Figyelj! Hallod ezt? Nem érted, mire is gondolok igaz? Hallgasd… fülelj! De ne az érzékeidre hagyatkozz! A szíveddel láss, a lelkeddel hallj! Kövesd a természet neszeit, a halk zörejeket. Most már érted, mire is gondolok? Hallod ezt?
A távolban morajlik valami. Az ég alján a rózsaszín derengésben szürkés, kékes-fekete hullámok kelnek életre. Fodrozódnak, növekednek, akár a tenger habjai, amikor pirkadatkor közeleg a dagály. Érzed a levegőt? Belereszketsz és mégis, jól esik, ahogy ezen a balzsamos, nyári hajnalon hűvös ujjaival végig cirógatja a bőrödet. Látod? Ott van. Hajtásai szinte ringatóznak a szélben, ahogy játszadozva jobbra-balra táncoltatja őket, s ők kecsesen meghajolnak akaratára. Ó, innen látom Napraforgót is! Milyen káprázatosan aranyszínűek a szirmai! Képzeld el, egyik nap beszélgettem vele! Pedig azt hittem, hogy szóba sem áll velem… mondtam is magamnak, áh… olyan kicsi vagy mellette és olyan távol is vagy tőle, hogy észre sem vesz majd. Mégis beszélgetett velem, és megkérdezte, hogy vagyok? Én azt feleltem jól, majd visszakérdeztem és onnantól kezdve, beszélgettünk. Szerintem jó barátok leszünk. Legalább is, remélem. Téged is kedvelne, hiszen ti hasonlóak vagytok. Mindketten ragyogtok, akár a Nap vagy a Tűz. Mondhatni, testvérek vagytok, nem igaz? Mesélte, hogy új fióka született a diófán. Harkályné most biztosan nagyon boldog, és milyen édes csöppség lehet! Jaj, Lili! Olyan fantasztikus nyár áll előttünk, és nekem még csak ez az első, és igaz, még alig tudok valamit, de már is annyi minden történt velem. Itt vagy nekem te, és lehet, hogy Napraforgó is többször néz majd le rám. Talán megismerhetem majd a kis harkályt, vagy találkozhatok a kis tücsöktanoncokkal is. Úgy tudom, sokszor szoktak erre járni. Ez olyan izgalmas… és én olyan izgatott vagyok! Az én első nyaram!
Hallottad? Közeleg. Egyre többször dörren meg az ég, és egyre közelebbről hallatszik. Még csak csendesen jelzi a közeledtét, de perceken belül ideér és enyhíti majd szomjúságunkat. Hallod a tücsköket, Lili? Még egy utolsót húznak a hegedűjükön, mielőtt nyugovóra térnek. Az utolsó dallam. Az utolsó hang, s már vége is a mulatságnak. Remélem, mesélnek majd Szent Jánosék vagy Piros Katicáék. Olyan izgalmas lehet felhőtlenül és minden jókedvvel mulatni, míg ránk nem ébred a reggel. A hőscincérek mézszörpöt és ribizlis desszertet szolgálnak fel, a pillangók elvarázsolnak a táncukkal, ahogyan pompázatos szárnyaik megrebegnek az ezernyi színű fényben, mely betölti a faüreget. Mintha minden szivárványban fürdene. Gyönyörű lehet… legalább is, így tudom. Annyit hallottam már róla, hogy szinte úgy érzem, én is ott vagyok. Olyan jó lenne, Lili! Csak egyszer lenne részem ilyen élményben. Hajnalig valahol máshol lenni, valami mást is látni a kerten kívül. Mohó vagyok, igaz? Mondd meg nyugodtan. Olyasmire vágyok, amire nem szabad… tudom tudom. Nem panaszkodom tovább.
Hú, láttad? Milyen csodálatos szitakötő volt! Türkiz színű! Sosem láttam még ilyet. Fantasztikus érzés lehet a repülés! Bárhová elmehetsz, és úgy érzed, mintha tiéd lenne az egész világ. Keresztülrepülheted a folyókat, versenyezhetsz a széllel, eljuthatsz egészen a Holdig, a felhők fölé is akár. Micsoda élet lehet, igaz? Te vágytál már ilyesmire vagy gondolkodtál már azon, mi is az, amire a legjobban vágysz a világon? Én már számtalanszor, de nehezemre esik választani. Olyan csodálatos ötletek, hogy nem tudok dönteni. Bár, talán az egyikre sokkal jobban vágyom a többinél. Tudom, buta ötlet és lehetetlenség, mégis reménykedem, hogy talán egyszer, valahogyan… nem tudom. Csak… úgy szeretném egyszer látni a hajnalt. Úgy igazán és nem innen lentről. Innen… olyan, mintha csak egy részét látnám, az árnyékát, vagy a tükörképét. Olyan varázslatos lenne teljes egészében látni, ahogy a Nap felkúszik a horizont fölé, és a fényével eláraszt mindent. Mindent de mindent. Nem csak a tájat tölti ki a fényével, hanem a lelkedet is. Eláraszt, és úgy érzed, sosem láttad még a világot ennyire élesen, elevenen, tisztán és tündöklően. Bár láthatnám a hajnalt Lili… csak egyszer. Igazán.
Juhú, esik! Végre esik! Érezted ezt? Rám esett, érzem az egyik szirmomon a súlyát. Jaj, olyan szomjas voltam már. Érzem, ahogy máris hűsít és felfrissülök. Olyan boldog vagyok! Napok óta vártunk erre és most itt van! Újjá éledünk és gyönyörűek leszünk. Szinte látom magam előtt, ahogy a reggeli napfényben megcsillannak majd rajtunk a vízcseppek. Mintha ezernyi gyémánt szikrázna rajtunk, majd jönnek a méhek és elárasztanak bennünket a bókjaikkal. Milyen csodálatos is lesz! Oh, de mi ez? Áú! Ez fáj! Jaj ne… érzed te is? Nem nem… én csak azt szerettem volna, ha esik az eső, de ez nem eső! Ez valami más! Fáj a szirmom, Liliom! Áú! Még egyszer! Ez keményebb, és hidegebb is! Mi ez, tudod? Jég? Hát az meg micsoda? Sosem hallottam még róla. Mégis, mi ez? Hamar elmúlik? Miért okoz fájdalmat? Miért bánt minket? Jaj, ne… ez egyre jobban esik és fáj mindenem! Nagyon fáj és fázom is. Érzem, ahogy reszketnek a szirmaim és a leveleim… jaj, csak legyen már vége. Nem akarok már tündökölni, vagy szikrázni a napfényben, csak ne fájjon! Lemondok a hajnalról, meg az éjszakai mulatságról is, nem megyek én innen sehová, ígérem! Itt maradok veled. Jaj, de erősen fúj a szél! Szinte mindjárt felkap! Add a kezed, melletted vagyok! Mindjárt vége, ne félj Lili! Jön a reggel és minden rendben lesz! Fogom a kezed, nem engedlek el…
Pár órával később a jégeső óriási pusztítást végzett a kerten. A fák ágait megtépte, a terméseket a sárba taszította, a növények levelein durva harapásnyomokat hagyott. Alig pár óra alatt mindent megcsonkított és tönkre tett, amely gyönyörű és szépséges volt a kertben. Az eső utáni halvány fényben csillogtak a fák leveleiről csöpögő vízcseppek, hatalmas köröket írtak le a fűben elterülő tócsákban. Sírt a természet… egyre csak hullatta könnyeit valamiért… valakikért. A Tücskök nem tértek nappali pihenőre, nem ringatták muzsikájukkal álomba magukat. Zenéltek… egy szomorú, lágy és halk dallamot játszottak a természet apró áldozatainak, kiken a jég menthetetlen sebeket ejtett. A Tücskök zenéltek, a Méhek, a Szentjánosbogarak és a Katicák egy irányba repültek, követve a Pillangókat. Követve ezeket a csodálatos, szárnyas lényeket, akik finoman, de annál biztosabban tartottak valakit az ölelésükben, a diófa fölé tartva. Őt vitték… a kis Százszorszépet, aki első nyarát töltötte a kertben. A jég kegyetlen volt szegénykével. Szirmait megtépdeste, leveleit megcsonkította, szívének álmait és reményeit meghiúsította. Lelkéből eltűnt az a fény, mely oly' gyönyörű és különleges volt. De még élt… kitartott az utolsó percig, míg a Pillangók a diófa tetejére értek vele. Fáradt pillantásaival követte a kertet, s gondolatban elköszönt Napraforgótól, aki most oly' parányinak tűnt a magasból. Ennek ellenére felé fordította a fejét és kedvesen rámosolygott. Figyelte a messzeségben hömpölygő folyót, a távolban magasodó fák rengetegét, melyet azelőtt sosem volt alkalma látni. Majd a mozgás abbamaradt. Megérkeztek és a Pillangók óvatos mozdulatokkal a diófa ágára fektették a kis százszorszépet.
- Ó, ez… ez gyönyörű! Köszönöm nektek! Ti vagytok a legjobb barátaim- suttogta Százszorszép, miközben kissé hunyorogva, de annál éberebb figyelemmel nézett a felkelő napba, a diófa tetejéről. Beteljesedett a leghőbb vágya. Látta a hajnalt, mely karjaival körül ölelte a tájat, ébredésre kérlelve a természetet. Számtalanszor elképzelte már, hogy milyen érzés lehet látni. Milliónyi elképzelés élt az emlékezetében, hogy milyen is lehet a hajnal. Lila tündöklés, akárcsak a levendulák szélbeli tánca? Aranyló ragyogás, mint Napraforgó szirmai? Vagy talán vörös, mint Liliom? Türkiz csillámlás, mint a szitakötő színei? Nem… rózsaszín volt. Rózsaszín, akárcsak a hortenzia virágai. Gyönyörű és fényes. Káprázatos és lélegzetelállító.
- Köszönöm Lili. Köszönöm a barátságod... tudod, most tényleg olyan, mintha tűzből lennél. Ragyogó vagy!- mondta elhalóan, amire Liliom csak mosolygott, és Százszorszép kezébe kapaszkodva küzdött a könnyeivel, melyet barátjáért hullatott. Nem érdemelte meg, hogy itt legyen. Neki élnie kellene, hiszen annyira életvidám volt mindig, s a cserfességével mindenkit meg tudott nevettetni. Mindannyian szerették és a természet mégis, oly' kegyetlen volt hozzá. Neki élnie kellene!
Százszorszép mégis, boldog volt. Habár tudta, hogy soha többé nem láthatja majd a kertet, és az első, egyben utolsó nyara itt véget ért, hogy nem ismerkedhet meg a tücsöktanoncokkal vagy a kis harkállyal, mindennek ellenére egy valamit a magáénak tudhatott: a hajnalt, mely örökké a tudatába vésődött. Ezen a fáradt, álmos, eső utáni reggelen csak neki ragyogott. Szirmairól felszárította könnycseppjeit és lágy cirógatással vonta karjaiba fényével a parányi virág lelkét.
Százszorszép kívánsága teljesült… mindennek a végén, az első nyarán, melyen végül megláthatta a hajnalt. Egészen, teljesen és igazán. S ezt én tudom a legjobban, a barátja, akit az utolsó pillanatokban Ragyogónak nevezett: Tűzliliom
Nincsenek megjegyzések: