlünk... minket... Ő hiányzik a legjobban. Az a valaki, aki az álmom része volt, aki ott volt minden pillanatban mellettem, még akkor is, amikor elvesztettük egymást. A rohanás, menekülés során nem egyszer voltak a nyomunkban és néha megesett, hogy szem elől tévesztettük a másikat. Fegyverzörejek, lövések, mindig védett, hogy ne essen bajom és ilyenkor néha arra kényszerültem, hogy nélküle meneküljek tovább, előre menjek, de mire visszanéztem... ő nem volt mögöttem. Annak ellenére sem, hogy azt ígérte, így lesz. Lemaradt, elfogták, baja esett? Egyszer sem tudtam... csak ott álltam egyedül, a könnyeimmel küszködve, hogy még viszont láthatom, és mentem tovább, a hátizsákomban azzal a bizonyos dologgal, előre és előre, hogy elérjem a kitűzött célunkat. Az út során sokszor volt, hogy így eleresztettük a másikat, akaratunktól függetlenül, de aztán mindig visszataláltunk a másikhoz, megtaláltuk a másikat. 

A legelevenebb élményem ezek közül a menekülések közül az, ami egy havas erdőn át vezetett... tudtam, hogy nem állhatok meg, mennem kell tovább, közben meg végig magam mögé lestem, nem e követnek, üldöznek... csend volt. Teljes csend, csak a hó ropogását lehetett hallani, ahogy lépteimet elnyelik, és a zilált légzésemet, ahogy a levegőt kapkodom és tovább rohanok, nem törődve az oldalamat szúró fájdalommal. Majd vonyításra lettem figyelmes... farkasok... már csak az hiányzott, hogy farkasokba fussak. Bár, abban a helyzetben, hogy így is úgy is a halálomat akarták, talán jobb lett volna, ha farkasok végeznek velem és nem fegyverek lőnek cafatokra. Irányt váltottam és rohantam tovább. Furcsa érzés volt a legkétségbeesettebb helyzetben, egyedül védtelenül arra gondolnom, hogy mégis... mennyire gyönyörű ez az erdő. Így, ebben a csendes nyugalomban, fehérségben... és elszomorított a gondolat, hogy Ő nem lehet velem... Ő, akinek a nevére sem emlékszem. 

Nem sok mindent tudok róla igazán... az arca is alig-alig rémlik, csak néhány vonásban. Viszont, sokkal több minden tudok arról, milyen is volt a kapcsolatunk, a barátságunk. Sosem éreztem még ehhez hasonlót. Ilyen mélyen szeretni, tisztelni valakit, mintha egyszerre lenne a barátom, a testvérem és mindezek mellett, bár egyikünk sem mondta ki vagy tett ehhez hasonló cselekedetet... társak voltunk. Lelki társak. Összetartoztunk és ahogy mozdult ő, én is azt tettem és fordítva. Kiegészítettük egymást, boldogok voltunk a másik társaságában és úgy óvtuk a másik életét, mint a sajátunkat. Sőt... talán még jobban. Annyira érezhető volt mindkettőnk részéről a feltétel nélküli ragaszkodás, az, hogy egymás elé ugranánk, ha a helyzet úgy adódna, olyan fontosak voltunk egymás számára, amelyet még élőben sem tapasztaltam soha. Lenyűgöző volt ez az érzés, hogy talán jobban ismer engem, mint én saját magam. 

A menekülés és a tárgy miatti hajsza már jó ideje tartott... nem egyszer nosztalgiáztunk el a múlton, hogy mi eleinte nem voltunk ennyire jóban... sőt... őt én szörnyen arrogánsnak tartottam, ő meg engem túlságosan gyengének, hogy mindig jónak látok mindent és mindenkit. Naivnak tartott. Ő meg beképzelt volt a szememben... civakodtunk, csipkelődtünk azokban a napokban, amikor még hétköznapi emberek voltunk... amikor még nem kötött minket össze semmi. Ezeken az emlékeken mindig elmosolyodtunk, nevettünk, de ezekben a mosolyokban ott volt az az érzés, hogy más semmi sincs ugyanúgy, mint régen. Másak lettünk. Ott volt mindkettőnk tekintetében, hogy már rég nem így látjuk a másikat. 

Egyszer elvitt motorozni. Mondta, hogy a komoly és halált kísértő dolgok közepette, megérdemlünk néha egy kis kikapcsolódást és így motorra ültünk, én mögé és csak mentünk, mentünk a végeláthatatlan úton. Akkor is szóba került, hogy régen sosem mertem volna ilyet bevállalni... félénk voltam, tartottam mindentől és mindenkitől, elvetettem minden veszélyes ötletet és gondolatot... most meg itt ülök mögötte, és még én biztatom, hogy menjünk még gyorsabban. Mondtam, hogy ha már egyszer így is úgy is meghalunk, ki tudja, mikor... legalább élvezzük ki az életet, amíg lehet. Kérdezte, hogy még mindig beképzelt, arrogáns, önző bunkónak képzelem e, amire én csak jobban átkaroltam a derekát és azt mondtam: csak néha. 

Akkor... határtalanul szabadnak éreztem magam. Hiába tornyosultak az akadályok előttünk, ott... abban a pillanatban, mögötte ülve, szemben a széllel, dacolva annak akaratával, érezni, ahogy a Nap sugarai melengetik a bőröm, és ő ott ül előttem, átkarolom a derekát és tudom, nem eshet bajunk és ő most ugyanolyan önfeledt a gondokat leszámítva, akárcsak én... felejthetetlen érzés volt. 

Nem volt közöttünk semmi, csak barátság, de ez valahogy még a szerelmet is átlépte. Sokkal nagyobb volt. Mélyebb az egész... fantasztikus érzés. Mintha egyek lettünk volna anélkül, hogy kimondtuk volna: szeretlek. ott volt bennem ez az érzés, hogy talán érzek valamit, de nem volt szükséges kimondani, hangoztatni, mert ott volt minden tettünkben, a tekintetünkben. Éreztem és tudom, hogy ő is érezte. Sokszor voltak erre célzások, hogy például ő lenne az utolsó pasi, akivel lefeküdnék, ő meg persze mindig rákontrázott, hogy soha nem tudna rám úgy nézni, de ezek a poénok valahogy csak elfedték az igazságot... azt az igazságot, hogy mindketten többet érzünk, de amin kimutatnánk, amit teret adnánk az egésznek és egyben el is veszítenénk valamilyen okból a másikat, nem bírnánk elviselni. Nem tudnánk elfogadni a gondolatot, hogy a másikat elveszítettük. Így is borzalmasan nehéz lenne, de úgy még kibírhatatlanabb. Így... könnyebb... tudjuk, mit veszítenénk és nem kockáztatunk. 

Reggel... ezekkel a gondolatokkal ébredve, eléggé hiányosnak éreztem magam. Ültem az ágyban és elmélkedve a történteken... annyira rossz volt. Egyedül voltam és bár butaságnak tűnhet, mi van akkor, ha az álmainkban szereplők ugyanígy átálmodták azt, amit én is? Mi van akkor, ha azok a szereplők valóságosak és ugyanúgy részei voltak a cselekménynek, mint én? Mi van akkor ha valaki a világban, most ugyanúgy hiányosan ébredt, ahogyan én? Nem lehetne lehetséges? 

Nem tudom... de abban biztos vagyok, hogy most rettenetesen egyedül érzem magam. Akármit csinálok, elkalandozok és nem jár más a fejemben, csak az érzés, az a nagyszerű, őszinte barátság, ami álmomban enyém volt, élőben pedig semmi sem ér a nyomába... rémesen hiányzik. Hiányzol... megint elvesztettelek...