Mindennek olyannak kellene lennie, mint régen. Olyan gondtalanok voltunk. Boldogok. Önfeledtek. Mindennek olyannak kellene lennie. Az érzéseknek, gondolatoknak, az álmainknak, a szavainknak, melyeket a másik felé küldünk, hangok és mosolyok útján. Elfelejtettünk emlékezni arra, amilyenek voltunk, akikből lettünk és akikké váltunk. Akikké válni akartunk. Minden értelmét vesztette. Felejtünk. Magunk mögött hagyunk. Azok az idők elmúltak... gondtalanok, felhőtlenül boldogok voltunk. Kacagtunk a világra. Mosolyogtunk, elűztük a bajt... messzebbre, mint akartunk, közelebb engedve a jót, mint azt bármikor is reméltük volna. S most visszavágyódunk. Emlékezünk az elfelejtett pillanatokra és sodródunk az emlékekben. Abban élünk. Abban létezünk... abba kapaszkodunk.
Mindennek olyannak kellene lennie, mint régen. Akkor még igaz volt, hogy jó tett helyébe jót várj. A rossz elnyeri méltó büntetését. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Minden rosszban van valami jó. Ne kívánj másnak rosszat... csak is olyat, amit magadnak is kívánnál. S minden gondolatban ott lebeg láthatatlanul egyetlen szó, mely mindent megmérgez. Elfelejtettük a jót, hogy lehet jót és jól cselekedni. Megrekedtünk a bűnös gondolatokban, rossz akaratot szőtt körénk, mint háló, mely bekebelez és nem enged tiszta levegőhöz jutni. Hazudunk, lelkiismeretünk ellen cselekszünk a jó reményében, nem is jó célért... mi magunk is tudjuk. Önmagunknak is hazudunk. Mindennek olyannak kellene lennie, mint régen. Akkor még lehetett hinni a szavaknak. A kimondott és kimondatlan érzelmeknek, melyeket tükröz egy mosoly, egy érintés, egy pillantás. Akkor még létezett, hogy más lelkéig lássunk. Volt lélek. Volt mélység, mely fénnyel telt szeretet-üreg. Sötét van. Eltűntek a fények, melyek ott éltek bennünk, mikor még minden más volt. Olyan boldog. Önfeledt. Szabad.
Üressé váltak a dolgok. Üvegtestek vagyunk. Bordaketrecbe zárt üreges testek. Rajtunk tükröződik az élet és mi magunk is azt tükrözzük vissza. Azt mondjuk, amit hallani akarnak, azt gondoljuk, ami boldoggá tesz, azt érezzük, amitől többek leszünk gondolatban, amitől talán, még dobbanni képes a szívünk. Szeretlek... apró szó, hatalmas erővel, s a világba dobáljuk, melyet bármikor képesek vagyunk visszavenni, holott más a szívét adta cserébe a szeretlek szavunkért... a mi szívünkért. Elvesszük. Megfosztjuk. Gondolkodás nélkül fonjuk más köré bűvkörünket. Hitegetjük. Becsapjuk. Átverjük... majd visszakapjuk az élettől, amikor más bűvkörének csapdájában verdesünk. Bordaketrecbe zárt szívünk pedig sajog, jajveszékel, vérkönnyeket fakaszt testén. Sírunk. Velünk sír a világ. Velünk sír az élet halkan, csendesen, mint a nyári zápor, mely lágy nesz kíséretében kopog végig a háztetőkön... végig csordogálva az ereszen, mint vér az erekben. Megtisztít. Elmossa a gondokat. Fellélegzünk.
Megbocsátok neked. Tényleg? Képesek vagyunk a megbocsátásra, vagy ezt a terhet sokkal tovább cipeljük, mint szeretnénk? Megbocsátani lehet magányosan vagy csak a másik szemébe nézve az igaz... a valódi? Dühünk, fájdalmunk eltűnik idővel vagy csak akkor, ha a másik azt mondja, sajnálom? Bocsánat nélküli megbocsátás és sajnálat létezik? Képesek lehetünk a néma boldogságra vagy más szavai adhatják meg ezt az érzést, mint kegyelemdöfést a szívbe, mely a fájdalom óta nem lélegzik és megszűnt dobogni? Tovább léphetünk? Tovább élhetünk?
Talán, én még mindig nem teszem. Valahol mélyen, még mindig ott motoszkál bennem a gyűlölet. Vagy csak a fájdalom, gyűlölet nélkül? Ott van. Ott él. Megfogalmazhatatlan. Elmondhatatlan érzés. Csak van. Egyszerűen létezik. Kitaposhatatlan gaz.
S megint csak... mindennek olyannak kellene lennie, mint régen. Akkor nem ismerném ezt az érzést. Nem fonnák körül a szívemet fájdalomból nőtt indák és girbe-gurba hajtások. Nem lennének kiirthatatlan halálvirágok, hogy elfedjék a lyukakat, melyek hiányként tátongnak a sötétségben. Nem lenne sötét. Nem lennének fájdalom-gödrök. Nem lennének hajtások. Kietlenség lenne. Tiszta gondolatok. Méreg nélküli érzések. Szabad volnék ebben a kusza rengetegben.
Nincsenek megjegyzések: