Néha úgy érzem... menni kéne.
Nézem a háztetőket, figyelem az embereket,
tekintetem tükröződni látom...
s elfog egy furcsa érzés.
Nem jó itt.
Behunyom a szemem.
Csak egy pillanatra.
A valóság a jelenhez láncol.
Apró keserűség bujkál gondolataim között,
tekintetem elidőzik, lélekben ábrándozok,
a fény árnyék-alakokat mozgat a házak falán,
galambok repülnek a messzi kékségbe.
Úgy velük tartanék. El innen.
Messzebb, mint amit ablak-szememben
viszont látok, s látni vélek.
Szívem nagyot dobban.
Ujjaim a hideg üvegre tapadnak.
Valami visszatart.
Önmagam engem néz.
Mozdulatlanul figyel.
Nem tudok repülni...
szomorú sóhaj-pára csupán,
mi röppenni képes lelkemből.
S már távolodnak is... eggyé válva a messzeséggel.
Nincsenek megjegyzések: