Nem hiába mondják, hogy amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra! Ahogyan abban is van igazság, hogy a nők imádják túlbonyolítani a dolgokat... én pedig különösképp. Mintapéldája lehetnék ennek a megállapításnak. Túlkomplikálom, agyonboncolom, elemezem, szétszedem, majd újra öszeteszem és sosincs vége az önmarcangolásnak. Vagyis de... egyszer véget ér, amikor már elvesztettem azt, amiért folytattam a magam kis harcát. Nincs tét. Elúszott. Elvesztettem. Megszerezte más, mert sokkal több esze volt nálam, és lépett, mielőtt késő lenne. Én elszalasztottam, mert hezitáltam. Elengedtem, mert hagytam kicsúszni a kezeim közül.
Egyik héten egy hét éves kislány mondta nekem: az élet tele van nehéz döntésekkel. Egyrészt furcsa volt az ő szájából ilyen elmés okosságot hallani, másrészt rádöbbentett arra, mennyire nem könnyű élni. Tele vagyunk problémákkal és igen, néhányat mi gördítünk magunk elé, de az élet sokszor önmagában is elég szívás. Nehéz. Kiszámíthatatlan és sajnos, ha arréb rúgunk egy követ, néha még nagyobb erővel ütődik nekünk. Még csak bosszankodni sincs jogom... mégis mit vártam azok után, hogy elhagytam? Majd ugyanolyan könnyen visszafogad? Bár, igaz... visszafogadott, de mégis van egy határ. Egy láthatatlan válaszvonal, amit már sosem fogok tudni átugrani. S igazából nem tudom, hogy tényleg át szeretném vagy csak azért gyötör a tudat, mert már sosem tehetem meg? Elkéstem. Passzoltam, kiléptem és tovább mentem, hátra sem nézve, kit hagyok magam mögött. Őt hagytam magam mögött és mégsem törődtem a következményekkel. Elmenekültem, mint máskor. Szokásommá vált, hogyha valami nehéz, elviselhetetlen vagy nyomasztó, akkor irány a menekülőút. Persze, idővel megbánom, de akkor a nyúlcipő szimpatikusabb és nincs az a kismonológ, ami maradásra bírna. Gyávaság? Nem tudom. Biztos, hogy nem korrekt vagy éppenséggel egyenes hozzáállás. Azt is tudom milyen, amikor velem szemben teszi meg más és mennyire rosszul tud esni. Voltam és vagyok, mindkét oldalon. Hagytam el mást és hagytak el engem is... mindkettő pocsék érzés. Talán az utóbbi gyötrelmesebb, mert én vagyok a sértett fél. A másik könnyebb, mert én vagyok az, aki mozdul, cselekszik... de az előbbivel talán sokkal nehezebb együtt élni, mert azt a békát nekem kell lenyelni. Én zavartam fel a vizet, én rúgtam el a követ, ugyebár... ha elhagynak, előbb-utóbb együtt tud élni az ember a tudattal, hogy nem kellett. Ellenben elhagyni, majd megbánni és tudni, hogy nincs visszaút, nem táncolhatsz vissza... az már kevésbé szívderítő.
S én most itt ülök, ebben a csónakban. Az "elhagytam, mert féltem és vissza akarnám kapni, de már nem lehet" nevezetű csónakban, amiben hiába evezek, csak még messzebb sodródom tőle. S a kérdés, ami most sem tiszta előttem, hogy mit is akarok igazából? Őt visszakapni vagy csak maga a tudat zavar, hogy már másé és nem az enyém? Viszony vagy birtokviszony? Gondolom, az idő majd kitisztítja a gondolatok. Idő... abból rengeteg van, igaz? Legalábbis, elméletben... mintha lenne időnk, de közben őrült sebességgel telnek a napok, a hetek, a hónapok. Nem tudom, hogyan fogom magam érezni egy év elteltével. Bánni fogom? Ugyanezekkel az érzésekkel bámulom majd a képernyőt? Ugyanúgy döntésképtelen leszek és tovább kattogok majd lélekben? Nem tudom... semmit sem tudok.
Nincsenek megjegyzések: