Etta

Mindenki vágyik valamire az életben. Ezek lehetnek apró célok, hatalmas álmok, de az ember életében mindig szerepel egy óhaj, kívánság, ami napról napra élteti, amiért várakozik, amiért remél... amiért él. Az öregebbek remélik, hogy a lelkükben azzal az érzéssel távozhatnak majd életük alkonyán, hogy mindent megéltek, amit csak lehetett. Szerettek és viszont szerették őket olyannyira, hogy emlékük még sokáig élni fog szeretteik szívében. A felnőttek jobb jövőben bíznak. Élnek a gyermekeikért, élnek az ő életükért, keresik önmagukat és remélik, hogy sikerült megtalálniuk azt az életcélt, azt a fogalmat, ami teljessé teheti őket. Mindenki remél valamiért... a világon minden egyes percben elsuttog valaki egy apró kis imát, egy parányinak tűnő kívánságot, ami neki, abban az adott pillanatban a világot jelenti. A legnagyobb dolgot, amire vágyhat. A fiatalabbak szerelemről álmodoznak, megértésről, elégedettségről, hatalmas terveket szőnek, álmodoznak lehetetlennek tűnő képzelgésekről, melyek egyszer még igazzá is válhatnak, a megvalósulatlan dolgok pedig ott pihennek, elménk egy rejtett szegletében, egy láthatatlannak tűnő fiók-tekervényben, tanúbizonyságot adva arról, hogy mennyire is illékony a jövő. Bizonytalan, megfoghatatlan és elég egyetlen momentum, hogy fordulatot vegyen minden, amit biztosnak hittünk. 

Ilyen váratlan fordulat következett be Etta életében is, amikor végig ballagott az ismerős főutcán a hóban lépkedve. Kellemes érzés járta át a ropogó fehérség hallatára. Rop-rop. Trap-trap. Minden egyes lépésnél kissé belesüppedt a menny-fehér tengerbe, mely még vastagon borította a macskaköves, kacskaringós utcarészt ezen a vasárnap reggelen. Halk, apró lélegzete párafelhőket képzett a levegőben, ahogy sálja fölött épp csak kikandikált vékony, hidegtől kissé pirosra csípett ajka, ujjait pedig összeszorította, szorosan a kabát zsebének belsejébe préselve a fagy elől. A háztetők ereszein vastag jégcsapok meredeztek, mint hegyes lándzsák, függtek, kapaszkodtak a cserepek alatti fém vájatokba, s halkan könnyeztek a felhők mögül előbukkanó halvány napsugarak melegére, melyre vékony csíkot képeztek a hóban, hosszan a falak mentén, akárcsak egy megfeszített, fekete, titokzatos kötél. Egyik oldaláról a másikra ugrándozott Etta. Hol jobbra, hol balra, majd hirtelen felkapta a fejét egy éles hangra, amely pont a háta mögött csapódott a levegőben. Ijedten meredt a hóba fúródott jeges fegyverre, majd tekintetével testvérei felé pillantott, amelyek vészjóslóan függtek tovább az ereszről. 

- Ha pár másodperccel lassabban ugrálok, még bajom is eshetett volna. Feldöf és kettéhasít - gondolkodott a lehetőségeken, de gyorsan el is hessegette a gondolatot és kitérve a fal árnyékából, félszegen nézett a jégcsapok felé, melyek láthatatlan szemükkel szinte figyelmeztetően villogtak felé: életedet vehetnénk... 

A távolban egy lovaskocsi tűnt fel az utca végén. 

- A nagy orrú, hórihorgas, mogorva ember- jutott Etta eszébe a barátaival használt kifejezés, melyet csak magukban vagy suttogva mertek kimondani. Senki nem ismerte Őt a városban. Még a nagyszülei sem. Bárkitől is kérdeztek róla, az illető csak vállat rántott, elmondott pár kósza mondatot, amellyel sosem jutottak előrébb a talány megfejtésében. Az a szóbeszéd járta, hogy macskákat eszik, és gyerekeket rabol el napnyugta után. Valamint Ettának és barátainak azt is sikerült kideríteniük, hogy a Mérgezett Alma fogadóba jár esténként és mindig a szokásosat kéri. Gyömbéres teát, melyhez egy kis fekete flaskából még tölt valami vörösesen csillogó folyadékot, miközben óvatosan és árgus szemekkel figyeli a mellette ülő embereket, hogy vajon figyeli-e bárki is. Volt, aki azt mondta, szíverősítő, mások bornak vélték... de ők tudták. Vér lesz az. Csak is az lehet... 

Figyelte Őt, ahogyan lassú, ráérős mozdulatokkal irányította a befogott lovakat, melyeknek orrlyukaiból szinte prüszkölt a meleg levegő, patáik ritmikusan dübögtek a macskaköveken, majd egy szempillantás alatt a férfi Etta felé fordult, és tekintetével szinte felnyársalta őt. Etta testében még a vér is megfagyott, ahogy Ő ránézett, őt figyelte barnás szürke, szúrós szemével, lassan biccentve felé, miközben ajkai elválva egymástól láttatni engedték megsárgult, girbegurba fogait, majd amilyen hirtelen elkapta Etta pillantását, olyan gyorsan vissza is fordult és ment tovább, majd végleg eltűnt a házak rejtekében. 

- Ez meleg helyzet volt. El is kaphatott volna! Feltesz a kocsijára és hűlt helyemet sem találják majd az emberek. Sőt, még azt sem tudnák, hogy Ő tette... örökre a rabja lennék, és megölne engem, mint a macskákat. Lehet, az én véremet töltené a teájába... brrr!- vacogott a gondolatra, majd tovább lépdelt a hóban, amikor észrevett egy hatalmas táblát az egyik jobb oldali ház falán. Se ablak, se ajtó... csak a tábla, mely megannyi névnek adott helyet. 

- Hm, ezt még sosem láttam itt azelőtt. Vagy csak nem vettem észre?- tanakodott, majd körbefürkészett az utcán, mielőtt a tábla elé lépett volna, hogy jobban is megvizsgálhassa. Nevek? Lány és fiú nevek. Ó, és mennyi van belőlük! Egyik hosszabb, másik rövidebb, némelyik még egészen erős, de valamelyik már oly halvány, hogy épp csak kivehetők a betűi. Mit jelenthet és miért van itt? Miért írták fel a nevüket? Ujjait lágyan végighúzta a tábla érdes, hűvös felületén, próbált rájönni a titok nyitjára, a tábla céljára, amikor észrevette az alján húzódó vékony peremet, melyet bár hó borított, mégsem takarta el teljesen a benne nyugvó színes krétacsíkokat. Tekintete a narancssárga, rövidke darabkán állt meg, majd kezébe vette és a táblára nézett. 

- Végül is, miért ne írhatnám fel én is? Talán, valami nagyszerű dolog történik utána. Ketté nyílik a tábla, és utat enged egy másik helyre, ahol sok játék van, móka és kacagás. Ha tényleg így van, a többieket is elhozom ide. Ők is felírják a neveiket és ez lesz a mi titkos helyünk. Lehet, hogy akiknek a neve itt van, ők is azon a helyen vannak. Ott mind együtt lehetünk. Lehet, repülni is tudunk majd Ott. Nyalókafák, cukorkabokrok, tejszín ízű folyó... 

Ezekkel a gondolatokkal csábította magát a döntésre, s keze tétován, de végül a tábla felé közeledett és a krétát neki nyomva, felkarcolta apró, kacskaringós betűkkel a nevét. Halk sóhaj hagyta el az ajkait, ahogyan szemügyre vette immár, az ő nevét is a többi között tekergőzni, amikor a háta mögött valami halk, nyikorgó hangot hallatott a csendben. Megdermedt. Attól félt, hogy visszatért Ő, mögötte áll a kocsijával és csak az alkalomra vár, hogy felkaphassa és elvágtathasson vele, de senki nem volt mögötte... sem a közelében, és máshol sem. Körülpillantva, egyetlen furcsa dolgot vett észre... a túloldalon lévő egyik bolt ajtaja kinyílt. Épp csak résnyire, de teljesen észrevehetően, hogy az ember ne hagyhassa figyelmen kívül. 

- Mégis, ki olyan felelőtlen, hogy nem zárja be a boltját? Bárki kirabolhatja, elviheti az árukat, minden értéket. Lám, nem csak a gyerekek tudnak butaságokat művelni... 

Visszatette a krétát a hókupacba és a bolt felé igyekezett, melynek üvegére keretet szegett a dér és a jégcsipke. Akárcsak egy kifeszített, hófehér függöny, mely alig enged bepillantást az üvegen túlra, s a külső világ csak haloványan tükröződik benne. Kisgyerekként Etta gyakran elképzelte, hogy a tükrök egy másik világot mutatnak. Egy olyan világot, amely első pillantásra épp olyan, mint a miénk, de valamiféleképpen, mégsem ugyanaz. Mások az emberek annak ellenére is, hogy nagyon is hasonlítanak ránk, de talán még az időjárás is más. Ha itt esik, ott biztosan süt a nap és fordítva. Gyakran nézegette ezt a másik világot és benne önmagát, a másik énjét, aki ugyanúgy Etta, mint ő, de talán mások a barátai, lehet öcsikéje van és nem nővére, az is lehet, hogy nem a puncsfagylalt a kedvence, hanem a csokoládé. Számtalan elképzelése volt és a bolt üvegkirakatára pillantva visszaemlékezett ezekre a pillanatokra, amikor titokban találkozott Ettával, és beszélgettek, meséltek egymásnak anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Ez volt az ő nagy titka és a másik világé. Most viszont, nem látta Ettát az üveget borító fehérségtől. 

- Ő még biztosan alszik, nem úgy mint én, aki szeret korán kelni és sétálni indulni. De az is lehet, hogy ott van, csak most nem láthatom. Elbújt előlem. Sokszor csinálja... ki tudja. 

Etta közelebb merészkedett a bolthoz, majd a résnyire nyílt ajtó felé lépdelt, mely hosszan magasodott fölé. Aranyozott, cikornyás kilincsére pillantott, majd a mozaikdarabokból kirakott üvegére, miközben összeszedte a bátorságát és óvatosan beljebb lökte. Nyikorgott, visító hangot hallatott, ahogyan teljesen feltárta előtte titkait és ámulva nézett körbe a polcok sokaságán, melyek roskadásik voltak telve a a legszebb és leggyönyörűbb babákkal, amiket valaha látott. 

Csodálatosak voltak. Soha életében nem látott még ettől pompázatosabbat, ahogyan azt a mama szokta mondogatni. Pompázatos... ez volt a legtökéletesebb szó a látványra. Léptei alatt fáradtan recsegtek a padlódeszkák, akárcsak otthon, amikor a padlásra merészkedett. Idebent kellemes meleg volt. Lehúzva a fejéről a kötött sapkát, s azt a zsebébe gyömöszölve, hullámos szőke hajfürtjei a kabátjára omlottak, majd kiseperve pár kósza tincset az arcából, tovább szemlélődött az üzletben. 

- Hahó, van itt valaki? 

Hangja kissé visszhangozva töltötte be a helyiséget, de a kérdésére választ, senki nem adott. Sem élő, sem holt. Valaki van idebent és csak tréfát űz vele vagy tényleg nyitva van a bolt és egy lélek sincs itt? A félelem és az izgatottság átjárta minden gondolatát, viszont a kíváncsiság nagyobb úr volt nála, mintsem most hátat fordítson és kilépjen az ajtón, vissza az utca csendjébe. 

Hogy nem tudott erről a boltról korábban? A mamával sokszor sétáltak erre, ha együtt mentek bevásárolni a piacra, de ezelőtt soha nem látta még. Sem a táblát. Sem a boltot. Most viszont mégis... itt volt, és a szíve hevesen ugrándozott örömében, ahogyan tekintetét egyik babáról a másikra kapta, amikor... 

- Nem. Ez nem lehet... vagy... mégis, hogyan? 

Elakadt minden szava, amikor a bal oldali polcon észrevett egy különleges babát a megannyi többi között. Ez a baba más volt, mint a társai. Ugyanolyan üvegszemmel, üres tekintettel meredt előre, de Ettát hatalmába kerítette a félelem, amikor végig nézve annak lila szövetkabátján, kötött sapkáján, szőke, hullámos fürtjein, narancssárga sálján, melyet fehér, apró madárkák tarkítottak... a babában önmagát vélte felfedezni. Mégis, hogy lehetséges ez, hogy ugyanúgy néz ki ez a baba, mint ő? Vagy hogy ő ugyanúgy néz ki, mint ez a baba? Teljesen mindegy, melyik kérdést választjuk, a rejtély az rejtély volt és jobban érdekelte ennek a megoldása, mint valaha is, bármi más. 

- Látni akarom közelebbről! Meg szeretném fogni... de hogyan érhetném el? Túl magasan van hozzám képest... hacsak...- gondolkodott, amikor meglátta a polc előtt húzódó kanapét, melyen megannyi párna pihent. 

- Ha arra felállnék, talán elérném. Igen. Ez jó ötlet- bólintott rá, és már lépett is volna, megkerülve a helyiség közepén álló tölgyfaasztalt, amikor belebotlott valamibe, mely zümmögni, zakatolni kezdett. 

- Hát te meg hogy kerültél ide?- pillantott le az izgő-mozgó fiúbabára, mely a biciklijén ülve tekert a levegőben. Etta felé nyúlt és felállítva, egyenesbe hozva, az egy szempillantás alatt keresztül tekert a szobán. Etta érdeklődve nézett utána, amikor a baba megcélozta az ajtót, mintha csak menekülni szeretne innen, de az egy hirtelen mozdulattal bevágódott előtte, elállva az útját, amire a baba hangos koccanás kíséretében neki csapódott és újra felborulva tekert tovább a levegőt kavarva. 

Etta csak a fejét rázta egy halvány kis mosoly kíséretében, és ismét a polc felé fordult, ahol még mindig ugyanott volt az a baba. Az ő babája... 

Magabiztosan a kanapé felé indult és a karfájába kapaszkodva, rátérdelve felhúzódzkodott, majd egy pillanat alatt álló helyzetbe tornázta magát. A kanapén ide-oda imbolygott, majd amikor megtalálta az egyensúlyt, a baba felé nyújtózott. Ilyen közelről még félelmetesebb volt a hasonlóság, ahogy az övéhez hasonlóan égkék szemekkel meredt előre, még a halovány szeplők is észrevehetőek voltak porcelán bőrén. Etta karjai a magasba lendültek, csizmájában lábujjhegyre magasodott, ajkain át újabb és újabb kis sóhaj tört fel az erőlködésre, hogy ujjaival végre elérve őt, levehesse. 

- Mindjárt megvan. Csak még egy kicsit- biztatta magát, s szinte már látta maga előtt, ahogy a kertben teadélutánt tartanak és mindenki a csodájára jár, hogy saját babája van. Saját Ettája... Etta. Talán ő az az Etta, a Tükörvilágból? Lehetséges lenne? Talán, azért nem látta a kirakat üvegében, mert itt van. Eljött hozzá. Valóban, igaz lenne vagy csak túl élénk a képzelete, ahogyan a papája szokta mondogatni? 

Ujjai megfeszítve meredtek előre, miközben a szél sikító hang kíséretében süvített végig az utcán, amikor megtörtént az, amire Etta vágyott. Elérte a babát. Végre megvan. Az övé. És ezzel elérte Ettát a végzete is. 

Túl gyorsan és túl hirtelen történt minden. Szinte fel sem eszmélhetett és a világ egyszerre vált mássá a szemében. Szíve vadul dübörgött a mellkasában, félelmében szaporábban kapdosta a levegőt, tekintete vadul cikázott végig a bolt babáin, melyek a polc árnyékában raboskodtak és tekintetükben ugyanazzal a félelemmel pillantottak felé. Rabbá vált immár ő is, akárcsak társai, kiknek megnyílt azon pillanatban a bolt kapuja, amint nevüket vésték a titokzatos, elátkozott táblára. Kezeit és lábait képtelen volt mozgásra bírni, teste nem engedelmeskedett akaratának, bárhogyan is szerette volna. Szemeiben ott égtek a könnyek, torka elszorult, gondolatai viaskodtak a lehetséges és a lehetetlen fogalmával, de mind hiába volt... sírni sem tudott már. Semmi sem maradt a számára... csak a néma gondolatok, az elfojtott tettek, az elvett akarat és az élettől megfosztott tudat, egy porcelánbaba testébe zárva. 

Így történt, szövődött rémálommá 

e álomnak tűnő képzet-mese, 

melyben Etta lelke 

egy porcelánbaba testébe költözött 

e hűvös, téli, zimankós reggelen. 

Emlékét, nevét csak a tábla őrzi, 

megannyi gyermek múltba veszett életét, 

melyről nem beszél, 

nem mesél senki, soha már... 

csak a hópelyhekkel keveredett kósza szellő, 

melynek szavát halandó soha, 

csupán holt értheti igazán.