Hangtalan

Gyötrelmes dolog úgy szeretni valakit, hogy az talán, sosem szeret majd viszont. Sosem tekint majd rád másképp, sosem néz majd úgy a szemedbe, ahogy remélnéd, sosem hallasz olyan szavakat, melyekre vágynál... sosem lehet olyan, hogy ti... csak te és ő. Ő és te. A kettő eggyé sosem forr. Viszont, talán még gyötrelmesebb az az érzés, ha úgy szeretünk valakit... ahogyan ő már nem. 

A búcsúzás mindig nehéz. Akár örökre szól, akár csak egy hosszabb időre, de tudjuk... a köszönésben ott lebeg az izgatottság és a várakozás érzése. Még találkozunk. Legyen ez a hosszabb idő egy néhány napból álló utazás, akár hetekre való különválás, hónapok távlata vagy akár messzeségbe nyúló, évek képzete. Megfoghatatlan az idő. Búcsút intünk a mában és lehet, hogy a holnap is bizonytalant tartogat. Elszakít. Megmásít. Elvesz. Változtat. Felnyitja a szemünket. Minden búcsú egy próbatétel... hogy bírjuk-e addig ugyanolyan gondolatokkal és érzelmek birtokában a várakozást. Bírjuk-e türelemmel. Akarattal. Elfogadással és megértéssel. Legyen ez a hosszabb idő akár hónapok, évek vagy akár egy örökkévalóságnak tűnő élet elmúlása. Olykor, nem kerül sor a találkozásra. Olykor, egy egész életet kell várnunk arra a bizonyos pillanatra... végre érinthetem a kezed. Újra a szemedbe nézhetek. Végre elmondhatom, amit akkor nem tettem. Nem tehettem. Nem volt elég bátorságom. Annyira féltem. Azt hittem, még megtehetem. Halogatunk. Hezitálunk. S a félelem olyannyira felhalmozódik a lelkünkben, hogy nincs az az akarat, melyen felül kerekedhet a bátorság. Ott toporog, valahol a túloldalon, viszont a félelem fala megmászhatatlan. Áthidalhatatlan. Megsemmisíthetetlen. Gondolkodunk. Döntésképtelenül állunk egymás előtt, s bízunk a holnap létezésében. A hetek és a hónapok olykor gyógyító, erőt adó, változást hozó erejében. Talán... akkor majd könnyebb lesz. Könnyebb lesz bevallanom, mennyire szeretlek. Egyszerűbb lesz megfogalmaznom, hogy már semmi sem ugyanolyan. Megváltoztunk. Könnyebb lesz elmondanom, hogy ez nem én vagyok... ez a te életed. A te álmaid, és nem az enyém. Bátrabb leszek, hogy vállaljam az érzéseim és a gondolataim, melyek már rég nem azon az úton járnak... eltávolodtunk. Megrekedtünk. Más irányba nézünk, és még csak a kezem sem fogod, hogy tudjam... ott vagy még. Elengedtél. 

A búcsúzás mindig nehéz. Akár örökre szól, akár csak egy hosszabb időre, de tudjuk... a köszönésben ott lebeg a várakozás érzése... még találkozunk. Tudjuk. Érezzük. Tényleg így van? Meglehet, hogy mi már akkor búcsút intettünk egymásnak, amikor még ismertük egymást. Már akkor, amikor először találkoztunk. Akkor, amikor a legboldogabbak voltunk egymás mellett. Amikor még képesek voltunk egymást boldoggá tenni. Már jóval azelőtt búcsút mondtunk, hogy megtettük volna. A lelkeink már rég elköszöntek... és mi csak észre sem vettük.