Néha elfáradunk. Gondolkodunk. Sóhajtunk. Aztán újra a gondolatainkba mélyedünk. Kicsit olyan, mintha az ember gyászolna. Búcsúztatna valamit. Hiányt érezne valamiért, valakiért. Olyasmi, mint a tavaszi fáradtság, amikor olyan semmihez sincs kedvünk hangulat uralkodik el rajtunk, és minden egyes lépés megerőltetett menetnek hat. Akaratvesztettség. Kedvtelenség. Jól esik a magány. Elfelejteni, hogy élnek mellettünk. Hallanak és látnak. Jó félretenni. Mintha falat emelnénk magunk köré, egy láthatatlan választóvonalat, amin se ki, se be nem lehet haladni. Biztonságot ad. Védettek vagyunk. Gondolkodunk. Sóhajtunk. Figyelünk. Érzéseink ásítoznak-áhítoznak valami után, amire igazán nem is tudjuk a választ. Keressük. Kívánjuk. Reméljük minden pillanatban, akár nappal, akár éjjel tekintünk az égre, követve a madarak vonulását, a repülők fehér csíkját a messzeségbe, a felhők mozgását, a Nap alkonyát, a csillagok halvány vibrálását. Várunk valamire. Reszket a lelkünk. Fáradtak vagyunk. Kicsit elidőzött lelkek, kiknek gondolatai lassabban pörögnek a világ körforgásánál. Előre tekintünk. Alakok mozgását követjük. Kezünk tétován hull ölünkbe, mozdulatlanságba fagyva.
Nincsenek megjegyzések: