Az életünkben folyamatosan jelen vannak a rejtett elvárások, amelyeknek megfelelünk, akár akarunk, akár nem. Megfelelünk azért, mert elvárjuk egyrészt magunktól, de leginkább azért, mert mások gondolják úgy, meg kell tennünk vagy éppen nem, úgy kell gondolkodnunk, úgy kell viselkednünk, mert az a normális... így tanultuk, így láttuk mástól, ez a norma és ha nem akarsz furcsa tekinteteket kapni, akkor is cselekedj úgy, ahogyan Kell... de mitől is kell úgy viselkedni, ahogyan? Kinek felelek vele, vagy éppenséggel, kinek ártok azzal, ha valamit megteszek vagy nem? Az embert hajlamosak kicsit őrültnek nézni, ha őrültséget csinál. Őrültség. Őrület... miért lennék őrült, csak mert teszek valamit, ami nekem jól esik?
Nem kellene így hordani a hajam, mert valakinek nem tetszik. Nem lenne szabad színes lakkal festeni a körmeimet, mert valakinek nem jön be. Nem lenne szabad beszélnem Vele, mert valaki ellenzi. Nem lenne szabad találkoznom vele, mert valaki szerint egyenesen butaság. Nem lenne szabad megbocsátanom neki, mert nem érdemli meg. Nem kellene azt használom, nem helyes azt mondanom, nem nem nem... sorozatos tagadásban kérik, hogy éljünk. Mert én nem akarok, az egyszer biztos és ha egyszer is megpróbálok tenni ellene és igent mondani magamra, én vagyok a hülye. S szinte várják a pillanatot, mikor vághatják Nekem, hogy "én megmondtam". Most komolyan, boldogabb vagy attól, mert igazad volt vagy hogy volt alkalmad megmondani nekem, te nyertél? Mivel is nyertél? A káromon? Igen... néha csalódok, vagy elesek, pofont kapok az élettől vagy másoktól, de neked ebben mi az öröm? Miért jó jobban tudni valamit másnál, vagy miért fontos, hogy jobban tudjunk valamit egyáltalán?
Egy ideje nem érdekelnek a gondok. Eleget aggódtam és agyaltam már azon, minek mi lesz a következménye vagy, ha megteszek ezt és azt, annak mi lesz az eredménye. Fárasztó dolog állandóan azon kattogni, mi miből következik. Amíg az én lelkem képes elviselni a dolgokat, nem érdekel más véleménye... erre kár, hogy nem jöttem rá hamarabb. Talán évekkel ezelőtt másképp tettem volna meg bizonyos dolgokat, ha nem hallgatok sem rá, sem rád... Istenem, mennyi vitát kezdtem csak azért, mert más szerint vitatkoznom kellene vagy felelősségre kellene vonnom. Mert szerinted megérdemli és igenis, kérdezzek... mi értelme volt a kérdésnek, ha a válasz nem az, amit várok és tudtam is, hogy nem létezik? Azért kérdezzek rá, hogy még fájdalmasabb legyen hallani? Belefáradtam, hogy másért tegyek meg dolgokat, miközben értem senki nem tesz meg semmit. Unom, hogy más lelkivilágára legyek tekintettel, de hogy az enyém hogy hever romokban, az már mellékes, igaz? Neked jó volt... és nekem?
Szeretnék immunis lenni mások véleményére. Arra is, hogy ne érdekeljen, ne gondolkodtasson el és hogy végképp le tudjam rázni magamról. Ha nem azzal foglalkoznék, hogy másnak mit okozok egy-egy döntésemmel, talán boldogabb lennék. Nem is boldogabb, de jobban. Jobban, mint most. Ott, ahol vagyok és amit csinálok. Rémes, mennyi döntést hozunk meg másokért. S a legborzasztóbb az benne, hogy a végén azt hiszem, a saját ötletem volt és én akartam! Nem röhej? Elültetik a fejedben a gondolatot és olyan mélyen leránt az önmarcangolás tudata, hogy végül már azt hiszed, a te érzéseid, a te kételyeid és a te kérdéseid. Beléd ivódik, a részeddé válik és bezárul körülötted... aztán ott ragadsz abban a szép kis, mások által ásott veremben, s még azt várják, hogy te mondj köszönetet, amiért segítettek ellapátolni téged. Felemelő érzés, amikor rájössz, mekkora hülyét csináltak belőled és ott állsz nélkülük, amik és akik mellől elszakítottak. Elhitették veled, hogy nincs rájuk szükséged, jobb nélkülük... és a legrémesebb az egészben, hogy én is elhittem, jobb nélkülük. Mert méregként áradt szét bennem minden szavuk, ami eleinte gyógyírként hatott. Enyhítette a fájdalmakat, aztán a skorpió mégis visszamart, nesze nekem.
Poénos, amikor tudod, hogy másokban sem bízhatsz, de lassan önmagadban sem, mert minden, ami Te vagy, valaki más tett azzá.
Nincsenek megjegyzések: